Van abban valami mélyen bensőséges – már persze a maga torz, kitekert módján –, hogy a legmaróbb gúnnyal épp arról tudunk megnyilvánulni, akihez a legszorosabb kötelék fűz. Hiszen a legmélyebb gyarlóságait csak azoknak tudjuk igazán élesen látni, és még élesebb nyelvvel kibeszélni, akiket hosszú ideje és nagyon alaposan megfigyelhettünk. Mint például házastársainkat – erről mesél A férjem című különös-különleges színházi ősbemutató, egy balkáni hangulatú, azaz nekünk is közelről ismerős helyzetekkel operáló kétszemélyes színdarab, ami olyan közel jön, mint egy pletykás szomszédasszony.
Felvonul a férj, aki nőgyógyász ugyan, de festőművésznek képzeli magát – de elhívásai összeérnek, ugyanis kizárólag vaginákat fest vad színekkel, stilizálva ugyan, de összetéveszthetetlenül. Asszonykája csak süssön-főzzön a népes vendégseregnek, akik a bölcs doktor előadásait hallgatni jöttek, hogy szék jut-e neki, kit érdekel? Itt van a tudós, akinek rövid távon imponál a női intellektus, hosszú távon azonban elidegeníti, megriasztja, hát kicsinyli azt. De hallunk halott férjről is, meg olyanról is, akit a gyász gyilkol, és olyanról is, aki nem nagyon szeretkezik a nejével. Kihűlt ágyak, forró indulatok, szürke, ködös lemondás, metsző gúny, szándékos sebzés, kudarcba fulladt kirepülési kísérlet a fészekből – erről mesélnek a darab képei. Nem elveszettek ezek a nők pedig, itt nemcsak a családi tűzhelyet otthon őrző asszonykák jelennek meg: modern, tudatos, saját jogú nők ezek, akik férjük viszonylatán kívül is értelmezhetnék önmagukat, de nem teszik. Hisz kapcsolataikban definiálódnak, ahogy azt tesszük mi mind, emberek, abban, ahogy a munkatársakkal, az ellenkező és az azonos nemmel, a szüleinkkel és a gyerekeinkkel, a párunkkal kapcsolódunk, meg ahogy ezekbe a kapcsolódásainkba belebukunk.
A férjem magyar-macedón koprodukció, Rumena Buzsarovszka észak-macedón írónő azonos című novelláskötete az alap, annak néhány novellája kel életre – mind olyan, mintha egy kulcslyukon leskelődnénk be egy szobába, ahol túl jól látunk mindent, és ahová egyébként nem illik, nem szabadna bekukucskálni, mégsem tudjuk levenni a kulcslyukról az odatapadt szemünket, mert kicsit olyan, mintha saját nappalinkba, és vele saját életünkbe lesnénk be. Kukkolunk hát, és közben nevetünk – a legszebb öröm a káröröm, saját kárunkra is, és nem szabad lebecsülni a sírás helyetti nevetés fontosságát sem. Mai sztorik ezek, ha nem is ultramodernek a mai technológia horrorjával, de annyira azért frissek, hogy kortársnak érezzük a közeget, és kortalannak a jelenségeket, amelyekre az előadást két színésznő, Levko Esztella és Száger Zsuzsanna szemén át ránézünk, és ne altathassuk magunkat azzal: á, ez régen volt, ez ma már egy más világ.
Merthogy A férjem afféle összművészeti, de legalábbis crossover produkció: irodalom, színház és képzőművészet kusza, organikus, életszerű és nagyon humoros összefonódása. Az alapul szolgáló írott szöveg ugyanis csak annyira válik színházzá, hogy azért még erősen érezzük az alapanyagot. Behunyt szemmel, csak hallgatva is ugyanilyen erővel értenénk, éreznénk, kicsit olvasásélmény is a színház-élmény mellett, hogy szereplők inkább rajzolódnak ki a fantáziánkban, mintsem a színen. Miközben azért persze nagyon is színház ez, afféle, ami gyengéd, de határozott, ellentmondást nem tűrő modorban fogja a nézői kezét, és viszi bele ezekbe a diszkomfortos helyzetekbe, amelyekből könnyebb lenne kimenekülni, ha „csak” olvasnánk. A harmadik pillér, a képzőművészet pedig a karcos, durva filtermentes és nyers, tenyerestalpas vizuális közegben jelenik meg, amely inkább elrejt, mintsem dekorál – bár az egyik jelenet kulcsszereplőjeként felvonuló vaginafestménynek tagadhatatlan a vonzereje.
Fajgerné Dudás Andrea képzőművész felel a látványért, no meg a tér, amelyben az előadás életre kel: a Képező galéria szokatlan, üdítően nem színházszerű világa, ahol az aktuális kiállítás anyaga nem áll félre az előadás útjából, hanem keveredik azzal. Eklektikus elegy, és nyilvánvaló, hogy az előadás alkotói jobb szerették volna máshogyan, de én úgy látom, a két különböző vizuális világ, az előadáshoz tervezett és a galériatérhez tartozó keveredése egyenesen használ a darabnak, épp azt húzza ugyanis alá, ami a feldolgozott szövegekben is nagy hangsúlyt kap: „nem pont így akartam, de így alakult, mostanra meg már megszoktam”.
A férjem, bár elsősorban férfiakról szól, ízig-vérig női projekt: nő az irodalmi alap szerzője, két színésznő játssza az egészet, és a rendezői székben is egy nő ül, Pass Andrea, aki a két színésznőjének láthatólag inkább a szabad játék terét biztosította, mintsem valami kőkemény formalitást. Itt beszélni kell, és a szavakkal, arcokkal elmesélni adott esetben sokszereplős történeteket, a helyzetek kíméletlenségével, felkavaró tragédiáival, esetleg vaskos komikumával – és közben átalakítani magukat, vagy a teret, vagy mindkettőt, ehhez pedig magabiztosság, és olyan erő kell, ami segít elvinni ezt a sok életet ezen a két vállon. A küldetés sikeres: bár csak említve vannak, mindenkinek a jelenléte szinte tapintható, érezhető, legyen az férj, anyós, anya, gyerek, flörtpartner.
Maguk a nők szintén ezerszínűek. Tökéletlenek, néhol egyenesen gonoszak, hazugok, cinikusak, és közben lágyak, tévelygők, hűvös magánzók és csapkodó kalitkamadarak is. Annak ellenére is, hogy „csak” két színésznő formálja meg őket – Levko Esztella és Száger Zsuzsanna ugyanis olyan macskaszerű nesztelenséggel vált karakterből karakterbe, hogy kicsit sem hiányzik mellőlük még féltucat kolléga. Alighanem élvezik is ezt az egyik alakból a másikba morfolódást, van is mit, a szöveg remek, az alapanyag élő, realista, és fergetegesen vicces, a skála széles – van mit játszani, na. Nyugodtan bele is dőlhet a néző a két színésznő játékába, amolyan bizalomjátékosan: el fognak kapni mindenkit. Csak közben rendíthetetlenül tartják a tükröt is.
A férjem a Trafóval együttműködésben jött létre, és nemcsak játszóhelyében, koncepciójában, de játékrendjében is rendhagyó. Az előadásidőpontokról a projekt Facebook-oldalán lehet tájékozódni, legközelebb január 20-án lehet majd megnézni a Képező Galériában.
