Legkésőbb IV. Henrik keserű monológja óta tudjuk, hogy a koronás fő nem pihenhet. Újabban azt is hozzátehetnénk: különösen akkor nem, ha női testben folytatódik. Mi, akik – sajnos vagy szerencsére – nem uralkodónak születtünk, lévén Shakespeare „boldog szegényei”, mostanában válogathatunk a nehéz királynői sorsokat bemutató filmek és tévésorozatok között. Egy éve megnézhettük, hogyan vergődik a tragikus sorsú Diana hercegné a brit királyi család kalitkájában, és a most bemutatott Fűző leginkább arra a nagyszerű filmre, Pablo Larraín Spencerjére emlékeztet.
Igaz, a Fűzőben bő évszázaddal korábban járunk, és bár Angliába is eljutunk egy rövid kirándulás erejéig, a történet főként Ausztriában játszódik. Mégis feltűnő, hogy a királyi családtagok élete nagyjából ugyanúgy folyt a 19. században, mint napjainkban. Erzsébet osztrák császár- és magyar királyné legalábbis ugyanazt csinálja, amit a Spencer Dianájától is elvárnak: szépen öltözködik, udvariasan mosolyog és nem szól bele a férfiak dolgába. Négy fal között viszont szorong és betegeskedik. Lázad, amennyire teheti, és ha a tartós boldogságot nem is, percnyi nyugalmat és elégedettséget azért kiharcolhat magának.
Ebből a harcból mutat be egy évet az osztrák Marie Kreutzer filmje, amely az idei cannes-i filmfesztiválon egyaránt begyűjtött lelkes kritikákat és az Un certain regard szekció színésznői díját.
A luxemburgi születésű színésznőt a Fantomszálban ismerte meg a világ, amelyben magától értetődően állta meg a helyét Daniel Day-Lewis mellett. Ezzel világosan bizonyította, hogy bármilyen szereppel megbirkózik: az ő Sissije modern nő, akit gúzsba kötnek a császárnői szerep béklyói.
Noha 1878-at írunk és Ferenc József még aránylag fiatal ember, Kreutzer megközelítésében egyértelmű, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia, mi több, a császárság intézménye letűnőben, a hősnő pedig egy szomorú hanyatlástörténet mellékszereplőjeként tengeti a napjait. Háborús sebesülteket látogat és diplomáciai utakra indul, míg ha békén hagyják, lovagol, úszik és flörtöl, miközben igyekszik megtartani kamaszodó lánya bizalmát és szeretetét. Úgy érzi, ahogy cseperednek, a császári udvar elveszi tőle a gyerekeit, ezért lányához következetesen magyarul beszél, mintegy kettejük közös tolvajnyelveként (Krieps szájából alig hangzik idegenül a magyar szó, első mondata ráadásul rögtön beleillene egy Enyedi Ildikó-filmbe: „Engem nem érdekelnek a halott növények”).
Nemcsak Sissi, hanem a Fűző közönsége számára is világos, hogy ezek az unatkozó előkelőségek és fegyelmezett cselédjeik a szétmálló világot próbálják élettel megtölteni. Kevés sikerrel: a történet tétje, hogy Sissi képes-e felnőtt nőhöz méltó életet élni annak ellenére, hogy körülötte majdnem mindenki próbababának vagy gyermeknek tekinti. Az író-rendező következetesen börtönszerű terekbe és fojtogató helyzetekbe helyezi hősnőjét, óvatosan eloldódva a valószerű ábrázolástól. A félig vakolt és festett falakat még elhisszük, a babaházszerűen összezsugorodó szobát már csak átéreznünk kell, mint ahogy a 19. századira hangszerelt, mai popdalok is bájos anakronizmusként visznek némi elevenséget a palota kongó csarnokaiba.
A Fűző nem ég olyan nagy lángon, mint Sofia Coppola hasonló hősnőt és közelítésmódot választó, e nemben trendindító Marie Antoinette-je, hanem csendesen parázslik. Sissi elnyomatásának története, részben Kreutzer szűk fókusza, részben a hasonló filmek friss áramlata miatt, unalmas és önismétlő volna, ha nem frissítené fel néhány vicces és frappáns jelenet, akár Ferenc József pofaszakállának titkáról, akár a korabeli mozgóképrögzítési kísérletekről. Ez utóbbiakról Angliában értesülünk, ahol Sissit is lefilmezné a kamerával házaló kalandor.
A Fűzőt, meg-megcsillanó humora ellenére, némiképp egy jelesre megírt szemináriumi dolgozathoz teszi hasonlatossá az egyértelmű alkotói szándék. A címbeli, kegyetlen ruhadarab, vagy éppen a babaház-utalások és a hajvágás lázadó gesztusa mind olyan motívumok, amelyek nemcsak világosan kifejezik, hanem túl is hangsúlyozzák Sissi szorongató bezártságát. Másfél óráig reménykedünk benne, hogy ebben a Monarchia-történetben nem csendül fel a Für Elise, és amikor mégis, akkor megértjük, hogy Kreutzer nem elkerülni akarja a kliséket, inkább rájuk játszik, hogy még világosabban fogalmazzon.
Örülünk, amikor úszni megy vagy rágyújt. Ezekben a semmire nem kötelező csobbanásokban és hajnalban elszívott, uralkodói cigarettákban kel életre igazán Marie Kreutzer filmje. Ahogy a királyné dohányzás közben elréved a semmibe, egy csapásra átérezzük a pillanat magányos emelkedettségét és Sissi tehetetlenségét. Pedig akkor éppen nincs is rajta fűző.
Fűző (Corsage), 2022, 113 perc. 24.hu értékelés: 7,5/10.
