A 17 éves lány első szexuális tapasztalata az volt, hogy egy bulin megerőszakolták

Patty általában nem rajongott a férfi sportolókért. Mindig valamelyik közkedvelt iskolatársába volt szerelmes, aki idősebb volt nála, és olyan jóképű, hogy Pattynek egyáltalán nem voltak esélyei.

De mivel kedves, jóindulatú lány volt, gyakorlatilag akárkivel hajlandó volt randevúzni, aki elhívta. Úgy gondolta, hogy a félénk, mellőzött fiúknak nagyon nehéz életük lehet, ezért mindig megesett rajtuk a szíve.

Valami okból ezek között sok birkózó volt. Patty tapasztalatai szerint a birkózók bátor, kevés beszédű, kicsit buta, alacsony homlokú, de udvarias fiúk, akik nem idegenkednek a fiús lányoktól. Az egyik egyszer bevallotta neki, hogy a felső tagozatban a barátaival egymás közt csak Majompofának hívták Pattyt.

Patty első komoly szexuális tapasztalata az volt, hogy tizenhét éves korában egy házibulin egy Ethan Post nevű főiskolás megerőszakolta.

Ethan nem sportolt, legfeljebb csak golfozott, viszont hat hüvelykkel magasabb, és ötven fonttal súlyosabb volt Pattynél, és jól példázta, hogy a női izomerő mennyire elmarad a férfiak erejétől. Patty egyáltalán nem úgy érezte, hogy bármi játékosság is lenne abban, amit a fiú vele művelt. Patty nagyon elszántan küzdött ellene, bár eléggé ügyefogyottan, és nem is nagyon kitartóan, mivel majdnem először életében, ittas volt. És az alkoholtól csodálatosan felszabadultnak érezte magát! Az esetnek valószínűleg az lehetett az előzménye, hogy azon a mámoros, meleg májusi éjszakán, Kim McCluskyék hatalmas úszómedencéjében Patty hamis benyomást keltett Ethan Postban. Patty olyankor is mindig megejtően kedves volt, ha nem ivott. Kótyagosan lubickolva a medencében pedig nyilván elragadóan vonzó lehetett. Mindent egybevetve, főleg magát hibáztathatta a történtekért. A regényes szerelemről alkotott elképzelései a Lakatlan sziget című végeérhetetlen tévésorozatból származtak: legyen „egyszerű és természetes” – valahol félúton Hófehérke és Nancy Drew, a bátor kis detektív között. Ethan pedig kétségkívül pontosan olyan nyegle és magabiztos fiú volt, hogy Patty akkor nagyon vonzónak találja. Olyan volt, mint azoknak a lányregényeknek a szerelmes hőse, amelyek borítóján vitorlás hajók szoktak lenni. Miután megerőszakolta Pattyt, szabadkozott, amiért a „dolog” durvább volt, mint szerette volna, és ezért bocsánatot kért.

Csak miután a piña coladák hatása elmúlt, másnap hajnalban, a szobájában, amit Patty, mivel olyan kedves és jó testvér volt, megosztott a kishúgával, hogy a középső lánytestvérüknek külön szobája lehessen, ahol akármekkora felfordulást rendezhet, és kiélheti a kreativitását, csak akkor fogta el a felháborodás.

Főleg azon volt felháborodva, hogy Ethan olyan semminek nézi őt, akit megerőszakolhat, aztán egyszerűen hazafuvarozhat a szülei házába. Mert ő egyáltalában nem olyan kis semmi.

Egyebek között ő a Horace Greeley Középiskola mindenkori rekordere az egy idényben adott nyerő passzokban. És a következő évadban még meg is fogja dönteni a saját rekordját! Továbbá tagja a New York-i állami válogatott kezdőcsapatának, pedig ebben az államban van Brooklyn és Bronx is! És akkor jön egy nyamvadt golffiú, és azt képzeli magáról, hogy minden további nélkül csak úgy megerőszakolhatja őt.

Nem akarta felébreszteni a kishúgát, ezért kiment a fürdőszobába sírni. Túlzás nélkül, soha életében nem érezte magát még ilyen nyomorúságosan. Még ma is, ha azokra az emberekre gondol, akik világszerte elnyomatásban élnek, és igazságtalanság áldozatai, úgy próbálja meg elképzelni, mit érezhetnek, hogy visszagondol arra a napra. Sok olyasmi is felötlött benne, ami azelőtt soha, például az, micsoda igazságtalanság, hogy a legidősebb lánynak meg kell osztania a szobáját a kistestvérével, mert nem kapja meg Eulalie régi, alagsori szobáját, ami tele van zsúfolva mindenféle régi választási kampányok idejétmúlt kacatjaival, vagy az, hogy az anyja mennyire el van ragadtatva a középső lánya színpadi fellépéseitől, de Patty meccseire bezzeg sohasem megy ki. Annyira fel volt dúlva, hogy szinte úgy érezte, meg kellene beszélnie a dolgot valakivel. De félt tőle, hogy mi lesz, ha az edzője vagy a csapattársai megtudják róla, hogy ivott.

A dologra úgy derült fény, Patty minden igyekezete dacára, hogy titokban tartsa, hogy az edzője, Jane Nagel gyanút fogott, és a másnapi edzés után megleste Pattyt az öltözőben. Aztán leültette az irodájában, és kérdőre vonta, hol szerezte a horzsolásait, és hogy miért olyan rosszkedvű.

Patty megtört, és zokogva azonnal mindent bevallott. Teljes megdöbbenésére az edzője felajánlotta, hogy elkíséri az orvoshoz, és azt is mondta, hogy értesíteni kell a rendőrséget. Az aznapi edzésen Patty két lefutást teljesített, és a védekező játékban is kitűnt, vagyis nyilvánvalóan nem eshetett nagyobb baja. Ráadásul a szülei Ethan szüleinek politikai barátai voltak, tehát hozzájuk sem fordulhatott. Abban reménykedett, hogy ha töredelmesen bocsánatot kér, amiért kihagyta az edzést, az edzője majd elnéző lesz, megsajnálja, és annyiban hagyja a dolgot. De mennyire tévedett!

Az edző felhívta Pattyék számát, és Patty anyja vette fel a telefont, aki mint mindig, akkor is épp egy gyűlésre sietett, és se ideje nem volt beszélni, se erkölcsi bátorsága, hogy bevallja, nem ér rá vele beszélni, mire az edző a következő felejthetetlen szavakat mondta a testnevelői szoba drapp színű telefonjába: – A lánya most közölte velem, hogy tegnap este megerőszakolta egy Ethan Post nevű fiú. – Azzal az edzőnő elhallgatott, meghallgatta a választ, majd így folytatta: – Nem, csak az imént mondta el… Igen… Tegnap este… Igen, itt van – mondta, és átadta Pattynek a kagylót.

– Patty? – mondta az anyja. – Jól vagy, kislányom?

– Jól.

– Mrs. Nagel azt mondja, tegnap este… kellemetlenséged volt.

– Pontosabban megerőszakoltak.

– Jaj, istenem, drága kislányom. Tegnap este?

– Igen.

– Ma reggel itthon voltam. Miért nem mondtad el?

– Nem tudom.

– De miért? Miért? Miért nem mondtál nekem semmit?

– Talán mert reggel még nem látszott olyan nagy ügynek az egész.

– De Mrs. Nagelnek mégis elmondtad?

– Igen – mondta Patty. – Úgy láttam, őt jobban érdekli, mint téged.

– De hiszen ma reggel szinte nem is találkoztunk.

– Nem szemrehányásnak szántam. Csak úgy mondtam.

– És komolyan azt gondolod, hogy esetleg… hogy talán…

– Megerőszakoltak.

– Ezt én egyszerűen nem akarom elhinni – mondta az anyja. – Most mindjárt elmegyek érted, és hazahozlak.

– Mrs. Nagel azt akarja, hogy menjek orvoshoz.

– Valami bajod esett?

– Mondtam már, jól vagyok.

– Akkor maradj ott, ahol vagy, és ne csináljatok semmit, amíg oda nem érek.

Patty letette a kagylót, és megmondta az edzőnőnek, hogy mindjárt jön az anyja.

– Jól lecsukatjuk ezt a fiút – mondta az edzőnő.

– Jaj, ne! – mondta Patty. – Ne csináljunk semmit.

– No de, Patty!

– Úgyse lesz belőle semmi.

– Dehogyisnem lesz… ha te is akarod.

– De én tulajdonképpen nem is akarom. A szüleim és Posték politikailag nagyon jóban vannak.

– Figyelj rám, kislányom – mondta az edzőnő. – Ennek semmi köze ehhez. Érted?

Patty egészen biztos volt benne, hogy az edzője ebben téved. Dr. Post kardiológus volt, a felesége pedig nagyon gazdag családból származott. Olyanok is megfordultak náluk, mint Teddy Kennedy, Ed Muskie meg Walter Mondale – ha kiürült a pártkassza. Az évek során éppen elégszer hallotta, amikor a szülei Posték „kiskertjét” emlegették.

Azt szűrte le magának, hogy ez a „kiskert” legalább akkora lehet, mint a Central Park, csak sokkal szebb.

Patty valamelyik színjeles, osztályt ugró, művész hajlamú húga miatt talán még bajba kerülhettek volna Posték, de egy olyan elégséges tanuló, mint Patty, a család fekete báránya, egy drabális sportgüzü aligha lehet képes akár csak megkarcolni is Posték csillogó vértjét.

– Egyszerűen soha többé nem iszom – mondta –, és ezzel megoldódik a probléma.

– A számodra talán igen – mondta az edzője –, de más számára talán nem. Nézd a karodat. Látod, mit művelt veled? Legközelebb valaki mással fogja ugyanezt csinálni, ha te nem akadályozod meg benne.

Az edzőnő ezután buzdító beszédet tartott arról, hogy mindig ki kell állnunk a csapattársainkért, amit ezúttal úgy kellett érteni, hogy minden fiatal nőért, akivel Ethan valaha is találkozhat. A lényeg az volt, hogy Patty igenis értékesítse a büntetőjét, ragaszkodjon a vádemeléshez, és egyezzen bele, hogy az edzője értesítse azt a New Hampshire-i középiskolát, melyben Ethan tanult, hogy kicsapják, és ne kaphasson végbizonyítványt se, mert ha Patty nem ezt teszi, azzal cserben hagyja a csapattársait.

Ekkor Patty megint elsírta magát, mert inkább meghalt volna, semhogy cserben hagyja a csapatot.

Még a tél elején, egy kosárlabdameccsen, még influenzásan is majdnem végigjátszotta az első félidőt, amíg ájultan nem esett össze a pálya szélén, ahol aztán intravénás folyadékot kellett adni neki.

Csakhogy az előző estét éppen nem a csapattársaival töltötte. Amandával, a gyephokis barátnőjével ment el a házibulira, aki nem akart nyugodni, amíg rá nem veszi Pattyt, hogy kóstolja meg a piña coladát, ami állítólag vödörszámra lesz majd McCluskyéknál. El ron me puso loca. Ráadásul a McCluskyék medencéjében lubickoló lányok közt Patty volt az egyetlen sportoló. Tulajdonképpen szinte már azzal elárulta a csapatát, hogy egyáltalában elment arra a bulira. És meg is lakolt érte. Ethan nem valamelyik virgonc, bulizó lányt erőszakolta meg, hanem őt, éppen azért, mert ő kilógott a sorból, és még inni sem tudott rendesen.

Megígérte az edzőjének, hogy meggondolja a dolgot.

Patty számára megdöbbentő volt ott látni az anyját a tornateremben, aminthogy az anyja számára is nyilván megrázó élmény volt, hogy ott találja magát. A szokásos papucscipőjét viselte, és úgy festett, mint egy Hófehérke, aki eltévedt a sűrű, sötét erdőben, ahogy belépve zavartan körültekintett a fémesen csillogó sportszereken, a gombás parkettán, és a nagy hálókba gyűjtött labdákon.

Patty elébe ment, és hagyta magát átölelni. Anyja sokkal kisebb termetű és kecsesebb volt nála, és amikor átölelte, Patty úgy érezte magát, mint egy állóóra, amit az anyja megpróbál felemelni és arrébb tenni.

Kibontakozott az ölelésből, és bevezette Joyce-t a tornatanárnő kis üvegfalú irodájába, hogy lefolytathassák egymással az elkerülhetetlen eszmecserét.

– Szervusz, Jane Nagel vagyok – mondta az edzőnő.

– Igen, tudom… már találkoztunk – mondta Joyce.

– Hát persze, igazad van… már találkoztunk… egyszer – mondta az edzőnő.

Joyce általában fáradhatatlanul ontotta a szót, valamint kifogástalanul viselkedett, továbbá olyan Nyájas Mosolyt viselt az arcán, szinte mint egy maszkot, mely minden alkalomra felölthető volt, akár a nyilvánosság előtt, akár a magánéletben. Minthogy pedig soha nem emelte fel a hangját, még haragjában sem (csak egy kicsit reszketegebb árnyalatú lett, és feszültebb, ha mérges volt), a Nyájas Mosoly még a legkínosabb konfliktusokhoz is nagyon jól megfelelt.

– Nem, nemcsak egyszer – mondta –, hanem sokszor.

– Igazán?

– Egész biztosan.

– Szerintem tévedsz – mondta az edzőnő.

– Én kint várok – mondta Patty, és behúzta maga mögött az ajtót.

Az eszmecsere nem tartott sokáig. Joyce határozott léptekkel távozott az irodából, és így szólt Pattyhez: – Gyere, menjünk.

Az edzőnő, aki az ajtóban állva nézett Joyce után, jelentőségteljes pillantást küldött Pattynek. A pillantása azt jelentette: Ne felejtsd el, amit a csapatszellemről mondtam.

Már csak Joyce kocsija állt a látogatók számára fenntartott parkolóban. Bedugta a kulcsot az indítóba, de nem fordította el. Patty megkérdezte, hogy akkor most mi lesz?

– Apád az irodájában van – mondta Joyce. – Egyenesen odamegyünk.

De még mindig nem fordította el a kulcsot.

– Egyvalamit nem értek – fakadt ki az anyja. – Hogy lehet az, hogy egy olyan kisportolt lányt, mint te… vagyis azt akarom mondani, hogy lehetséges, hogy Ethan, vagy akárki más…

– Ethan volt az. Nem akárki más.

– Hogy lehet az, hogy bárki… vagy éppen Ethan… – mondta az anyja. – És te határozottan állítod, hogy Ethan volt az. Hogy lehetséges, hogy… ha Ethan volt az, akkor Ethan… hogy lehetett rá képes…? – Az anyja a tenyerébe rejtette a száját. – Bárcsak valaki más lett volna… szinte akárki. De dr. Post és a felesége olyan derék emberek… annyi jó ügyet támogatnak. Én Ethant nem ismerem közelebbről…

– Én meg egyáltalán nem ismerem!

– Akkor meg hogy történhetett meg ez a dolog?

– Menjünk inkább haza.

– Nem! Amíg el nem mondod. Én vagyok az anyád, Patty.

Amikor meghallotta magát, ahogy kimondta ezeket a szavakat, Joyce zavarba jött. Mintha megértette volna, milyen különös, hogy emlékeztetnie kell Pattyt, ki az anyja. Patty viszont örült, hogy végre nyíltan is elhangzott, hogy kije is neki Joyce tulajdonképpen. Mert ha az anyja, akkor hogyhogy nem volt ott az állami bajnokság első fordulóján, amikor pedig Patty harminckét ponttal javította meg a Horace Greely női kosárrekordját?

Érdekes módon mindenki másnak az anyja talált időt magának arra, hogy megnézze a meccset.

Patty odamutatta Joyce-nak a csuklóját.

– Tessék. Ez történt – mondta. – Mármint egyebek közt.

Joyce egyetlen pillantást vetett csak Patty horzsolásaira, megborzongott, aztán elfordította a tekintetét, mintegy tapintatból. – Ez rettenetes – mondta. – Igazad van. Ez rettenetes.

– Az edzőm azt mondja, meg kellene mutatni egy orvosnak, meg szólni a rendőrségnek, és jelenteni Ethan igazgatójának.

– Igen, tudom, hogy mit akar az edződ. Azt hiszem, az a véleménye, hogy a kasztrálás lenne a legmegfelelőbb büntetés. De én inkább arra vagyok kíváncsi, hogy te mit gondolsz.

– Én nem tudom, hogy mit gondolok.

– Ha azt mondod, hogy menjünk el a rendőrségre – mondta Joyce –, akkor most azonnal elmegyünk a rendőrségre. Csak mondd meg, hogy ezt akarod-e.

– Azt hiszem, előbb apának kellene elmondani.

Elindultak tehát a Saw Mill Parkwayen. Patty testvéreit mindig Joyce vitte kocsival Festészetre, Gitárra, Balettre, Japánra, Vitakörre, Színjátszásra, Zongorára és Vívásra, Patty azonban mostanában már csak ritkán ült Joyce kocsijában. Hétköznapokon rendszerint nagyon későn járt haza, a sportbusszal. Ha meccse volt, valamelyik csapattársának a mamája vagy papája tette le útközben. Ha meg nem akadt senki, aki hazavigye a barátnőivel, Patty tudta, hogy nem is érdemes a szüleinek telefonálnia, hanem ehelyett inkább taxit hívott, hiszen az anyja ragaszkodott hozzá, hogy mindig legyen nála egypár húszdolláros. Soha az eszébe se jutott, hogy a húszdollárosokat másra is használhatná, mint taxira, vagy hogy egy meccs után ne egyenesen hazamenjen, ahol levette az alufóliát a kikészített vacsorájáról – sokszor csak este tízkor vagy tizenegykor –, aztán lement az alagsorba, hogy kimossa a dresszét, közben pedig elfogyasztotta a vacsorát, és megnézte a meccsről készült videót.

Nemegyszer előfordult vele, hogy ott, a mosószobában nyomta el az álom.

– Szeretnék feltenni egy hipotetikus kérdést – mondta Joyce vezetés közben. – Nem elképzelhető, hogy beéred azzal, ha Ethan ünnepélyesen bocsánatot kér tőled?

– Már megtette.

– Bocsánatot kért, amiért…

– Amiért olyan durva volt.

– És te erre mit mondtál neki?

– Nem mondtam semmit. Csak azt, hogy haza akarok menni.

– Tehát csak azért kért bocsánatot, hogy olyan durva volt.

– Nem volt igazi bocsánatkérés.

– Értem. Hiszek neked.

– Én csak azt akarom, hogy vegye tudomásul, hogy én is vagyok.

– Minden úgy lesz, ahogy te akarod… drágám.

Ezt a „drágámat” Joyce úgy mondta ki, mint egy idegen nyelv első szavát, amit elsajátított.

Patty próbaképpen, vagy talán, hogy megbüntesse az anyját, így felelt: – Talán, ha tényleg komolyan és őszintén bocsánatot kérne, az nekem elég lenne. – Közben óvatosan az anyjára pillantott, aki alig tudta leplezni (legalábbis Pattynek úgy tűnt) az izgatottságát.

– Szerintem ez majdnem ideális megoldás lenne – mondta Joyce. – De csak, ha te tényleg úgy gondolod, hogy neked ez elég lenne.

– Nem lenne elég – mondta Patty.

– Hogy mondtad?

– Azt mondtam, hogy nem lenne elég.

– Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy elég lenne.

Patty keserves sírásra fakadt.

– Ne haragudj, kislányom – mondta Joyce. – Talán félreértettelek?

– CSAK ÚGY MEGERŐSZAKOLT, MINTHA AZ SEMMI SE LENNE. ÉS VALÓSZÍNŰLEG NEM IS ÉN VOLTAM NEKI AZ ELSŐ.

– Azt nem tudhatod, Patty.

– Vigyél el a kórházba.

Jonathan Franzen: Szabadság

Fordította: Bart István

21. Század Kiadó, 2020