Az ember, akit Ovénak hívnak igazi sikerkönyv, majd sikerfilm lett nemcsak hazájában, Svédországban, hanem világszerte. Fredrik Backman 2012-ben megjelent regénye villámgyorsan a New York Times bestsellerlistáján találta magát, magyarul is megjelent az Animus Kiadó jóvoltából, és időközben a svédek el is készítették a filmváltozatát, amely követte a könyv sikerét. Hannes Holm fekete komédiája minden idők egyik legnézettebb filmje lett Svédországban, de a világ mozijaiban is felkapták, két Oscar-jelölésig és a nemzetközi sajtó kritikusainak elismeréséig jutott. Nem volt olyan nehéz összerakni, mi vár egy ilyen sikersztorira: már két évvel a 2015-ös svéd film után bejelentették, hogy amerikai remake készül Backman könyvéből, és Tom Hanks neve rögtön be is betonozódott a projektbe. Amellett, hogy természetesen elvállalta a mogorva öregúr szerepét, feleségével együtt produceri feladatokat is magukra vettek. Az ember, akit Ottónak hívnak azonban még ennél is inkább családi projekt lett: a színészházaspár fia, Truman Hanks játssza az apja által alakított Otto fiatalkori változatát.
A legnagyobb kérdés az volt, milyen létjogosultsága lesz az amerikai remake-nek, tud-e bármiben újat mutatni, vagy csak szóról szóra felmondja a svéd változatot, neadjisten annak silányított verziója készül el. Nem a legjobb kiindulópont, hogy vélhetően inkább a rossz példák ugorhatnak be elsőre, abból is legalább kettő: a francia gigasiker, az Életrevalók amerikai újramelegítése, vagy épp a svéd A tetovált lány hollywoodiasított változata – mindkettő esetében teljesen jogosan vetődik fel a „minek kellett ebből amerikai változatot csinálni?”-kérdés, amire nehéz is kielégítő választ találni.
A történet szempontjából az új remake nem tágít a könyvadaptációtól és a svéd változattól: a legtöbb jelenetet és dialógust szóról szóra átemeli. A középpontban természetesen a kőbunkó öregember, a kis névkozmetikán átesett Otto áll, aki nagyítóval keresgéli a kivetnivalót a környezetében – tipikusan az az fickó, aki mögött még a bolti sorban sem szívesen állnánk. Az egyébként sem túl virágos természetű férfi életét teljesen szétzilálja felesége halála miatt érzett gyásza, nyugdíjazása másnapján meg is veszi a kötelet, hogy megspórolja a szokásos napi útjait a temetőbe, és megölje magát. Csakhogy a fránya élet újra és újra közbeszól, szegény öregembert még meghalni sem hagyják nyugodtan, a szomszédba költöző harsány család valahogy állandóan okot ad arra, hogy öngyilkossági kísérleteit halassza egy kicsit. Közben feltárul, hogy sorozatos tragédiák kérgesítették meg az egyébként jólelkű férfi szívét, és hiába idiótáz le minden lélegző lényt, valójában mégis ők segítenek neki visszatérni az életbe.
A svéd kertváros helyett amerikai idill, az iráni bevándorló helyett mexikói szomszéd, a meleg srác helyett transznemű tini, a riporter helyett közösségi médiás újságíró – az új remake csak apróbb elemeken változtat, aktualizál, a képlet teljesen ugyanaz, marad a szívszorító, mégis szórakoztató formában előadott tanmese életről és halálról. Amellett, hogy olyan univerzális témákat érint nagyon életszagú példákkal, mint a gyászfeldolgozás, az idősek elmagányosodása vagy épp a mindent bekebelezni kívánó kapzsi ingatlancégek, Az ember, akit Ottónak hívnak ugyanennyire szól az empátiáról is. Ki ne látna nap mint nap olyan megkeseredett időseket, akiknek látszólag már csak az afölött érzett perverz izgalom pumpálja a vérét, hogy ki mikor dobja a nem megfelelő kukába a szemetet, vagy lakatolja le rossz helyre a biciklijét? A közösségi oldalakon már csoportok is alakultak, ahol fenyegető aurájú idős emberek történetein röhögnek vagy épp dühöngenek az emberek, mert általánosságban ez a kétféle reakció, amit a „bolond öregek” rigolyái kicsalnak másokból. Az ember, akit Ottónak hívnak mintha ebben a témában is érzékenyítene: a düh és gúny helyett empátiával közelíti meg a szőrös nyugdíjasszíveket. Segít abba belegondolni, hogy a legelviselhetetlenebb szomszéd bácsi mögött is ott rejtőzhet a traumák által megtépázott ember, akiből ugyan vélhetően sosem lesz a környéket megmentő Tom Hanks, de egy kicsit más megvilágításba attól még kerülhet.
De mit ad hozzá a történethez az amerikai remake? Sajnos pont azt, ami miatt nem volt tökéletes filmélmény a svéd eredeti sem: míg az utóbbiban a fekete humor végül lassan a sziruposságba csúszik, addig az amerikai fék nélkül zuhan bele, és a végeredmény vállaltan hajlik giccsbe.
Mindezzel együtt azonban sikerül az a bravúr, hogy végül lehetetlen nem szeretni a filmet, a hatásvadászat meglehetősen pofátlanul ugyan, de működik. Ez természetesen leginkább Tom Hanksnek köszönhető, aki mintha úgy találná meg mostanában a nem tipikus jófiúszerepeket, ahogy Liam Neeson fedezte fel magában idősödő korára az akciósztárt. Persze, az Elvisben játszott rohadék, Tom Parker ezredes egy lapon sem említhető a mogorva, de valójában aranyszívű Ottóval, de Hanks láthatóan nagy lelkesedéssel lényegül át elviselhetetlen vénemberré.
Amerika kedvenc színésze mindent feljavít a jelenlétével, így van ezzel Az ember, akit Ottónak hívnak is, még akkor is, ha talán még soha nem hittünk ilyen nehezen neki, mint most, a környék nyugdíjas rémeként. De ettől még ugyanúgy megmosolyogtat, megríkat és elgondolkodtat a film, amelynek kedvessége és életigenlése miatt könnyű megbocsátani a hibáit is. Pontosan azt teszi, amit egy átlagos amerikai remake-től várunk: kicsit más, kicsit halványabb, sokkal hatásvadászabb és a szirupos zenékkel sem spóroltak, de nagyon komoly fegyvertény, hogy benne van a mogorva Tom Hanks egy macskával, aki és ami meg is menti az összképet.
Az ember, akit Ottónak hívnak (A Man Called Otto), 2022, 126 perc. Január 12-től látható a hazai mozikban. 24.hu: 6,5/10
