A dokumentumfilm a kilencvenes években zajló Kólák Háborújába vezet: a Coca Cola és a Pepsit gyártó PepsiCo csatájába, ahol az utóbbinak mindent meg kellett tennie, hogy a korábban megjelenő, és az alapértelmezett kólának számító riválist lenyomja. Az évtized azért is fontos, mert soha előtte nem dübörgött még olyan tempóban a reklámipar, mint akkor, elsősorban a televízió térnyerésének köszönhetően. A Pepsi nem bízta a véletlenre a dolgot, és rengeteg pénzért sztárok egész garmadát állította szolgálatba, hogy azt sulykolják az embereknek: az igazán vagány arcok Pepsit isznak. Az ő üdítőjüket szürcsölte Cindy Crawfordtól kezdve Shaquille O’Nealen át a komplett Spice Girlsig mindenki. Nem csupán italt árultak, hanem életérzést, a menőség netovábbját – ahogy ők állították, a Pepsi-mániából komplett generációt szándékoztak kinevelni.
Ennek a generációnak volt a tagja az akkor húszéves John Leonard is. A Pepsinek ekkor – 1996-ban járunk – robbant az egyik újabb nagy dobása, a pontgyűjtős akció, amely ügyes húzás volt: az üdítők dobozairól összegyűjtött kuponokat beváltva pólót, kabátot, napszemüveget lehetett nyerni, ezzel élő reklámtáblává tették a fogyasztókat. Az azóta hírhedtté vált reklámban azonban egy meglepő nyereménnyel is nyomatékosították az akciót: a videó végén egy Harrier vadászgép is szerepelt, méghozzá hétmillió Pepsi-pontért. Leonard először iskolatársaitól hallott egy őrült ötletfoszlányt, amely aztán rögeszméjévé, következő éveinek meghatározó eseményévé, majd problémájává vált.
Leonard ugyanis elhatározta, hogy nem a napszemüveget vagy a bőrdzsekit célozza meg, hanem a vadászgépet. A családjával együtt módszeresen Pepsivel tömte tele minden nap a bevásárlókosarat, hogy még jóformán a fogmosáshoz is azzal öblögessenek, de egy hét után a matematikát segítségül hívva jött ki a soknullás végeredmény:
Mivel sem száz évük, sem Pepsiálló testük nem volt, új ötlet kellett. Ekkor kereste meg üzletember ismerősét, Todd Hoffmant azzal, hogy finanszírozza a tervet. A dörzsölt férfi meglátta a lehetőséget a törekvésben, mivel a reklám végéről hiányzó apró betűs rész nélkül valóban legitimnek tűnt az ajánlat. Üzleti tervet kért a fiatalembertől, aki akkora lelkesedéssel vetette bele magát, mint addig semmi másba: kidolgozta a logisztikát, a kuponvágó munkaerőt, a költségvetést, és arra jutott, hogy 4,3 millió dollárból három hónap leforgása alatt 45 dolgozóval, megannyi raktárral és kamionnal kijön a projekt. Ez ugyan sok pénz elsőre, de a több mint 30 milliós vadászgéphez képest kifejezetten jó befektetésnek tűnt.
Az olyan buktatóknak is utánajárt, hogy legális-e egyáltalán ilyen jellegű harcászati eszközt birtokolni: még a Pentagont is megkereste kutatásnak álcázva a projektet, ahonnan azt a választ kapta, hogy amennyiben fegyverekkel nem szerelik fel, bárki tarthat otthon egy Harrier vadászgépet. Végül azon a kérdésen csúszott el, hogy mi van, ha idő előtt ér véget a verseny, és nem gyűlik össze a kellő pontmennyiség. A megoldás aztán teljesen véletlenül adta magát, amikor Leonard kezébe került egy prospektus a versenyről az apró betűs résszel: bizonyos mennyiségű pont után mindössze 10 centért lehet pontokat vásárolni, így újabb számításokat követően kijött a bűvös szám: 700 ezer dollárért megveszik a 7 millió pontot, azaz értékének töredékéért kapják meg a drága gépet. Leonard arra is üzleti tervet írt, hogyan forgathatnák meg jobban a pénzt: nem pusztán eladták volna, hanem pénzért bérbe adták volna légi parádékra és forgatásokra.
Hoffmann erre már rábólintott, a 700 ezer dolláros csekk pedig repült is a Pepsihez – hogy aztán azok két, üdítőkre beváltható vigaszkuponnal küldjenek vissza egy meglehetősen kiábrándító hangvételű levelet. Leonardék azonban nem tágítottak, amelynek köszönhetően a Pepsi beperelte a férfit arra hivatkozva, hogy mivel szerintük illegális birtokolni egy ilyen gépet, az ajánlatuk nem volt legitim, csupán viccnek szánták. Válaszul Leonardék is beperelték a Pepsit, és innen indult az évekig tartó pereskedés a kisember és az óriáscég között.
A dokumentumfilm ezt a jogi szélmalomharcot is bemutatja mindkét oldal szereplőit megszólaltatva: beszélnek az akkori Pepsi-fejesek és Leonard álomcsapata is. Ez utóbbi a sokkal szórakoztatóbb, főleg azért is, mert már-már heistfilmeket idéző eszköztárral mutatják be a Pepsi öltönyösei ellen kiálló brigádot. Hoffman mindenféle színészkedés nélkül hozza a szegény ember Al Pacinóját, a nagy dumás üzletember egyértelműen ellopja a show-t mindenki elől, és ez nem is mindenkinek tetszik a csapatból.
Ott van például Michael Avenatti, aki ekkor még kezdő ügyvéd volt, később azonban Amerika első számú balhés celebügyvédjévé vált. Ő képviselte például a pornós Stormy Danielset Donald Trumppal szemben egy lefizetési botrányában, sőt, 2020-ra már maga is elnöki terveket dédelgetett. Ez utóbbiból nem lett semmi, nem mutat ugyanis túl jól, ha a szabad világ következő vezetőjelöltje letartóztatásban ül: az ügyvédet többek közt a Nike megzsarolásával gyanúsították, jelenleg is több eljárás folyik ellene. Bár a kilencvenes években még csak egy kezdő ügyvéd volt, dörzsölt módszerei már megmutatkoztak: ő ásta elő az igazán mocskos sztorikat a Pepsiről, hogy kellő muníciójuk legyen a piszkos harcban.
Többek közt azt, amiről a Pepsi legszívesebben hallgatna: a Fülöp-szigeteken 1992-ben kirobbanó zavargásokat, amely egy nyereményjátékuk miatt indult. Az üdítőt gyártó cég 1 millió pesót kínált annak, aki megtalálja a nyertes számot rejtő kupakot, amely annak ellenére, hogy akkori árfolyamon 11 millió forintot ért, a szegény szigetországban hihetetlen gazdagságot jelentett. A helyiek úgy itták a Pepsit, mintha az életük múlna rajta, a dokumentumfilm szerint előbb vettek üdítőt, mint kenyeret, fel is pörögtek a cég eladásai az országban.
Ám hiba csúszott a gépezetbe, és egyetlen nyertes kupak helyett 800 ezer rejtette az egymilliót érő 349-es számot. A cég ráadásul kifejezetten rosszul kommunikált a magukat milliomosnak gondoló tömegeknek, visszavonták a nyertes számot és 20 dolláros fájdalomdíjat kínáltak. A feldühödött filippínók egy részét azonban nem lehetett ennyivel leszerelni, Manilla pedig lángba borult, a feldühödött lakosok megtámadták a Pepsi helyi üzemeit és legalább öt ember meghalt. Bár a cég sokat bukott rajta, 2006-ban kimondták, hogy nem felelősek a történtekért.
Avenatti egész lejáratókampányt tervezett erre alapozva, ahol Pepsiből készített Molotov-koktélokat rakott volna plakátra, és szúrta volna ki a Pepsi-fejesek szemét vele a New York-i székhellyel szemben, Leonard és Hoffman azonban nem kértek az ilyen módszerekből. Ez utóbbival Avenatti látványosan játszotta a ketten egy csárdában-féle összeférhetetlenségi játszmákat, végül az ügyvédnek kellett mennie a csapatból.
Nem játszhatsz olyasvalamivel, ami érzelmet vált ki az emberekből, ha nem tudod betartani az ígéretet
– foglalja össze az egyik szereplő egyrészt a Leonard- és a Fülöp-szigeteki ügy tanulságait, másrészt a reklámipar és a Pepsihez hasonló óriáscégek gátlástalan módszereit is. Mégis játszottak, és ezúttal is ők nyertek, a nyugati partról New Yorkba – a Pepsi fészkébe – áthelyezett tárgyaláson végül ejtették az ügyet, és a Pepsinek adtak igazat abban, hogy a Harrier vadászgép felvillantása nem minősült ajánlattételnek.
A konklúzió tehát az lett, amit a Pepsi kreatív vezetői is hangsúlyoztak: egy racionálisan gondolkodó ember nem hihette ezt legitim ajánlatnak. Arra azonban például nem adtak választ, hogy miért maradt le a diszklémer a reklám végéről, holott ugyanennél a reklámnál Kanadában ott szerepelt az apró betűs rész, miszerint a Harrier gép nem megnyerhető.
A Netflix négyrészes dokuja kifejezetten kreatívan és pörgősen foglalja össze a történteket: csak úgy árad a korabeli 4:3-as felvételekről a kilencvenes évek nosztalgiája, még Cindy Crawfordot is megszerezte a Netflix, hogy felidézze ikonikus Pepsi reklámját. A film több keretet is használ: ötletes például az, hogy minden szereplővel címkézetlen poharakból itatnak a két kólarivális italából, hogy az örök vitában újabb eredmény szülessen.
Az viszont kicsit izzadságszagúnak tűnik, ahogy Hoffman és Leonard még hegyet is másznak közben, enélkül is érthető a párhuzam az emberfeletti küzdelmek között. Az ilyen jellegű töltelékek nélkül is pörög a sztori, és abban sem rejti véka alá a véleményét a sorozat, kinek az oldalán áll. Épp emiatt hagy némi hiányérzetet a végén, hogy az összegekkel és kalkulációkkal bőséggel bánó sorozatban épp az nem derül ki, hogy mégis milyen árcédula van azon, ha az ember beperli a Pepsit.
Az ügyből anyagilag mindenképp mínuszosan jöttek ki, a tizenöt perc hírnévvel elégedhettek meg legfeljebb. A sorozat a sztori utóéletével sem foglalkozik igazán: nem esik például arról, hogy Leonard azóta vadőrként dolgozik egy nemzeti parkban Alaszkában. Ha vadászgépet nem is, Netflix-sorozatot még így is kaphat az ember, a történetük újramesélésével újra szereznek egy kis hírverést – és vélhetően pénzt is a streamingszolgáltatótól.
Az biztos, hogy Leonardék tökéletesen látták meg a jogi kiskaput arra, hogy egy teljesen abszurd ötletből próbáljanak meg pénzt szerezni, csak épp azzal nem számoltak, hogy miféle sikermutatói lehetnek egy olyan óriáscég beperlésének, mint a Pepsi. A Pepsi, hol van a vadászgépem? nemcsak az ötlet születéséről, kivitelezéséről és a jogi csatározásokról fest átfogó képet, hanem azt is szépen illusztrálja, hogyan működött a marketinggépezet a kilencvenes években, és miért nincs esélye egy kisembernek az olyan Góliátokkal szemben, mint amilyen a Pepsi.
Pepsi, hol van a vadászgépem? (Pepsi, Where is My Jet?) 2022, a 4 epizód elérhető a Netflix kínálatában.
