Ki adott ennek a köcsögnek zöldkártyát?
– tette fel a kérdést Sean Penn Alejandro G. Iñárritura utalva a 2015-ös Oscar-gálán, mielőtt átadta volna neki a legjobb filmért járó szobrocskát.
A mexikói rendezőnek címzett beszólás után nekiment a média a színésznek, a bevándorlókkal szembeni tiszteletlenségnek tartották a mondatot, és bocsánatkérésre szólították fel Pennt. Iñárritu viszont csak mosolygott, így is vette át a díját a Birdmanért. Sean Penn nem csak a közönségnek poénkodott, a színész a 21 Gramm óta kiváló viszonyt ápol a rendezővel, így jól tudta, hogy a mexikói művésznek jó a humora, és annak ellenére sem sértődik meg, hogy érzékeny pontra tapintott, hisz Iñárritu életében és filmjeiben kevés fontosabb téma van, mint az emigrálás vagy a nemzeti identitás kérdése.
Halál trilógiával nyitott
Iñárritu a 2000-es évek elején hagyta el Mexikót, nagyjából ezóta keresi a válaszokat, hogy hogyan tud érvényesülni és megőrizni önmagát egy „menekült” a szülőföldjétől távol, és hogy ezzel összefüggésben, vagy ezektől függetlenül milyen kommunikációs nehézségekkel kell szembenéznie, illetve, hogyan befolyásolja a sorsát a vég fenyegető közelsége. A halál témája kezdetben annyira hangsúlyos volt számára, hogy első három filmjét a halál trilógia címen emlegeti. Ezek a filmeket az is összeköti, hogy a rendező mindegyikben több, párhuzamosan futó történetet mutat be, amelyek a film végére egy nagy egésszé állnak össze.
Az elsőben, a Korcs szerelmekben egy autóbaleset és a kutyák, illetve a hozzájuk fűződő viszony kapcsol össze három párost, a 21 Grammban szintén egy autóbaleset a közös pont, amely a kábítószerfüggőségből kigyógyuló kétgyermekes Cristina (Naomi Watts), a börtönviselt, vallásba menekülő Jack (Benicio del Toro) és a boldogtalan házasságban élő, szívbeteg Paul (Sean Penn) sorsát fonja egybe.
A trilógia harmadik darabjában, a Bábelben már négy különböző történetszál fut, amelyek különböző helyszíneken és nyelveken játszódnak. Az előző két filmhez hasonlóan azon túl, hogy mindegyiknek van egy belső végkifejlete, össze is kapcsolódnak és szerves egészet alkotnak. Az elsőben két, a marokkói sivatagban lövöldöző, így akaratuk ellenére bűnözővé váló fiút látunk, a másodikban az egyik meglőtt buszon utazó amerikai házaspár, Richard (Brad Pitt) és Susan Jones (Cate Blanchett) drámája bontakozik ki, a harmadikban az ő gyerekeikre vigyázó, mexikói dadus kerül vívódik a lelkiismeretével és kerül szembe a törvénnyel, a negyedikben pedig egy nehezen kommunikáló, siketnéma japán lány a főszereplő, itt derül ki, hogy ő pedig az apja révén kapcsolható a marokkói eseményekhez.
A halállal, vagy a közelgő véggel való szembenézés és annak feldolgozása egyfelől Iñárritu elmúlástól való félemének szól, de személyes tragédiáit, kételyeit is fel akarja oldani vele. Iñárritu és felesége elveszítették egyik gyermeküket, aki nem sokkal a születése után hunyt el. A rendező több filmjében egészen konkrétan is szembenéz ezekkel a nehézségekkel, a csecsemőhalál előjön a 21 grammban, amelyben Cristina gyereke hal meg autóbalesetben, a Bábelben is elveszítik a babát a csecsemőhalál szindróma miatt. És ez is előjön a Bardóban, mint minden más Iñárritu-sallang, de erről majd később.
Távol a hazától, távol a fiatalságtól
A történeteken kívül az Iñárritu által leggyakrabban feszegetett kérdések, így az elszigeteltség, a nemzetek közötti különbségek vagy a kommunikáció és annak hiányának bemutatása is összeköti a jeleneteket, ahogy maga a halál is. Ezek a toposzok akkor sem tűntek el, amikor a rendező formailag váltott és hagyományosabb dramaturgiájú filmeket kezdett készíteni.
A 2010-es Biutifulban szintén hangsúlyos a migráció, Iñárritu bemutatja, milyen feszültségek származnak az eltérő nyelvű és kultúrájú emberek találkozásakor, ugyanakkor minden korábbinál hangsúlyosabb taglalja, hogy hogyan tud valaki még a legnehezebb körülmények között is ember maradni, és hogy milyen vékony határvonal húzódhat a jó és a rossz között.
Uxbal (Javier Bardem) próbál gondoskodni gyermekeiről, miközben illegális bevándorlókat dolgoztat, még a börtönből is kihozza őket, hogy aztán többek között a saját figyelmetlensége miatt mindannyian életüket veszítsék. Uxbal házassága szétesik, küzd a rákkal is, és az is átveri, akinek a gyerekei félretett pénzét odaadta. Az élet törékenysége, a közelgő vég fenyegetése ekkoriban élénken foglalkoztatták a rendezőt.
Iñárritu nehezen viseli az idő múlását, 50 éves korában el is ért egy holtpontra: ekkor kezdte igazán érezni, hogy egyre inkább elszakad Mexikótól és felfalja Hollywood. Elvesztette a hitét saját magában, a munkáiban, elmondása szerint az imposztor szindróma jelei is megmutatkoztak rajta (akárcsak a Bardo főhősében), és attól félt, hogy csak egy újabb külföldi származású rendező lesz, aki középszerű filmeket készíthet Hollywoodban, amiért egyébként nem feltétlenül rajong.
Ennek a csillogó-villogó showbiznisznek a kritikája jelenik meg a következő filmjében, a Birdmanben. A mexikói rendező filmje alapvetően egy tragikus balesettel indul, de nem állítja annyira központba a halál témáját, a migráció sem hangsúlyos, inkább más problémákat feszeget, amelyek így vagy úgy, de fontos szerepet kaptak Inarritu életében is.
A valaha nagyhírű Birdman megformálója (Michael Keaton) próbálja bebizonyítani, hogy még mindig tényező, sőt, fontosabb művész, mint valaha. Riggan Thomson egyre nagyobb terheket vesz a vállára venni, hogy ismét megbecsülést érdemeljen ki magának, de végül épp ez a küzdelem töri még jobban szét a személyiséget és hozza azt a végkifejletet, amit a legjobban el akart kerülni a korábbi sztár.
A Birdmanben inkább a társadalomból való kiszakadás, az idegen közegben való érvényesülés, a hatalom erejének vizsgálata van a középpontban, azok a tényezők, amelyek a szülőföldjétől elszakadt Iñárritut is nyomasztották, és amelyek egy jóval szikárabb környezetben a következő filmjében, A visszatérőben is megjelentek.
A 2015-ös alkotásban az elszigeteltséget maga az alaphelyzet adja, Hugh Glass (Leonardo DiCaprio) a semmi közepén, pontosabban a későbbi Dél-Dakota egyik vadonjában vív harcot a természettel, emberrel és állattal.
Iñárritu az indián őslakosokon keresztül bemutatja a kisebbségekkel való problémás bánásmódot, de a háromszoros Oscar-díjas filmben később inkább elmosódik a határ a jó és a rossz között, láthatjuk, hogyan nyújtanak Glassnak valódi és álságos segítséget a bajtársai, vagy hogyan lehet egyszerre tisztelni és megölni egy élőlényt. A film azt hivatott bemutatni, hogyan tud valaki szinte vakon harcolni egy célért, miközben lehetetlenné válik, hogy kifejezze magát, és az emberi mivoltából egyre inkább állatiassá válik.
A Birdman négy, A visszatérő három Oscar-díjat nyert, a rendezőt minden alkalommal díjazták, így nyugodtan mondhatjuk, hogy ekkor volt a pályája csúcsán. Pontosabban, ma már látjuk, hogy ez volt a csúcs.
És akkor Iñárritu kiventilál mindent
Az ötven után a hatvan év súlyát is megérezte Iñárritu, ami szintén arra késztette, hogy megálljon picit és ismét számot vessen.
Amikor közelebb vagy a halálhoz, elkezdesz azon gondolkodni, hogy talán érdemes lenne felfedezni az utazást, amin részt vettél
– nyilatkozta a Deadline-nak.
Ennek eredménye ismét egy formai újítás lett, a 2022-es Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája, ami ugyanakkor a rendező karrierjén átívelő problémákat is más megközelítésből tárgyalta.
A rendező hetedik filmjében minden érintett kérdés megjelenik, de míg korábban fogyasztható mértékben adagolta ezeket, addig a Silverio Gama dokumentumfilmes életéről szóló moziban egyetlen nagy és súlyos tömbként zúdítja a nyakunkba. Mivel a mexikói rendező alkotásaiban a saját félelmeit, kételyeit és vívódásait boncolgatja az érintett problémákon keresztül, új filmjében jobban van jelen, mint bármikor, talán a kelleténél jobban is.
Ez olyasvalami, amiről szégyenkezés és félelem nélkül kell beszélned. Kényes dolog. A legintimebb oldaladat hozod elő. Sebezhetőnek érzed magad miatta, de ugyanakkor felszabadít – talán ez a szó tudja a legjobban kifejezni
– nyilatkozta.
A felszabadulás tulajdonképpen azt jelent, hogy Iñárritu leveszi a lakatot a szájáról.
A mexikói filmes minden eddiginél több területen folyt bele a munkákba: amellett, hogy írta és a rendezte a filmet, vágója, producere és zeneszerzője is volt, de a probléma az, hogy a vásznat is uralja. A rendezőt korábban is sokat vádolták azzal, hogy túl öncélú, önző, nárcisztikus, pedig akkor még nem is látták a Bardót.
Félelmetes, amikor elérsz egy bizonyos kort, és a dolgok feloldódnak, megfoghatatlanabbá válnak, az idő és a tér is. Ez felszabadító volt számomra. Lehetővé tette, hogy más módon lássam a dolgokat.
– mondta, de ez a másfajta látásmód annyiban jelenik meg, hogy már nem kérdéseket tesz fel a rendező, hanem válaszokat ad, vagy inkább felelősöket keres, miközben legitimálja a rendező minden tettét, döntését, legfőképpen azt, miért kellett elhagynia Mexikót.
Iñárritu hetedik filmje olyan, mintha a rendező minden problémáját, sértődöttségét egy filmbe akarta volna belepasszírozni, amelyben egyszerre válaszol minden létező kritikára és varrja el az összes szálat, odaszúr mindenkinek, akinek kell, és megkövet mindenkit, akit eddig még nem. Iñárritu és a főszereplő, Silvio közötti párhuzam már annyira félreérthetetlen, hogy egy idő után a néző már minden apró mozzanat vagy tárgy láttán azt mérlegeli, hogy akkor most ez mikor és hogyan volt benne a mexikói rendező filmjeiben vagy életében. Többnyire meg is találja ezeket a pontokat, miközben teljesen szem elől téveszti Silviót.
Egy olyan embert látunk, aki húsz éve elhagyta Mexikót, amit sokan nem bocsátották meg neki: amerikai libsinek tartják, aki a szegénységről, nyomorról készít filmet, miközben sznob módon terpeszkedik egy hollywoodi vágószobában. Iñárritut/Silviót külföldön elismerik végre, fontos amerikai művészi díjat vesz át Los Angelesben, első mexikóiként, de az imposztor szindrómája miatt úgy véli, hogy ezzel csak az amerikaiak akarták kárpótolni Mexikót. A rendező szintén itt taglalja, hogy hazájában miért nem érti meg senki, közben megpróbálja rendezni viszonyát édesapjával, számba veszi, hogy jó apa volt-e és, hogy jót tett-e a családjának azzal, hogy az Egyesült Államokba költöztek.
Közhelyekkel az igazságért
A filmben a maroknyi igazság Iñárritué, a hamis krónika pedig mindenki másé, aki nem úgy látta a történéseket, ahogy ő. A rendező mindent le akar zárni, és már nem is akar több kérdést generálni, ezért aztán a jelenetek sokszor túl demagógok és szájbarágósak lesznek, ékegyszerűségű szimbólumokkal és Iñárritu üzenetét mantrázó dialógusokkal. Éppen ezért nem érdemes azon rágódni, hogy jobb lenne-e a Bardo, ha nem tudnánk, hogy Iñárritunak milyen élete volt vagy milyen filmeket csinált.
Sorra esnek ki a közhelytárból az olyan mondatok, hogy „az emberek jönnek-mennek”, „néhányan hamis történeteket mesélnek a kamerának”, „azért megyünk el, mert nincs más választásunk”, „el kell hagynod Mexikót, hogy megtudd, mit veszítettél” – mintha Coelho-idézeteket lapozgatnánk az Instagramon. Bár Iñárritu erőssége eddig sem feltétlenül az volt, hogy a szimbólumokat elegánsan, gondosan kimérve használja, de ahogy ezt a Bardóban teszi, az néha már annyira megüli az ember gyomrát.
Rögtön a film elején bemutatott csecsemőhalált a későbbiekben hol egy köldökzsínórt szimbólizáló vezeték elvágásával jelzi, hol egy nyalás közben előbukkanó gyerekfejjel, amire csak az lehet a mentség, hogy így akarta eltávolítani magától a tragédiát. De még ez a megoldás is felértékelődik akkor, amikor a film vége fele szimbolikusan átadják a babát a tengernek.
Az apjával szembeni komplexusait konkrétan úgy mutatja meg, hogy fele akkora méretben jelenik meg, mint a szülő, ami legalább annyira olcsó megoldás, mint amikor a film végén Silvio összetalálkozik a saját képmásával a sivatagban. Miközben még mindig annyira tud atmoszférát teremteni és annyira jól választ zenét, hogy csak eltelik az a két és háromnegyed óra.
Iñárritu filmjében sokszor felidézi a mexikói történelem egyes időszakait, főleg az Egyesült Államokkal kapcsolatos feszültséget, de inkább azzal a szándékkal, hogy bemutassa, mennyire sokféle értelmezése lehet egyes eseményeknek, közvetve Iñárritu életútjának, választásainak. Sokszor próbálja elmosni vagy éppen felerősíteni a két ország közötti különbségeket, például amikor a zene vagy a beszéd angolról spanyolra vált és fordítva.
Szülőföldjéhez való viszonya is kettős, a filmben egyszerre esedezik bocsánatért, és próbál odavágni a mexikóiaknak, akár egy mondatban:
Mexikó nem egy ország, hanem egy lelkiállapot.
A rendező talán tényleg jóllakott
Silvio azt mondja egy ponton, hogy az emlékek nem az igazságról szólnak, hanem az érzésekről. Akármennyire didaktikus a Bardo, előnye, hogy őszinte, engedi folyni Iñárritu érzelmeit, megmutatja, hogy mennyire lassan gyógyulnak be a sebei, milyen mélyen gyökereztek benne a korábbi filmjeiben tárgyalt problémák. Iñárritu azt kéri a kritikusaitól, hogy értsék meg, és értékeljék.
A Bardo gyengeségei még inkább felnagyítják a rendező korábbi filmjeinek értékeit, ha másra nem, arra jó, hogy bebizonyítsa, érdemes volt zöldkártyát adni a rendezőnek annak idején. De ez a film most a kritikák szerint sem tud annyira jelentőségteljes lenni, mivel azt az érzetet kelti, mintha csak a rendezőben felhalmozódott frusztráció csatornája lenne, amely feladatát az utolsó vágás vagy újravágás után el is végezte.
Már nem vagyok éhes. Jól laktam, szeretném élni az életet. Élvezem, hogy a családommal élhetek, ami a legjobb dolog. Igazából nem tudom, csinálok-e még egy filmet, hogy őszinte legyek
– mondta a Vanity Fairnek, hozzátette, hogy jelenleg nincs olyan téma, ami foglalkoztatná, és nem tudja, mikor talál ilyet.
Miközben örülni kellene annak, hogy Iñárritu végre meglelte a lelki békéjét, elszomoríthatja a rajongóit, hogy talán nem látnak már több filmet az egyik legnagyobb mexikói rendezőtől. De ha csak a Bardót nézzük, felmerül a kérdés, hogy akkor veszíthetjük-e el Iñárritut, ha visszavonul, vagy akkor, ha még egy filmet csinál.
