Előfordul, hogy egy nászúton elfogyasztott vacsora ihlet egy horrorvígjátékot – ez történt A menüvel is, de szerencsére Will Tracy forgatókönyvíró gasztroélménye nem csapott át öldöklésbe. A saját magát „elviselhetetlen gasztroőrültnek” nevező forgatókönyvíró Seth Meyernek mesélt az ötlet születéséről: a feleségével a rendkívül exkluzív norvég Cornelius Sjømatrestaurantban vett részt egy ételkóstoláson, amely egy magánszigeten található. Az írót a távolodó hajó láttán elfogta a pánik: mi van, ha valami baj történik, és ott ragadnak a szigeten? Hazaérve azonnal vázolta az ötletét írótársának, Seth Reissnek, és hamarosan meg is volt a filmötlet.
A menü egyetlen állandó tényezője íróin kívül Ralph Fiennes volt: 2019-ben még úgy harangozták be, hogy Emma Stone és a brit színész főszereplésével készíti Alexander Payne (Utódok, Kicsinyítés). Stone és Payne ment, Fiennes maradt, Anya Taylor-Joy és Mark Mylod jött. Az előbbi kettőt nyilván senkinek sem kell bemutatni, az utóbbi leginkább sorozatrendezőként dolgozott eddig, hat epizódot rendezett a Trónok harcából, tizenkettőt az Utódlásból. Az HBO sikersorozata több szálon is kapcsolódik A menühöz, és nem csak azért, mert ott is a felső tízezer asztalához ültetik a nézőt, hanem mert Tracy is a sorozaton dolgozott, sőt, közös pont a film producereként feltüntetett Adam McKay is, akiről ugyan hamarabb jut eszünkbe a Ne nézz fel!, de ő rendezte egyébként az Utódlás első részét, amiért Emmyre is jelölték. Ugyancsak közös pont, hogy mindkettőben McKay mellett Will Ferrell is produceri feladatokat vállalt. A hasonlóságok ennyiben ki is merültek, hisz az Utódlás kőkemény dráma, amelyben ugyan sok kegyetlenségre volt már példa, arra viszont még nem, hogy szadista séfek terrorizálják a Roy családot. A menü teljesen más vizekre viszi a gazdagokat:
A menü ígéretes felütéssel indul: a kiváltságosok gondosan kiválogatott kis csordáját beterelik az éttermek fellegvárába, a gazdagok pedig alig várják, hogy sok ezer dollárért ehessenek hangyavesényi fogásokat a legendás Slowik séf konyhájában. A szuperexkluzív élmény garantált, érkeznek is a tányérokra az egérdinnyék és az arannyal szórt poliphabok, a séf azonban vendégei tudta nélkül saját kiégését is a menüre rakta minden keserűségével és frusztrációjával együtt. Minden fogáshoz jár egy kellemetlen tanulság és néhány levágott végtag vagy halott is, a vendégsereg nagy része pedig megdöbbentően lassan jön rá, mi is történik körülöttük. Persze, nem is azért vannak ott, hogy a felső osztály kiemelkedő szellemi képességeit szemléltesse velük a film, hanem hogy sztereotipizálja és rögtön ki is fordítsa a gazdagok jellemző karaktereit: van itt a népszerűsége múlását be nem látó színész, pökhendi ételkritikus, egy csapat újgazdag tapló, a csúcsgasztronómia iránt megszállottan rajongó srác és egy furcsa milliomos házaspár is. Csupa olyan karakter, akik az aranytányéron szervírozott falatokon cuppogva elégedetten veregetik saját, kiváltságosnak gondolt vállukat, és jól ugyan nem laknak, de státuszszimbólumként húzzák maguk elé az ételt.
A Fiennes által alakított séf tudja ezt jól, évtizedeken át főzött gazdagéknak, de új menüjének minden egyes fogása kinyilatkoztatás az ellen, amit egész életében szolgált. A gasztrosznobéria egyik legtalálóbb kifigurázása, amikor az egyik fogásnál gyakorlatilag nem kapnak ételt a séf szintén tanulságba csomagolt elképzelése miatt, mégis többen vannak azok, akik ámuldozva bólogatnak a koncepció láttán, mint akik éhesen csóválják a fejüket. De megkapja a magáét az éttermeket rombadöntő sznob ételkritikus, a lelkét a zsíros csekkért eladó színész és a gazdag főnöke nevével érvelő üzletember is – mint ahogy általánosságban a fogyasztói kultúra is.
Egyetlen emberrel nem tud mit kezdeni a séf: a Taylor-Joy által alakított Margot azt a nézőpontot képviseli, amelyet vélhetően a legtöbb néző. Nem sóhajt fel a gyönyörtől néhány emulziócsepp láttán, felvont szemöldökkel nézi a teátrális cirkuszt, ráadásul ízorgia ide vagy oda, ő azért kisurran a vécébe cigizni. Az ő ellenállása okoz repedéseket a séf ördögi tervén, görbe tükröt tart a görbe tükörnek, a frusztráltságába belesavanyodó séf sem marad ki a szembesítésből. De nem lenne elég szaftja ennek a menünek, ha Slowik séf csupán a konyhából szónokolna, így a cinizmus mellé még horrort is osztanak. A kedélyes vacsorát egy kifejezetten jól eltalált jelenetben zúzza pillanatok alatt ketté az első csepp kioltott vér, onnantól kezdve csap át a fine dining túlélésért folytatott harcba.
Papíron mindennek remekül kéne működnie, és egy ideig A menü elhiteti, hogy jól is fog: Fiennest, Taylor-Joyt, Nicholas Houltot és John Leguizamót összezárni egy tetszetős helyszínen kifejezetten ígéretes projektnek hangzik, főleg ha közben fekete humort, horrort és gasztronómiát is ígérnek. A bizarr körítést tovább fokozza az erősen szektajelleggel bíró személyzet is, amelynek tagjai rettentő furcsán viselkednek, és látszólag vakon követik a hadvezérüket, Slowik séfet. Az izgalmasan nyomasztó egyveleg aztán még azelőtt kipukkan, hogy rendesen beérett volna: a film második felében mintha nehezen döntötték volna el a készítők, mi is legyen a végeredmény: a séf egyre szájbarágósabban mondja fel a kötelező társadalomkritikát, a humor kezd önismétlő és fantáziátlan lenni, de alábbhagy az izgalomfaktor is.
Ralph Fiennes már önmagában is megér egy misét séfkabátban, de ezredjére is bebizonyítja, hogy csuklóból mennek neki a halkan és vérfagyasztóan beszélő antagonisták. A karakterben rejlő potenciál és a színészi játék ellenére valahogy mégis keveset kapunk Fiennes séfjéből, de azt legalább eléri, hogy az ember egy falat kenyeret is vonakodva fogadna el a színésztől ezek után. Hoult még ennél is jóval kevesebb lehetőséget kap a kissé egydimenziós ételőrült paródiájaként, Taylor-Joy járt talán a legjobban – bár az ő karakteréről is fájóan keveset tudunk meg –, hozza is magabiztosan a kőkemény final girlt az utóbbi években agyonfoglalkoztatott színésznő.
A gazdagokat a fogyasztáson keresztül kifigurázó nagy alkotásokhoz sajnos nem ér fel A menü: A nagy zabálás radikalizmusáig távolról sem jut a film, ahogy A szomorúság háromszöge jól adagolt cinizmusát sem képes megközelíteni, Mylod filmje csupán egy szép próbálkozásnak induló, de csak félig kimondott, közepesen szórakoztató poén lesz. Irtó nehéz megállni, hogy A menüvel kapcsolatban ne fulladjunk bele a kajás hasonlatokba, de egy azért hadd álljon itt, ami jól összefoglalja, milyen élmény: Mylod filmje kicsit olyan, mint amikor kiválasztjuk az étlapról a leggusztusosabb fogást, amiben papíron minden stimmel, aztán mikor a tányérra kerül, kiderül, hogy kicsit sótlan, és az íze sem az igazi. Azért így is elfogy.
A menü (The Menu), 2022, 107 perc. 24.hu: 6,5/10
