Nagy rendezők utolsó filmjeit ritkán emlegetjük az életmű csúcsaként. Ha csak a magyar filmtörténetnél maradunk, Makk Károly méltatását senki nem az Így, ahogy vagytok említésével kezdené, mint ahogy Jancsó Miklósnak sem az Oda az igazság a legjobb filmje – és akkor még finoman fogalmaztunk.
Jankovics Marcell Toldija szintén nyomába sem ér a jelentős rendező klasszikussá vált, egész estés filmjeinek, a János vitéznek és a Fehérlófiának. Mégis sokkal szervesebben tartozik hozzá azokhoz és Jankovics más filmjeihez, sőt könyveihez, mint az előbb felsorolt rendezők utolsó munkái (bár igaz, hogy Jancsónál az Oda az igazság egy fontos pályaszakasz jellegzetes filmje). A Toldi elkészültével egységben láthatjuk annak a rendezőnek a filmes életművét, akit valószínűleg a magyar animáció legfontosabb alkotójaként nevezne meg a legtöbb szakmabeli.
A Toldi frissen bemutatott moziváltozata rendhagyó film, egy tizenhárom részes tévésorozat sűrítménye – a tömörítés és újraszerkesztés a sorozatban társrendezőként dolgozó Csákovics Lajos precíz munkájának eredménye. Jankovicstól Arany János bicentenáriumához kapcsolódva rendelték meg az animációs sorozatot, méghozzá Áder János kezdeményezésére. (Hogy a filmfinanszírozás milliárdos tételeit miért közpolitikai méltóságok ízlése szabja meg, olyan vonatkozása a Toldinak, amelynek részletezésétől ezúttal kegyeleti okokból eltekintünk.) Jankovics remek animációs alkotókat gyűjtött maga köré a munkához, köztük sok fiatalt, akik minden bizonnyal rengeteget tanulhattak a sorozat elkészítésének nagyjából három éve alatt. A főrendező ugyanakkor már nem élhette meg a premiert: Jankovics 2021-ben elhunyt, a Toldi pedig emlékfilmmé vált.
A hírek szerint Áder azt várta az új Tolditól, hogy az majd közelebb hozza a gyerekekhez Arany elbeszélő költeményét. A sorozatváltozatot végignézve erősen kételkedtem benne, hogy ez sikerülhet, mert a Jankovics-féle Toldi formavilágát a mai rajzfilmes fősodorhoz képest ódivatúnak, tempóját csigalassúnak éreztem. A filmverzió ebből a szempontból nagyobb sikerrel járhat, mert egyszer száz percet könnyebb végigülni, mint tizenháromszor tízet.
Jankovics megőrzi Arany szövegét, és a verssorokat részint a szereplők, nagyobb részben viszont egy narrátor szájába adja – méghozzá egy olyan mesélőébe, aki maga is megjelenik a képen, Arany János szellemeként. Ráadásul minden szöveget egyetlen színész, Széles Tamás mond fel. Ez a megoldás mintha az Arany-vers hangoskönyv-változatának illusztrációjává fokozná le a rajzfilmet ahelyett, hogy az eredeti mű drámaiságát hangsúlyozná, benne a gyermeksorsra kényszerített és ösztönlénynek félrenevelt Toldi Miklós tragédiájával.
Jankovics tehát mindenekelőtt Arany János művét és szellemét képviseli saját adaptációjában, amely aligha meglepő a kéttucatnyi (!) kultúrtörténeti könyvet is jegyző alkotótól.
Az ember tragédiájának töredezettségét a Madách-mű epizodikus szerkezetével és a több mint húsz éven át elhúzódó készítési folyamattal is magyarázhatjuk, de azzal is, hogy Jankovicsnak fontosabb volt színről színre beépíteni a formába az adott történelmi korszak vizuális kultúráját, mint mesélni. Ugyancsak epizódokból állt a millenniumra készített Ének a csodaszarvasról, amelyben az ősmagyar monda- és hitvilág felidézése volt a legfontosabb alkotói cél.
A Toldi mindenképp könnyebben befogadható film, mint a két megelőző, egész estés Jankovics-rendezés. Nézőbarátabb a korábbi Toldi-filmadaptációnál, az 1984-es Daliás időknél is, amit festményfilmként dolgozott ki rendezője, Gémes József.
Alakjai, formái szakadatlanul módosulnak, a képi átalakulás pedig önálló jelentéssel telítődik: a Hold az anya arcává, Toldi György gonosz ábrázata farkaspofává változik. Vizuális merészségét tekintve a Toldi nyilván nem éri utol ennek a folyamatos átalakulásra építő rajzfilmes nyelvnek a csúcsművét, a Fehérlófiát – amelyben a Fanyűvő-monda jószerével a geometrikus formák táncává lényegül át –, de így is a kortárs animációban ritkán látható, emlékezetes pillanatokkal ajándékozza meg nézőit.
Ha formai értelemben nem is hoz újdonságot az életműbe, hősábrázolását tekintve a Toldi igenis betetőzése, logikus végpontja Jankovics mítoszkutatói és történetmesélői törekvéseinek. Amíg Kukorica Jancsit/János vitézt – a Petőfi-mű világából adódóan – elsősorban mesehősnek láttuk, addig a történelmi személyiségből több lépcsőben irodalmi alakká, majd most rajzfilmhőssé alakuló Toldi Miklós közelebb áll a valóságos múlthoz. Különleges képességei így a mítoszok mágikus gondolkodásmódját realisztikus környezetben felelevenítő, modern történetek főszereplőihez, vagyis a szuperhősökhöz teszik őt hasonlatossá.
Itt találjuk tehát Jankovics Marcell Toldi-adaptációjának lényegét és újdonságát. Úgy talán valóban közelebb lehet hozni a gyerekekhez egy tizenkilencedik századi, hosszú költemény hősét, ha rámutatunk: történetének mesébe hajló, fantasztikus fordulatai apránként eloldják őt a történelmi valóságtól, és jóformán szuperhőssé avatják. Ahogy a klasszikus amerikai szuperhősök a világháború évei alatt, Jankovics Toldi Miklósa is nemzeti érdekeket képvisel, csak éppen nem napjainkban, hanem a messzi múltba visszavetítve. Szerzője olyan aranyló fürtökkel rajzolja meg, ami Fehérlófia napkoronaszerű üstökét idézi.
Így lesz Jankovics értelmezésében Arany Toldija összekötő kapocs az ősmagyar eredetmondák és a mai tömegkultúra legnépszerűbb hőstörténetei között. Ennek a központi gondolatnak a kifejtése olyan szép művészi vállalkozás, ami miatt régimódi megoldásai és nehézkes cselekményszövése ellenére is érdemes megnézni a rajzfilmet.
Toldi – A mozifilm, 2022, 107 perc. 24.hu: 6/10.
