Peter Morgan nagyszabású életrajzi sorozatát kezdettől fogva viták kísérik: folyamatos kritikák érik A Korona történelmi hűségét, gyakori bírálat tárgya a szereplőválasztás, és a sorozat évadait sem azonosan értékelik a nézők és a kritikusok. A legfrissebb, ötödik évad megítélése azonban mintha egyesítette volna a közönséget abban, hogy a túlnyomó többségnek csalódást okozott.
Ráadásul mindez pont azután, hogy az előző, negyedik évad talán mind közül a legjobban sikerült: „A Korona most talán minden korábbinál szórakoztatóbb és izgalmasabb, számos hús-vér karaktert mozgat, nincsenek már »szoborszerű« történelmi alakok, mint az elején érezhettük néha” – írtuk pont két évvel ezelőtt a negyedik évadról. Az évtizedeken átívelő sorozat jó érzékkel nyúlt a már nem annyira távoli múlt eseményeihez, és hatásosan mutatta be a nézők által legjobban várt sztoriszálat, a Károly–Diana házasságot is. Tulajdonképpen az összes főbb szereplőt jól eltalálták, a forgatókönyvírók ügyesen ragadták ki a nyolcvanas évtized fontos eseményeit, és jól működött az is, hogy az évadot három erős női karakter – Diana, Erzsébet és Margaret Thatcher – köré építették fel.
Azt az évadot leginkább a valósághoz való viszony miatt érte kritika, ám Morganék arra azért vigyáztak, hogy a legfontosabb dolgokban ne térjenek el nagyon az igazi eseményektől. Most is lehetett olvasni hasonló kifogásokról, és ez elkerülhetetlen is olyankor, ha olyan eseményeket dramatizálnak, melyek szereplői még javában élnek. Ezzel az évaddal azonban a történelmi hűség hiánya a legkisebb probléma.
A várakozásokkal ellentétben az a tény sem befolyásolta különösebben az új évad megítélését, hogy két hónappal a bemutatása előtt halt meg II. Erzsébet, és Károlyból király lett (Fülöp pedig tavaly halt meg). A Koronának egyrészt eddig is volt egyfajta összegző jellege, másrészt a sorozatbeli szereplők épp eléggé elszakadtak a valós személyektől annyira, hogy ez ne befolyásolja a nézőt.
Odáig rendben van, hogy egy-két évtized után le kell cserélni a szereplőket, hiszen telik az idő: ezt már megtették korábban is, akkor is övezték viták a döntéseket, most azonban a legtöbb döntés rossznak bizonyult. És nem is csak azért, mert külsőleg kevésbé hasonlítottak a színészek az általuk játszott alakokra, hanem mert a sorozatban látott énjükhöz sem passzolt az új színész.
Az idős Fülöp herceget játszó Jonathan Pryce jóságos nagypapa figurája szöges ellentétben áll az előző évadban látott, fenyegető és marcona Fülöphöz képest, akit Tobias Menzies alakított. Itt esetleg még fel is merülhet bennünk, hogy az elhunyt Fülöp emlékének akartak kedvezni az alkotók, és ezért puhítottak rajta, csakhogy a többi választás sem volt nyerő. Az Erzsébetet játszó Imelda Staunton remek színésznő, viszont hiányzik belőle az a karakteresség, amely Olivia Colmanben még megvolt, egyszerűen jóval visszafogottabb típus, és inkább tűnt joviális, nyugdíjas tanárnőnek, semmint évtizedek óta trónon lévő uralkodónak. Lesley Manville-t is okkal ünneplik régóta, Margitként viszont belőle is hiányzott az a fajta bohém nagyvilágiság, amellyel Helena Bonham Carter alakította a hercegnőt.
Köszönőviszonyban sincs azzal a Károllyal, akit az előző évadokban olyan kiválóan alakított Josh O’Connor, és nem azért, mert külsőleg is kevésbé hasonlít a trónörökösre: minden gesztusa egy határozott, magabiztos, sármos férfit mutat, nem véletlenül Dominic Westre is ilyen szerepeket szoktak osztani. Károlyról azonban mindannyian tudjuk, hogy teljesen más kép él a köztudatban, éppen ezért teljesen hiteltelen ebben az évadban ő is. Egyedül a Dianát játszó Elizabeth Debicki tűnik jó megoldásnak, még ha elsőre ő sem tűnt meggyőzőnek, de idővel hozzánőtt a szerephez, sőt, az évad kevés pozitívumainak egyike lett.
A Korona eddig sem a feszes és pörgős cselekményről volt nevezetes, de általában sikerült megtalálni a jó sztorikat, és azokat jó stílusban bemutatni, ez viszont most nem nagyon sikerült. Mintha az előző évadban ellőtték volna az összes puskaport a Diana-Károly házassággal kapcsolatban, a többi cselekményszál pedig még ennyire sem érdekes. Fülöp herceg megvigasztalja a keresztfia feleségét, aki elveszítette a gyerekét. Károly aggódik a monarchia korszerűtlensége miatt. Nyugdíjba küldik a királyi család jachtját. Margit találkozik egykori szerelmével, akitől erőszakkal elszakították. Az utóbbi kettő arra is példa, hogy egyre jobban támaszkodik a forgatókönyv a korábbi évadok történéseire – Margit és Peter Townsend szomorú történetén már korábban elérzékenyülhettünk, ez a mostani nem sokat tesz hozzá, a Britannia jacht pedig hiába kíséri végig Erzsébet évtizedeit, az évad kerettörténetét rá építeni túlzásnak tűnik.
Aztán Károly és Diana válásának is túlzás volt egy külön epizódot szentelni, hiszen addigra már annyi stáción jutott át ez a kapcsolat, hogy maga a válás csak egy szimbolikus lezárás, melyet rém hatásvadász módon hétköznapi válás-sztorikkal ellenpontoz a sorozat, melyeknek se funkciója nincs, se többletet nem jelentenek, cserébe olyanok, mintha egy kamaraszínházi előadásból kölcsönözték volna őket. Szembetűnő az is, hogy Erzsébetből erre az évadra mennyire passzív szereplő lett, aki már az összes komolyabb konfliktuson túl van, és jobbára csak sodródik az eseményekkel – valószínűleg ezért kreáltak az alkotók egy teljesen hiteltelen perpatvart Fülöppel.
Éppen ezért hat friss fuvallatként az az epizód, amely az Al-Fayed család felemelkedését meséli el – ez sem mérhető össze a korábbi évadok erősebb részeivel, de legalább kicsit elszakadunk a királyi család egyre érdektelenebb ügyeitől. Hasonló ehhez a cári család kivégzését és brit vonatkozásait bemutató rész is, mely szintén évtizedeket ugrik át. Még a hírhedt Martin Bashir-interjú az, amely valamelyest kiemelkedik a lapos epizódok sorából, de ez sem tudja feledtetni, hogy ebben az évadban hiába keresnénk olyan csúcspontokat, mint mondjuk a nagy londoni szmog, az aberfani katasztrófa vagy a Fagan-betörés voltak, nem beszélve a nagy erejű, magánéleti drámákról, melyek az első évadok gerincét adták.
Nyilván nem könnyíti meg az alkotók dolgát, hogy Erzsébet hosszú uralmának korai évtizedei eseménydúsabbak voltak, a királynő szerepe is változott az idők során, de a sorozat alapján a kilencvenes évekre a királyi család mindennapjait is a múltja határozta meg, miközben egyre nyíltabb vita kezdődött arról, szükség van-e egyáltalán rájuk. A sorozat erejét az adta többek között eddig, hogy igyekezett árnyaltan ábrázolni a szereplőit, és nem volt egyértelmű, kinek a pártján áll. Ebben az évadban azonban mintha Morgan nyíltan kiállna az addig jobbára negatív színben feltüntetett karakterei mellett: Fülöpöt már említettük, Károly pedig nemcsak a monarchia modernizálásának lesz fáradhatatlan harcosa, de láthatjuk, amint jótékonykodik, és a szervezete hátrányos helyzetű fiatalokat segít. Még a politikusokba sem rúg akkorákat a sorozat, mint előtte, sőt, John Major (Jonny Lee Miller) kifejezetten szimpatikus miniszterelnök benyomását kelti, ahogy ellátja a villámhárító szerepét. Utóbbiakat még bőven elnéznénk A Koronának, mint ahogy a didaktikusság sem állt távol korábban sem a sorozattól, ám egy ilyen nyögvenyelős évadban az egyéb hibák is látványosabbak lesznek. Bízzunk benne, hogy a hátralévő, utolsó évaddal méltó lesz a búcsú, mert ez a sorozat többet érdemel.
A Korona (The Crown), 5. évad, 10 rész, 2022, Netflix. 24.hu: 6/10
