Kultúra

2501 embert ölelt meg éjfélkor a magyar sztár New Yorkban

Lugosi Béla nevét harsogták a teremben. Százéves történet honfitársunkról, akinek csillaga van Hollywoodban.

Nincs munka, pedig már aprópénzért elvállalnál bármit. Az egyre gyakoribb szertartások fölemésztették azt a pénzt is, amit a filmes relikviáid árverésén kerestél. Elment minden: a kellékek, a jelmezek, a premierajándékok, a bélyeggyűjtemény utolsó két albuma és a pipák is. Csak a festmények, a fotók, a levelek és az újságkivágások maradtak. Meg persze a szmoking, a tejfoltos frakk, néhány kalap, két sétapálca és a Drakula-köpeny. Az egész hagyaték belefér egy régimódi utazóládába. Az aukciósház vezetője különben ezekért lelkesedett a legjobban. Azt mondta, szép haszonnal el tudná adni az egészet, de te nemet intettél a fejeddel. Előbb halok meg, mint hogy ezektől is meg kelljen válnom, mondtad olyan póztalan, egyszerű hangon, hogy összeszorult tőle a szívem. Aztán ahogy a járványok idején a füvesemberek vagy a vándorprédikátorok szoktak, a semmiből előtűnt Edward Wood, pedig a Glen or Glenda után azt hittük, többé már nem látjuk.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Szerepelni kell, szónokolja eszelős mosollyal, mutatni magad, Bela!

Mutatni, hol, minek?

Hogy pénzt adjanak a következő filmünkre, játssza ki a poént, és szamárfüles forgatókönyvet dob az asztalra.

Már a fedlapot sincs kedvem elolvasni. Ezek a filmcímek olyan egyformák. Mintha valaki találomra összeszedett volna néhány baljós hangzású szót, vámpír, szörny, fantom, szellem, rémület, kamra, ház, halál, titok, fekete, sírbolt, fia vagy lánya, aztán bedobta őket egy kalapba, hogy Ed Wood vaktában kihúzzon közülük kettőt vagy hármat. Na, tessék, ez is ilyen! A vámpír sírja, olvasom el mégis, mert a kezembe nyomja, miközben újra azt papolja, nem szabad engedni, hogy az emberek elfelejtsenek, szerepelni kell, jelen lenni, akár egy élő felkiáltójel.

Hol?, kérdezem most már én is, mert sejtem, hogy Ed Wood nem csak úgy vaktában kezd erről beszélni.

Jön a szilveszter, bólint még mindig vigyorogva. Kibéreltem a West Coast Theatert San Bernardinóban. Az emberek imádják az ilyesmit. Átmozizni magukat az új évbe! Kikölcsönzünk néhány régi filmet, köztük a Drakulát is. A jegyhez majd kapnak hot-dogot meg sört. A nők papírpohárban édes pezsgőt.

Getty images

Aztán éjfél előtt, mielőtt visszaszámolnánk és elénekelnénk az Auld Lang Syne-t, megjelensz a színpadon. Teljes életnagyságban, egy fejgép vakító fénykörében, mintha a vászonról léptél volna le, és kezedben vérrel teli pohárral, amiben persze vörösbor lesz, előadsz valami tréfásan rémisztő monológot, amit majd én jól megírok. Utána koccintasz az előcsarnokban mindenkivel.

Valami festett háttér előtt pedig, várkastély, hegyfok, telihold, denevérek, fotózkodni lehet veled néhány dollárért! Hát nem nagyszerű ötlet? Olyan, mintha magával Drakulával búcsúztatnák az óévet!

És köszöntenék az újat, vetem közbe.

Úgy van, bólint Edward Wood készségesen. Arcáról még mindig nem tűnik el a túlhúzott vigyor. A téli délután lapos fényében úgy fest, mint Conrad A nevető emberben. A mimikai izmaimban szinte érzem a fájdalmat, amit neki kell éreznie. Kényszeresen odakapok az arcomhoz, aztán elszégyellem magam. Igyekszem a mozdulatot valami másnak álcázni, töprengő simításnak a nem létező szakállamon vagy elégedett állvakarásnak.

Szóról szóra úgy történik minden, ahogyan Ed jósolta.

Csak épp azt nem gondolta, hogy ilyen sokan eljönnek.

A West Coast Theaterben egy gombostűt sem lehet elejteni. Zsong a nézőtér és a foyer, ami a régi világ estéit juttatja eszembe. Pedig nemcsak öregek akarják, hogy itt érje őket az éjfél, vannak fiatalabbak is, akik a Drakula idején még kisgyerekek voltak vagy épp akkortájt születtek. Talán a szüleik a te filmjeidre vitték el őket először moziba. Ha nem ők, akkor egy megátalkodott nagynéni vagy nagybácsi. Most itt vannak az egykori gyerekek is, mert az ember sohasem felejti az elsőt. Mindannyian jegyet váltottak miattad. Igaz, Ed a jegyár kérdésében olyan kishitű volt, hogy a költségek levonása után alig lesz nyereségünk. Ez akkor is kasszasiker, Béla! Olyan kótyagos a fejem, mintha egy egész üveg pezsgőt benyakaltam volna, pedig épphogy csak belenyaltam egy pohárba.

Éjfél előtt néhány perccel belefogsz Ed suta kis monológjába a régi filmek szelleméről, amely kárhozott lélekként kísért a világ filmszínházaiban, és estéről estére kiválik a vetítőgép fénypászmájában táncoló porszemekből, hogy végig röpüljön a nézőtéren és a férfiak meg a nők fülébe súgjon egy szóval le nem írható, csupán a szívnek érthető üzenetet. Egy titkot, amely csilingelőbbé teszi a nevetést, sósabbá a könnyet és hevesebbé a rémüldözni vágyók szívdobogását, egyszóval megigéz mindenkit, így biztosítja, hogy a mozi varázsa soha el ne vesszen, megmaradjon száz vagy ezer év múlva is, blablabla.

Amikor ezt a sok zagyvaságot elbeszéled, a nézőtéren különös, kétes kimenetelű csönd lesz. Aki itt van, mind érzi, hogy valami különös dolog történik. A csodálatos hangod, a megrendült szónoklat, a pillanat, amelyben kötelező előre és hátra pillantani egyszerre, szóval az év legkancsalabb estéje, meg persze a sör és a pezsgő és a terem sötétje mind együtt teszi, hogy az emberek sírni, nevetni és kiabálni kezdenek. Bravó! Bravó! Bravó!

Aztán valaki bekiabálja, hogy szeretünk, Bela! A tömeg tombol.

Mabel Livingstone / Hulton Archive / Getty Images

Ó, hát én…, csak ennyit tudsz kinyögni, aztán mélyen meghajolsz, mélyebben, mint ahogy az ízületeid engedik mostanában. Amikor újra fölegyenesedsz, két ezüstvonal csillog az arcodon a reflektor fényében. Sírsz! A nézők is sírni kezdenek, sírok én is, szem nem marad szárazon a teremben.

Bela, Bela, kántálja a tömeg, amikor berohan a színpadra Ed, aki addig a takarásban az órát figyelte. Izgatottan csissegni kezd, csss, csssssss! Fölemeli a mutatóujját, tíz, kiáltja tébolyultan. Nyolc, hét, mondja tovább, a tömeg végre megérti, számol vele együtt. Hat, öt, négy, három, kettő, egy…! Felkapcsolódnak a fények a nézőtéren. Boldog új évet, kiáltod és kiáltják az emberek is a színpad felé. Pezsgők durrannak, pedig Ed a plakátra is ráíratta, hogy otthonról hozott italok és ételek fogyasztása szigorúan tilos. Már cuppog a padló, amibe hamarosan konfettik tapadnak. Aztán fölerősödik a dal, amibe néhányan itt-ott már belekezdtek. Hamarosan mindenki bekapcsolódik és torkaszakadtából énekli az Auld Lang Syne-t, halandzsázol valamit te is. Amikor a dal véget ér, néhányan újra elkiáltják magukat, boldog új évet!

Aztán egy hang, nem lehet megállapítani, hogy férfié vagy nőé, azt kiáltja, Bela, ölelj meg! A közönség nevet, és egyre többen kiabálják már, hogy engem is, engem is! Ölelj meg engem is, Bela! És akkor olyan nagyot sóhajtasz, hogy attól félek, meghasad a szíved. Széles mozdulattal széttárod a karjaidat. Gyertek, megölellek! Az emberek pedig elindulnak! Hosszú, tömött és vidám sorokban járulnak eléd, és mind megölelnek. Kétezer-ötszáz embert ölelsz meg az új esztendő első hajnalán és kétezer-ötszáz ember ölel meg téged. Én vagyok, szívem, a kétezer-ötszázegyedik.

Gyurkovics Tamás: Akcentus – Lugosi Amerikában

Pesti Kalligram, 2022

Ajánlott videó

Olvasói sztorik