Lassan itt az ideje elbúcsúzni a friss hangú, fiatal rendezők által készített, erős új magyar filmek dömpingjétől, amit az utóbbi egy-két évben átélhettünk. Bár jó eséllyel ez csak a keményvonalas cinefileknek tűnt fel, de idén olyan mennyiségben árasztották el a mozikat kimagasló magyar elsőfilmek és viszonylag a pályájuk elején járó magyar alkotók filmjei, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Ezek azok a filmek, amelyek még a covid előtt kezdtek elkészülni, esetleg el is készültek, ám a járvány miatt feltorlódott filmtermés miatt csak mostanára jutottak el a forgalmazásig – a rengeteg cím zajában többnyire sajnos eléggé elsikkadva.
A kritikusok alkalomadtán igyekeztek felhívni a figyelmet a szuperhősfilmek és B-kategóriás blockbusterek között ágaskodó hazai kincsekre, melyek a mérsékelt marketingbüdzsékből nemigen tudták nemhogy túlkiabálni a nemzetközi nagyokat, de örültek, ha egy udvarias torokköszörülésre futotta. De ennek lassacskán vége. Kifut még néhány cím, amelyek még a magasabb fokozatba kapcsolt kultúrharc előtt kaptak zöld lámpát, aztán alaposan megcsappan majd a friss szerzői filmes termés, átadva helyét középutas úgynevezett közönségfilmeknek és pátoszos kurzusfilmeknek. Szóval érdemes kiélvezni, amíg még tart ez az intellektuális ingergazdagság. A Larry pedig ennek a korszaknak az egyik legfényesebb ékköve lehet.
Ádám (Vilmányi Benett) fiatal, kora huszonéves juhászlegény. Borsodban él, annak is egy kevésbé urbánus szegletében. Magányos és magának való fiú, csendes, szavát nem hallani naphosszat, nincs is szükség rá, munkája egyszerű rutinokból áll, nem igényel körmondatos egyeztetéseket, a juhászok eleve nem a szószátyárságukról híresek, Ádámnak ráadásul nehezíti a dolgát, hogy nagyon erősen dadog, kínkeservvel tud végigmondani egy rövid mondatot is, így félve a türelmetlenségtől, bántástól nem sok kedve van cseverészni. Az állatokkal határozottan, de a lehetőségekhez mérten gyengéden bánik, csekélyke fizetését az alkoholista, de jó ideje tiszta és erősen vallásos apjának kell leadnia.
Ő alig valamit utal ki neki belőle, mert épp arra gyűjtenek, hogy elkezdjenek együtt egy közös állattartó bizniszt, amihez Ádámnak messze kevesebb kedve van, mint apjának (Thuróczy Szabolcs), aki láthatólag úgy képzeli a közös gazdálkodást, hogy Ádám dolgozik, ő meg szervez. Így aztán Ádám a saját kis pénzét a világtól távol, egy eldugott helyen rejtegeti befőttesüvegben. Jó, hogy van ez a rejtekhely, ott, a vasúti híd alatt ugyanis jók a visszhangok, lehet időnként kiordítani a feszültséget, meg gyakorolgatni azt a rapet, amin egy ideje már dolgozgat fejben. És jó az is, hogy van egy kis dugipénze, mert munka közben okoz egy kis kárt: betöri egy helyi Karen kocsijának lámpáját, aki követeli, hogy javíttassa meg azt.
A hivatalos út azonban járhatatlan, a lámpa újonnan túl drága, így ismerkedik meg Ádám néhány jószándékúnak tűnő zsivánnyal, akik megígérik, hogy megszerzik neki a lámpát, jóval kevesebb pénzért. Így keveredik el először abba a klubba, ahol a két lámpabizniszes srác több tucat további helyi fiatallal összejár hiphop-bulikra, egyikük Csala Do művésznéven maga is rappel. Összehaverkodnak, Ádám pedig megkéri a srácot, hogy segítsen neki felvenni a saját rapjét. A szöveg jó, ám így is akad némi nehézség, Ádám ugyanis csak akkor nem dadog rap közben, ha nem nézi senki. Azért összejön a felvétel, és a fiúk kitalálják, hogy egy gettós klippel kiegészítve benevezik a dalt egy ekkor induló tehetségkutatóra, mely a komoly pénznyeremény mellett kitörési lehetőséggel is kecsegtet. Igen ám, de ha bejut, a tehetségkutató döntőjében élőben, nagy közönség előtt kell előadnia dalát, ami a dadogás miatt elég lehetetlen küldetésnek tűnik. Közben otthon is változnak a dolgok, apja beköltözteti a házba a barátnőjét, Noémit (Szandtner Anna), aki meglátja Ádámban a tehetséget, és elkezdi támogatni és segíteni a lámpaláz leküzdésében. Persze teljes titokban – a rapszám ugyanis Ádám traumatikus gyerekkoráról szól iszákos és erőszakos apja mellett.
Felfoghatatlan, hogy lehet egy elsőfilm ennyire érett. Bernáth Szilárd debütálása kicsit a magyar 8 mérföldre hajaz, egyszerre lehúzó és mégis, furcsamód ellenállhatatlanul cool – ez utóbbi minőségét annak köszönheti, hogy teljesen önazonos és büszke. Büszke, mert sem a nyomort, sem a traumákat nem titkolja vagy szégyelli, hanem méltósággal, magát kihúzva tükröt tart azoknak, akik tehetnének a nyomor és egész országrészek leszakadása ellen, de nem tesznek, és azoknak, akik sebeznek, egy életre elvéve az ép személyiség lehetőségét túlélőiktől, aztán meg még el is tagadják.
Bernáth Szilárd olyan pontosan ábrázol, ahogy dokumentumfilmeseknek sem mindig sikerül. Talán a fővárosból is érezhető, de ha nem, akkor hadd jelezzem Kelet-Magyarországról, hogy ebben a filmben minden egyes mozzanat olyan hiteles, mint egy szociográfiában. A gyülekezet papja – egyébként a magyar internet bugyrainak egyik mémhőse – és a hívei, a keresztényrock, a tanúságtétel minden egyes szava, az ájtatosság mögött fortyogó igazi gonoszság, az alkoholizmus arca. A rossz színnel rajzolt rémes szemöldök, a szegénység, az ingerszegénység változatos arcai. A rajban közlekedő, zavarba ejtően magázódó apró cigánygyerekek, általában a cigányok minden korosztálya, arca, szavajárása, mozdulata, ruhadarabja, éneke, rapszövege. Hogy a kitörési lehetőségből összesen kettő van: országos ismertséggel kecsegtető tehetségkutatók és/vagy külföldi munkáslét. (Esetleg még az élsportként űzött foci, de arról itt nem esik szó.)
„Én nem fogom az egész életemet koszos kézzel leélni”, az örök tervezgetés, a fenyegetőzésnek beillő ígérgetés: kimegyek, én biza kimegyek külföldre, meglátjátok, kimegyek, mennyit fogok keresni. Az unásig ismert szófordulataikkal okoskodni próbáló fővárosi dekorcelebek, a státuszát féltő vidéki középosztály fontoskodása, az öregotthonok elfeledettsége – szinte a szag is az orrunkba kúszik –, a vidék zenei kultúrája. Minden, mindenki nagyon olyan, pont olyan, mint a valóságban.
A Larryben nincs egy másodpercnyi hamisság, egy grammnyi műviség sem. Csak elképesztő emberismerettel ábrázolt, életből vett karakterek és nagyon pontosan megfigyelt közegről készült aprólékos, részletgazdag korrajz van, és a fojtott, nyomasztó kérdés: mi lesz ezekkel a generációkkal, mikor durran el ez a már veszélyes gyorsasággal ketyegő időzített bomba? Csala Do (a szereplő a valóságban is ezen a néven rappel) elképesztő találat, izgalmas, vászonra termett karakter, Szandtner Anna is szépet játszik, a két főszereplő pedig gyakorlatilag egy színészi mesterkurzust mutat be. Thuróczy Szabolcsot nem kell már nagyon dicsérgetni, nemigen vitatkozik az ő ragyogó tehetségével senki sem. Aki viszont eddig nem tudta – mert mondjuk nem látta a Terápiában, egyébként egy némiképp hasonló figura szerepében –, hogy Vilmányi Benett mire képes, az most egészen biztosan megjegyzi a nevét. Ráadásul nem polkorrekten humoros, és nem is a kereskedelmi tévésorozatokból ismert ízetlen sztereotipikussággal. Egészen felszabadító, hogy a néző engedélyt kap az ábrázolt szubkultúrák beszédmódján, szóhasználatán teli szájjal röhögni – legyen szó a fiatalok elképesztő trágárságáról vagy a megtért hívek utánozhatatlan ájtatoskodásáról. Kell ez a humor, mint egy falat kenyér, máskülönben nagyon pici mozik nagyon pici termeit sem töltené meg ez a film, így viszont, a humorral a Larry, épp mint a főcímdal, melynek megalkotásában nem mellesleg a rendező, a főszereplő és Závada Péter is részt vett, minden fájdalmasságával együtt is egyszerűen – nincs jobb szó rá – iszonyú menő.
A Larry december 1-től nézhető a magyar mozikban. 24.hu: 10/10
