Tavaly nyáron voltál 48 éves, és szeptemberben jelent meg legújabb köteted, a Bizony. Olvasás közben folyamatosan az volt az érzésem, hogy afféle költői számadásról van szó.
Ami egyébként a legjobb Kosztolányi-kötet címe, szintén 48 évesen írta, és amit azután, hogy Farkas Zsolt felhívta erre a figyelmemet, újraolvastam. Picit játszottam is vele – Három szatíra című vers a Számadásban is szerepel –, de azért főleg megfélemlített. Abban a tizenöt évben, amikor a költők megírják azt az életművet, amire lehetséges lenne innen büszkén visszatekinteni, én valami mással voltam elfoglalva. De egy ideje már igyekszem utolérni magam. Avokádó a banánok között. Most tartok életműben a harmincas éveim közepén.
Akkor kijelenthetjük, hogy az érett költő szólal meg ebben a kötetben?
Sőt, túlérett. A könyvben előre is szaladok a kései líra témáiig és hangütéséig. Tulajdonképpen ez az öregségérzet – mindjárt túlleszünk rajta – is egyfajta rezervátum, ahová visszahúzódtam az iparosodás elől. Vagy kapkodás: nehogy lemaradjak erről is. Térey Jánosnak van egy rövid szövege rólam, amiben azt írja, hogy „Érett Peer azonban kétségtelenül nincs, a késeit meg ki tudja.” Parancsolj!
Elvesztegetett időnek érzed azt a tizenöt évet?
Kár ezen siránkozni, így alakult. Sohasem sikerült igazán interiorizálnom a talentumokról szóló példázatban manifesztálódó bankármentalitást. Vannak vékony életművek, azokhoz könnyebben is nyúlunk, ilyenekkel próbálom vigasztalni magam. Az sincs megmondva, hogy a félmaratont milyen részeredményekkel kell lefutnod. Egy ideig ücsörögtem a gyepen, hogy elmaszkírozzam a saját lábamban való elbotlásomat, most újra felvettem egy utazósebességet, már csak annyi kell, hogy éljek még húsz évet ezen a lángon.
Az ismertségedben nem nagyon látszik ez a 15 év kihagyás. Mégiscsak érett költőként ünnepelnek. Mit gondolsz, miért?
Sokan szeretik például az interjúimat, és azt adtam a sötét években is. Amikor egyébként költőként is fejlődtem, dacára annak, hogy nem fejeztem be verset, leginkább a színháznak köszönhetően. Megváltozott a viszonyom a szövegeimhez, megerősödtek a szerepjátszó skillek, megtanultam dalban elmondani, sokkal befogadóbban tudtam olvasni versenykényszer nélkül, ameddig olvastam. A költészet csak egy szelete a peerkrisztiánkodásnak, sok szempontból kifejezetten performernek gondolom magam. Sokkal több kötődésem van a neoavantgárdhoz, mint ahogy elsőre látszik. A fejemen. Most is szerepelek előadásban (Tünet Együttes: Nothing Personal), van zenei projektem (Elavult), de gyakran fellépek az Újzenekarral is, régebben a TÁP Színházzal. Nyitok meg kiállításokat, satöbbi, a kocsmafilozófus szerepében sokkal beágyazottabb voltam szociálisan, mint így, hogy dolgozom.
Régen kurva jókat írt: ezt tudta rólam az is, aki soha nem olvasott tőlem semmit, többnyire olyanoktól, akik maguk is mástól hallották. Volt még a költészetnek presztízse. Annak meg pláne, ha valaki elvesztegette a tehetségét. Ezeknek? Minek? Nagy kár, hogy nem is írtam jókat.
Milyen értelemben?
A négy fiatalkori kötetemben nagyon sok megcsinálatlanság és túlbonyolítottság van. Ötlet szinten megrekedt képek, számomra is nehezen visszafejthető utalások. A következő teendőm éppen az, hogy rendbe rakjam, ami ebből rendbe rakható. Nyilván lesz olyan is, amibe alig kell belenyúlni, meg lesz, amibe nagyon. Annyi már látszik tizensok megreszelt után, hogy a debütáló önmagamnak tudok a legkevesebbet segíteni, pedig ő szorulna rá leginkább. De még változhat ez is.
Mi az oka, hogy a rendrakás, a régi verseid újraírása mellett döntöttél?
Nem akarok befejezetlen dolgokat hagyni magam után. Körül, előtt. Ez nem olyan rendrakás, mint a folyamatosan termelt cetlijeim közti, ami valószínűleg sohasem fog bekövetkezni, ha Akhilleuszba kapcsolok, akkor sem. Ezek a kötetek megjelentek, és előbb-utóbb valamilyen gyűjteményes formában megjelennek majd újra. Remélhetőleg az életemben. Nem szeretném a dicsőség pillanatában kínosan érezni magam. Hadd mutassam meg inkább azt, milyen jó költő lehettem volna, ha van hozzá elég seggem. A radikális különbség az akkori és a mai gyakorlat között a szövegre fordított idő mennyiségében van. Közben persze paradox az egész vállalkozás, ahogy az a Műútban megjelent publikációból is látszik. Tükörírással közölték az ősverziót az átírt mellett, amivel abból a szempontból egyet kellet értsek, hogy jellemző és talán tanulságos is, hogy hogyan nyúlok egy régi szöveghez. Ugyanakkor így az új verzió az eredeti szándékkal ellentétesen nem elfedi, hanem épp napvilágra hozza az általa érvénytelenített régit.
Amikor a szövegeidben ilyen viszonyba kerülsz, óhatatlanul adódik a kérdés, hogy az életrajzoddal is így vagy-e.
Gyakran mesélek arról fiataloknak, hogyan osztottam meg szavazataimat soktízezred magammal az első szabad választáson – pedig akkor még csak 16 éves voltam –, anyámnak mondtam meg, hogy kell szavazni. Hoztam az infót a trefortos (akkor még Ságvári) haverjaim szüleitől.
Volt egy történetem arról, hogyan próbáltam ki a Felszab téri aluljáróban, be tudnék-e nyilvánosan, akarattal szarni. Volt nálam váltóruha, azt is kitaláltam előre, hova tudok majd utána felszaladni megmosakodni. Napokig terveztem, kivártam, míg kakilnom kell. És nem sikerült, hiába huzakodtam negyed órán át a tudattalanommal a záróizmaim irányítása felett, nyert a civilizáció. Ezt a történetet egészen addig meséltem egyre többet hozzáköltve mindenkinek, míg el nem meséltem annak is, akitől hallottam. És közben annyi mindent elfelejtek. Évről évre megbánom, hogy megint nem írtam naplót, legjobban még a Facebook-emlékek funkciója segít elhelyezni magam az időben.
Az új köteteddel kapcsolatban pedig pont előkerült, hogy vannak benne határozottan naplószerű elemek.
Aha, csak nem Leningrádban, hanem Moszkvában, nem Ladákat, hanem ládákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. A többi stimmel. Naplóban az ember nem hazudik, hanem lever egy cöveket az időben, ami éppenhogy megmenti azoktól az önkéntelen önhazugságoktól, amiket a múlt újraértelmezésével folyamatosan elkövet. A vers nem vállal ilyen kötelezettséget, sőt. Lehet, hogy azért nem megy a naplóírás, amiért a kritikaírás sem. Az még csak hagyján, milyen szemérmetlenül alanyi műfajok, elbújhat mellettük bármilyen költészet, nagyobb baj, hogy vázlat alapján dolgozik mind a kettő, tudja a bét, mikor elindul ából. A versírás nem ilyen, azért élvezetes.
Legutóbb a Kétfarkú Kutya Párt eredményváró rendezvényén találkoztunk, ahol fikcióba hajló eseménynek voltam a tanúja. Mi is megírtuk, amikor a biztonsági szolgálat szinte kirakott a helyről, mert állítólag bevittél egy doboz sört. Bosszantott ez a helyzet?
Az eredményvárón a Kutya Párt választási ígéretéhez híven ingyen sör várta a szimpatizánsokat, ezért nem gondoltam problémásnak, hogy besétáljak azzal a fél doboz meggyes sörrel (igen, óvatos duhaj), amivel érkeztem. Amikor az ajtónálló srác szólt, hogy nem lehet bejönni sörrel, nem álltam le értetlenkedni, pedig leállhattam volna, hanem megittam kint, közben elszívtam egy cigit, kidobtam a dobozt, bementem, köszöngettem jobbra-balra, aztán egy újságíró haverommal beálltunk a pult előtti sorba. Ekkor helyezte magát szolgálatba a tulaj: neked egyszer már meg lett mondva, hogy nem jöhetsz be. És hiába próbálkoztam a félreértés eloszlatásával: nekem te ne magyarázzál, mit nem értesz, takarodjál kifelé – és már fogta is meg a karom. Nyilván a hajléktalan-külsőm triggerelte, örökölt ruhatár, túlburjánzó szakáll, amiatt merte venni magának a bátorságot. Aztán, amíg kint elmeséltem az incidenst a hüledező ismerősöknek, a haverom tisztázta a helyzetet a tulajjal, plusz egy füst alatt meg is írta a 444-re. Aztán megkövettek, kiüzent a tulaj a beengedő sráccal, hogy bemehetek, de addigra már nyilván elment a kedvem az egésztől, ittam egy sört és mentem tovább. Az egész helynek volt egy sittes feelingje, nagyon nem egy nyelven beszéltek az alkalmazottak és a vendégek. Gondolom, a kétfarkúak is kényszerhelyzetben lehettek, amikor kibérelték, ekkora szórakozóhelyből nem lehet túl sok a belvárosban, ami nem a NER-hez kötődik így vagy úgy.
Gyakran összetévesztenek másvalakivel a küllemed alapján?
Mármint egy hajléktalannal. Épp az a lényeg, hogy az nem másvalaki. A fent vázolt eljárás akkor sincs rendben, ha történetesen hajléktalan vagyok, csak akkor valószínűleg másképp végződik. A baj nyilván azzal van, hogy mennyire a ruha teszi az embert, két pillantással elhelyezzük egymást a szociális mátrixban, és olyan nyelven kezdünk el beszélni, amin szerintünk a másik ért. Ezt a mindennapi előítéletességet provokálom akkor, amikor az ügyintéző a gesztusaim, a szókincsem alapján szembesülni kénytelen azzal, hogy totál el volt tévedve. Persze ez is csak olyan provokáció, ami lehet akár az ápolatlanság önfelmentő átkeretezése is, amit nem bírok ki, hogy ne, de azonnal szívnék vissza, sunnyognék el, nem ér ez ennyit, én érzem utána rosszul magam. A világ legbeszaribb provokatőre vagyok.
Elmesélek még egy esetet. Nemrég a Három Hollóban egy irodalmi est után hajnalig mulatoztunk, fél négyre értem az állomásra, már bent állt a négy negyvenkor induló első vonat. A Nyugatiban nincs váróterem, még fűtetlen sem, miért ne szállnék föl a fűtött vonatra az érvényes jegyemmel meg a harmincezres START-kártyámmal ahelyett, hogy a jeges szélben ácsorognék. Mert nem lehet – integettek ki kajánul az ablakon a kvaterkázó takarítók. Kopogtam még párszor, hogy legalább előadhassam az érveimet, plusz szóltam egy arra csámborgó vasutasnak is, pillanatokon belül annak a határán voltunk, hogy megverik az akadékoskodó részeget. Az mentette meg a helyzetet, hogy épp arra járt egy fiatalember, aki felismert, és felajánlotta, hogy aludjak nála, kicsit meg is hosszabbíthatjuk előtte az estét. Akkor öltött teljesen karmikus formát az egész, amikor kiderült, hogy az egyik legszigorúbb huszonöt évvel ezelőtti kritikusom, Báthori Csaba („egyfajta kotlós-igyekezet uralkodik el az egész köteten, oly nagy Peerben a költési szándék”) fiával ismerkedhettem meg. Megkaptam tőle Csaba Rilke francia nyelvű verseiből készült fordításkötetét is, nagyon élvezetes olvasmány volt hazafele. Ja nem is, kora délután valami dolgom volt Pesten, már nem érte meg hazamennem, beültem valahova, ahova órákra be lehetett ülni.
2019-es interjúnk idején nevezték ki a PIM főigazgatójának Demeter Szilárdot, aztán tiltakozásul nem léptél többet a PIM épületébe. Változott azóta az álláspontod ezzel vagy az állami ösztöndíjak és díjak elutasításával kapcsolatban?
Nem, én ebben következetes maradok, nem is nagyon tehetnék másképp, ha nem akarok segget csinálni a számból. Plusz azóta a Putyin-barátsággal az állampárt politikája végképp elvesztette minden vonzerejét, hogy így mondjam. Jó lett volna, ha az elmúlt tizenévben a szakma létrehoz valami ellenkulturális intézményrendszert, vörös segélyt és két tucat FMK-t, vagy mit tudom én, a sajnálatosan elhalt Független Mentorhálózathoz hasonló kezdeményezések tucatjait. Most, hogy belegondolok, vannak azért ilyenek, írótáborok, magánfinanszírozású periodikák, magánalapítású díjak. De az érzés mégis az, hogy
az írótársadalom nem a Freeszfe útját követi sajnos, hanem pofákat vágva, panaszkodva pályázgat tovább, megírja a Tisztelt MMA! – kezdetű folyamodványt, vagy megíratja ügyvéddel. Én a magam számára nem látok más utat, mint hogy a piac, az olvasók kegyeire bízzam magam.
Az írás olyan szakma, ami a legtöbb esetben a befektetett energiához képest nagyon keveset hoz, és ez végtelenül frusztráló. Kialakulhat az emberben olyan érzés, hogy ez vagy az jár neki. Hogy itt az ideje, hogy ki legyen fizetve. Engem ettől az érzéstől is megkímélnek a másképp frusztráló, tétlenül töltött évek. Meg hát, látod, kisigényű vagyok, nincs ingatlanom vagy autóm, nem is tudok vezetni. Könnyen jár a szám, nincs vesztenivalóm. De a kormány háborúval kapcsolatos viselkedése, még inkább retorikája, végképp élére állította a kérdést. Rakovszky Fehér-fekete című versének zárlatával szólva: „őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem: / egész-igen, vagy az egészre: nem.”
Nem kell túl nagy árat fizetni ezért az egészre nemért?
Mihez képest túl nagy? Nagy ár, hogy minden meghívást, megkeresést mérlegre kell tenni, utánanézni, lecsekkolni, baromi fárasztó. Elkerülhetetlen, hogy egyrészt túlzásokra ragadtasd, másrészt becsapd magad. Hiszen lehet, hogy te nem pályázol az NKA-hoz, mert a kuratórium köszönőviszonyban sincs már a szakmával, de pályázik a társulat, akikkel dolgozol. Ha igazán következetes lennék, honoráriumot sem fogadnék el sehonnan, ahogy Kabai Lóri tette. Aki egyébként – még sokan emlékezhetnek –, miután kiperelte a KMTG iratait, felhagyott szerkesztői és irodalomszervezői munkájával, hogy személyével ne hozza lehetetlen helyzetbe a részben általa létrehozott műhelyeket. Amiket aztán ennek ellenére ugyanúgy kinulláztak a következő pénzosztáskor. Különösen frusztráló lehet egy olyan önfeláldozó gesztus, ami utólag haszontalannak bizonyul. Közben pedig vannak érvek amellett is, hogy semmilyen forrásról nem mondunk le önként. Érvényes stratégia az is, ha valaki beleharap a kézbe, amelyik enni adott neki, lásd Thomas Bernhard Díjaim című fergetegesen vicces kötetét. A kiéheztetéssel kombinált irracionális protokollköltésekkel mintha direkt olyan környezetet hozna létre az állam, ahol azok is egymás torkának esnek a NER-rel szembeni helyes stratégia kérdése kapcsán, akik lényegében ugyanazt gondolják róla. Látnom kell, hogy sok kollégámnál könnyebb dolgom van, többen ismernek, némiképp érdemtelenül, van jó, kipróbált szociális hálóm, nem köt például egy gyerek a pénz világához. Ez bármikor megváltozhat, öt éve vagyunk együtt a barátnőmmel, és a helyzetemnek sok köze van ahhoz, hogy szorongok is ettől a változástól.
A kultúrpolitika felől közelítve: hogy látod most a kultúrharcos térfoglalást?
A pattogóscukorka után jön a szkinhed. Legalábbis úgy hírlik. Mindenkinek csak ajánlani tudom – most megjelenik könyvben is – Farkas Zsolt alapos írását Békés Márton és a kultúrharc világképéről. Nemsokára ezzel az arccal kell majd egyezkedni, amihez innen is sok sikert kívánok a végvárak őrzőinek. A konszolidáció ellentétes a rendszer természetével.
