November közepén a Carson Comát választották a legnépszerűbb magyar előadónak az MTV EMA gáláján, ami azt mutatja, hogy hatalmas rajongótábort építettetek itthon. Hogyan kezeled a rajongást?
Ennek megvan a kettőssége. Nyilván nagyon jó, hogy másoknak is tetszik a zenénk, miközben az ismertségnek vannak hátulütői is. De nincs szó akkora hírnévről, ami miatt ne szállhatnánk fel nyugodtan a BKV-ra. Élőben nem voltak kellemetlen élményeim, inkább vicces szokott lenni, amikor odajön valaki az éjszakában, és kiderül róla, hogy tök jó fej.
Nagyon fiatalon, négy év leforgása alatt lettetek az ország egyik legnépszerűbb zenekara.
Pont négy éve, 2018 novemberében adtuk az első koncertünket, de a felállás 2018 elejére már kialakult. Ezután volt néhány kisebb fellépésünk, amikkel induló zenekari támogatásra pályáztunk. Viszonylag sokáig vártunk azzal, hogy nagyobb közönség előtt is színpadra lépjünk. Így legalább szereztünk némi rutint, mert abban az időben még lehetett érezni rajtunk, hogy gyerekcipőben jár a zenekar.
Négy év alatt viszont magyar viszonylatban nagyon messzire jutottatok. Lovasi András is titeket emelt ki egy interjúban, mondván, hogy mennyire kevés magyar zenekar lett hozzátok hasonlóan sikeres ilyen rövid idő alatt.
Teljesen máshogy működik a kultúrafogyasztás, mint régen. Gondolom, rengeteget számít, hogy könnyen elérhető a zenénk, és otthonosan mozgunk a közösségi médiában. Belenőttünk ezeknek a felületeknek a használatába, és jól tudjuk kezelni őket – ez biztosan megkönnyítette, hogy rövid idő alatt legyünk ismertek.
Pedig éppen akkor jött a koronavírus, amikor elkezdtek megismerni titeket az emberek. Ez komoly akadályt is gördíthetett volna elétek, mert hónapokig ti sem koncertezhettetek. A leállás mégsem látszott meg a népszerűségeteken, amikor vége lett a karanténnak, még nagyobb közönség előtt tértetek vissza. Ezt hogy sikerült elérnetek?
A Covid előtt volt egy nagy koncertünk a Dürer Kertben, ahova eljött 900 ember, és csak néztünk ki a fejünkből, hogy mennyire sokan vannak.
A karantén nyilván nekünk sem jött jól, de ebben az időszakban is könnyebb volt a helyzetünk amiatt, hogy rögtön tudtunk építeni a közösségi médiacsatornáinkra. Idősebb zenészeknek ez az átállás talán nem jött ennyire természetesen.
Az is segített bennünket, hogy 21–22 éves egyetemisták voltunk, nem kellett elmennünk ételfutárnak, hogy eltartsuk a családot. Folyamatosan tudtunk a zenével foglalkozni.
Szoktátok rendszeres időközönként megbeszélni, értékelni a zenekaron belül, hogy éppen hol tartotok, ki hogyan érzi magát?
Nem sűrűn, de néha szoktuk, ezt fontosnak érezzük. Ezen a szinten már olyan sok irányba indulhat tovább egy zenekar, hogy szükség van erre a reflexióra.
Azért is merül fel ez a kérdés, mert kívülről úgy tűnik, nagyon bensőséges, szeretetteljes kapcsolat köt össze benneteket.
Ez volt a Carson Coma kiindulópontja. A zenekar kapcsán ismerkedtünk meg, de hamar összebarátkoztunk, és ez rengeteget lendített rajtunk. Nemcsak a zene szeretete tart össze minket, hanem egymás szeretete is – nehéz is lenne olyanokkal összezárva tölteni a nyarat, akiket nem bírsz. Nyáron, turné közben nagyon sok időt töltünk együtt, és folyamatosan fáradtak vagyunk, mert előfordul, hogy öt koncert is jut egy hétre. Akkor mindenki egy kicsit ingerlékenyebb, de az évek alatt megtanultuk, ki hogyan kezeli a fáradtságot és a stresszt. Igyekszünk úgy alakítani a személyes tereket, hogy ilyenkor se vesszünk össze egymással.
Mik voltak a nagy fordulópontok a Carson Coma történetében?
A legelső koncertünk nyilván fordulópont volt, ahogy az is, amikor 2019 szeptemberében játszottunk a 30Y előtt a Budapest Parkban. Az nagyon durva volt. Utána jött az első saját, teltházas Park-koncertünk, nemrég pedig a Szigeten az Arctic Monkeys előtt játszottunk, az is nagy élmény volt. És persze volt közben egy csomó kisebb koncert, azok is lehetnek ugyanennyire emlékezetesek. Voltak legrosszabb koncertek is, például Szolnokon 2019 környékén. Egy kicsi színpadon játszottunk délután a szúnyoginvázió közepén, és alig tudtunk zenélni, mert folyamatosan csapkodnunk kellett a szúnyogokat.
Egy interjúban az első szó, amivel jellemzitek a zenekart, az „eklektikus”. Nagyon változatos inspirációs források hallhatók ki a zenétekből a hatvanas évektől napjainkig. Te mit hozol ebbe a közös zenei nyelvbe?
Manapság nincs szükség rá, hogy egy zenekar beskatulyázza magát és nagyon szűk stílusban mozogjon. Nyilván megvannak a főbb irányvonalak – fura lenne, ha elkezdenénk gengszterrapet játszani –, de azokon belül könnyebb átjárást találni a stílusok között. Soha nem kötöttük ki, hogy valamilyen jellegű zene ne férne bele a miénkbe. Én nagyon szeretem az egyszálgitáros előadókat, az ilyen dalaink általában az én hatásomat mutatják, de mára azt is megtanultuk, a többieknek mi tetszik. A lecsupaszított demókat, amiket általában Barni (Héra Barnabás – a szerk.) vagy én hozunk, együtt hangszereljük meg, és senki nem akarja konokul átverni az ötletét a többieken. A Pók című számunk első változatát a Lesz, ami lesz albumunk környékén megírtam, de akkor még nem volt jó. Hagytuk pihenni, aztán fél évvel később újra ránéztem, és láttam, hogy mi nem tetszett benne a többieknek. Utána meg tudtuk csinálni jóra.
A Pók a kisebbségek melletti kiállás és karanténdal egyszerre. Mennyire lehet ma fontos egy sláger? Mennyire tudja befolyásolni a hallgatókat?
Eszünkbe se jutott, hogy annak bármi köze lenne a karanténhoz! A kérdésedre pedig a válaszom, hogy fogalmam sincs. Demokratikusabb ma a zeneipar, mint akár húsz éve, amikor egy kiadóban néhány ember döntött arról, hogy bizalmat szavaz-e neked. Ezután vehetted fel és sokszorosíthattad a lemezed. Ilyen ma már nincs, papíron senkit nem tart vissza semmi, hogy ma felvegyen egy dalt, este feltöltse YouTube-ra, és másnapra befusson. Persze nem ilyen egyszerű, de a technikai lehetőség adott. Emiatt nagyobb a verseny a dalok és az előadók között. Nem tudom, ebben a helyzetben milyen hosszú ideig tud hatni egy sláger. Mi úgy vagyunk vele, hogy megírtuk ezeket a dalokat, játsszuk őket, de már nem csak hozzánk tartoznak. Élik a saját életüket.
Van olyan magyar sláger, ami hozzátett az identitásodhoz?
Különleges a viszonyom a magyar zenéhez. Csak hétéves koromban költöztünk ide Olaszországból, eleinte nem is beszéltem jól a nyelvet. Tizennégy éves korom körül találtam otthon egy Neurotic-kazettát, amihez nem volt lejátszónk. Később kukáztam valahonnan egy walkmant, azon hallgattam otthon a Neuroticot, A budapesti látnok – mesterszalag albumot. Az nagyon megmaradt, mai napig fejből tudom a dalokat.
Rólatok inkább a hatvanas évekre szoktak asszociálni, rá is játszotok arra a korszakra a klipekkel, a lemezborítókkal, a megjelenésetekkel. Ez leegyszerűsítés?
Zeneileg és a vizuális elemek szempontjából tényleg szeretünk támaszkodni arra a korszakra, de hatalmas leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy csak onnan merítünk. Szövegek szempontjából például nincs közünk hozzá, mert nekünk az a fontos, hogy minél aktuálisabbak, naprakészebbek legyenek a szövegeink. Lehessen érezni, hogy valamit 2022-ben írtunk és nem 2012-ben!
Ha már említetted a Neuroticot: már Pajor Tamást is izgatta a hiphop, ti pedig akkor lettetek népszerűek, amikor itthon is a hiphop lett az abszolút mainstream, és a veletek egy időben befutott, hasonlóan sikeres előadók, mint Dzsúdló vagy Beton.Hofi, inkább ebben a műfajban zenélnek. Rockzenekart csinálni szinte már ódivatúnak számít.
Vannak hiphop-lemezek, amiket szeretek, de sokkal több zenét hallgatok más műfajokból. Ha zenekarként a hiphop felé mennénk és jól csinálnánk – amit nem hiszek éppen azért, mert egyikünket sem ez érdekel –, akkor elképzelhető, hogy sokkal sikeresebbek lehetnénk, mint rockzenekarként. De minek?
Semmilyen kaput nem akarok bezárni, de nem hiszem, hogy önazonos lenne, ha nekiállnánk rappelni. Egyetlen dalt tudok elrappelni, Ganxsta Zolee-tól a Ki a fasza gyerek?-et. Az se nagyon aktuális hiphop.
Amúgy Dzsúdló Marcival nagyon jóban vagyunk, és vele sokat szoktunk beszélni arról, hogy milyen előnyei meg hátrányai vannak a zenekarozásnak a szólóelőadók pályájához képest. A magam részéről nagyon hálás vagyok érte, hogy a barátaimmal dolgozom együtt akkor is, amikor éppen rosszabb periódusban vagyok. Ők vannak ott mellettem, hogy támogassanak.
Hogy érzitek, a mai magyar zenei közegben inkább támogató reakciókat kaptok, vagy azért találkoztatok ellenségeskedéssel is, amiért ilyen fiatalon ennyi minden összejött nektek?
Azok a zenekarok, amelyekkel fesztiválokon vagy egyéb eseményeken találkozunk, általában minimum tíz évvel idősebb tagokból állnak, de sose tapasztaltunk irigységet vagy ellenségességet a részükről. Persze mindenhol vannak idióták, de ők nem csak velünk azok. A mi korosztályunkat inkább az olyanok képviselik, mint Krúbi, Juhász Marci (Dzsúdló), Jorgi (Lil Frakk) és a többiek, velük pedig úgyis jóban vagyunk, hogy a zenei ízlésünk elég különböző.
Mi volt a legnagyobb pozitív meglepetés, amikor egy általatok elismert zenész jót mondott rólatok?
Az MTV EMA-gálán Düsseldorfban Thundercat megdicsérte a nadrágomat. Amúgy Lovasi Andrást említeném, mert neki van hajlama arra, hogy sok mindent leszóljon. Úgyhogy örültem, amikor elismerően beszélt rólunk.
Felléptetek a legnagyobb őszi tüntetésen, a tanárok támogatására szerveződött, október 23-i demonstráción. Ez elvileg pártpolitikától független ügy, gyakorlatilag viszont a kormány folyamatosan igyekszik rátolni az ellenzékre a tanárok és diákok megmozdulásait. A zenészek általában azt mondják, azért nem vállalnak hasonló szerepléseket, mert nem akarják megosztani a közönségüket. Nektek egyértelmű volt, hogy odaálltok egy ilyen ügy mellé?
Értem a felvetést, de alapvetően ez egy társadalmi kérdés. Nem politikai ügynek kellene lennie.
Egyértelmű volt, hogy kiállunk a tanárok mellett, ezért is mentünk el már a sztrájkok alatt a saját volt gimnáziumainkba akusztikus koncerteket adni. Később, amikor hívtak a nagy tüntetésre, oda is nyilván elmentünk.
Egyrészt megtiszteltetés volt nekünk, másrészt örülünk, ha hozzá tudunk járulni valahogy az ügyük sikeréhez – már ha lehet ilyesmiről beszélni.
Más megszólalásaitokból is úgy tűnik, fontos nektek a politika. Barnabás azt nyilatkozta az ELTE Média blogjának, el tudná képzelni, hogy 20 év múlva politikai újságírással foglalkozzon.
Mondott olyat is, hogy második kerületi polgármester lesz belőle!
Szerintetek a közéleti érdeklődés mennyire jellemző a ti generációtokra?
Mi hatan sokat foglalkozunk a politikával, tudatosak vagyunk ilyen téren. Az én buborékomra ez a jellemző.
Nem tudom, országszerte mit gondolnak a politikáról a kora huszonévesek, de tudatosság terén biztosan van hova fejlődni. Ezt szeretnénk ösztönözni a közönségünkben, de azt látom rajtuk, hogy nagyon elfogadók.
Azt viszont el szeretném kerülni, hogy nagyon meglovagoljunk egy aktuális témát, mint, amit például a Coldplay csinált pár éve, amikor minden, velük kapcsolatos hír a klímatudatosságról szólt. Ilyenkor már háttérbe szorul a zene, én pedig azért elsősorban zenélni szeretnék.
Azzal, hogy ilyen rövid idő alatt értetek el ennyire sokat, hogy érzitek, milyen perspektívák maradtak a zenekar előtt? Hová lehet innen továbblépni?
A könnyebbik rész a művészeti fejlődés, mert ott látjuk, merre lehet haladni, és sokat is beszélünk róla. Karrierszinten is van még olyan cél, amit ki tudunk tűzni magunk elé. Például nagyon örülök annak, hogy Budapesten kívül is meg tudunk szólítani egy-kétezer embert a legtöbb hazai városban, és szeretnénk még ennél is többet. De az már most is igaz ránk, hogy nem vagyunk annyira Budapest-központúak, mint amennyire Budapest-központú ez az ország. Nem akarunk viszont olyan zenekarrá sem válni, amelynek a közönség növelése a legfőbb szempontja, bármi áron. A legfontosabb az, hogy van egy nagy és befogadó közönség, amely hallgat bennünket, és legfőképpen nekik szeretnénk továbbra is zenélni.
Voltak előttetek zenekarok, amelyek hasonló közegből indultak, mint az Ivan & the Parazol vagy pláne a Middlemist Red, ők azonban nem lettek országos szinten is népszerűek. Velük mennyire éreztek hasonlóságot?
Amikor mi voltunk tinédzserek, akkor felnéztünk például a Middlemist Redre, és komoly motivációt is jelentettek, hogy zenélni kezdjünk. Ahogy idősebbek lettünk, a tisztelet megmaradt, de már olyan szemmel is néztük őket, hogy mi az, amit mi másképpen szeretnénk csinálni. A legfőbb különbség nyilván a nyelvi kérdés. Bár a Parazolnak is volt magyar nyelvű száma, de náluk annyira a külföldi karrier volt a fókuszban, hogy inkább arra koncentráltak.
Ti is ezért énekeltetek kezdetben angolul?
Nem, mi egészen más okból írtunk angol szövegeket. Ha ugyanis írsz egy magyar nyelvű szöveget, és az nem jó, akkor az nagyon rossz. Ha írsz egy angol nyelvű szöveget, kurva mindegy, mert ha jól sikerül, az oké, de ha nem, akkor sincs semmi, mert nem tudsz nagyon rossz angol nyelvű szöveget írni. Eleinte nem is nagyon jutott eszünkbe, hogy magyarul írjunk, de szerencsére az első ilyen szövegötletemnél a többiek nagyon támogatóak voltak.
Azt mondtad, hogy a Covid-lezárások idején sokat segített, hogy nem az egzisztenciátok függött a koncertezéstől. Mostanra már főállású zenészek lettetek?
Igen, bár még mindig sokan járnak egyetemre a zenekarból. Én már szerencsére nem, mert idén leállamvizsgáztam, de az nagyon vicces, amikor azért kell lemondani a próbát egy nagy koncert előtt, mert valamelyikünknek órája van, és már összejött a három hiányzása. Én jelenleg csak a zenéléssel foglalkozom.
Meg a filmezéssel, hiszen két idei játékfilmben is láthattak a nézők.
Igen, bár A játszmát jóval korábban forgattuk, majdnem két éve, csak a Covid miatt sokat csúszott a befejezés. A Nyugati nyaralás frissebb történet, viszont pár hónap különbséggel mutatták csak be őket a moziban.
Ha Barni azt mondta, húsz év múlva politikai újságíró vagy polgármester akar lenni, akkor te hogy látod magad abban a jövőben, amikor már nem izgat annyira a zenélés?
A második kerületi polgármester strómanja szeretnék lenni. Erre vágyom.
Korábbi interjúitokban rendszeresen hivatkoztatok Korda Györgyre. Mit szóltatok a Reptér újkeletű népszerűségéhez?
Érdekes, mert nálunk mostanra már pont kifáradt a kordagyörgyözés, de hát jó neki, hogy ennyire sikeres. Szerintem fantasztikus, hogy újra és újra elő tud kerülni, nem is tudom, ez már a hányadik Korda-hullám. És tegyük hozzá, hogy én először sportriporternek hittem, mert pókerkommentátorként hallottam először a tévében. Egyébként az se lehet rossz meló!
Miért, tudsz pókerezni?
Nem.
Mit csináltok akkor a turnébuszban?
Aludni szoktunk, zenét hallgatni, olvasni, beszélgetni. Kártyázni, sajnos, nem szoktunk. De volt egy időszak, amikor sokat sakkoztunk! Annak aztán az vetett véget, hogy Bálint (Kun Bálint – a szerk.) nagyon ráállt a sakkra, még a YouTube-on is sakkvideókat nézett, és persze meg is vert mindenkit, az meg már annyira nem volt jó. Lehet, hogy majd még a Petivel (Gaál Péter – a szerk.) elsakkozgatunk a magunk amatőr módján, csak nem szabad szólni a Bálintnak, mert akkor ott áll fölötted, és minden lépésnél felszisszen. Az meg elég idegesítő. Hát ezért nem sakkozunk már. Visszakanyarodva egy korábbi kérdésetekre: lehet, hogy ez a sakkozós téma volt a zenekaron belül a legnagyobb konfliktus.
