Amikor a dolgozószoba nyitott ablakán át beszűrődött a hajnali világosság, a szoba sokkal nagyobbnak látszott, mint amilyen valójában volt, kellemes hűvösség, és valami megfoghatatlan illat, amit az író óbudai levegőnek nevezett áradt szét a falak között. Diófák, eperfák, a földszintes házacskák ablakaiba kiültetett muskátlik, rezedák és a szélesen hömpölygő Duna illata keveredik ilyenkor… Krúdy hevesen megrázta a fejét, és összegyűrte a papírt. Nekrológot kell írni, nem ezt! Két karját a feje fölé nyújtotta, ujjait összekulcsolta és nagyot nyújtózkodott. Most veszített el egy jó barátot, akivel évtizedeken át nagyon közel voltak egymáshoz, nem csoda, hogy nem megy az írás. Vagy eljött az a pillanat, amitől minden író a legjobban retteg? Nem tud már írni? Lehetséges, hogy a pályájának ahhoz a szakaszához érkezett, amikor semmi új nem jut az eszébe? Úgy látszik, hogy a forró július meghozta az ismeretlen istencsapást, hogy görcsöt kapott a tolla, és megdermedtek a gondolatai. Egy pillanatra valóban megállt a kezében a toll. A múlt héten megint kikapcsolták a villanyt.
Rengeteg a szegény ebben az országban, de akad egy mindenkinél szegényebb ember… a magyar írók az ország legszegényebb emberei. Igen, Krúdy úgy gondolta, hogy ezt mindenképpen megírja egy jó félhasábos tárcában a Reggelnek, de majd csak a jövő héten.
Egyébként ezekben az órákban szeretett leginkább dolgozni, tizenhat „árkus ív” volt a napi penzuma, ami Jókaiéval vetekedett, de most hiába is igyekezett összpontosítani, nem haladt a nekrológgal. Nem tudta belevetni magát az írásba, ahogy kellett volna, a gondolatai el-elkalandoztak. Gondterhelt arccal kereste meg a cigarettatárcáját és a gyufatartót, és rágyújtott egy Stambulra, s közben azt fontolgatta, hogy kilopakodik a konyhába, tölt magának kávét, nikkeltálcán pohárban behozza, és még azon forrón megissza úgy, ahogy a kávéházban szokott feketézni. Eközben megírja a cikket. De kávé és cigaretta sok lesz egy szívroham után, még ha nem is biztos, hogy tényleg szívrohama volt az imént, döntötte el végül.
Az asztalra könyökölt, és félrebillentett fejjel újraolvasta az utolsó sorokat, amelyeket egy perccel előbb vetett az előtte fekvő lapra.
Ezekben az években a Szervita téri virágüzletben egy barna, csillagszemű, nagyon finom arcú kiszolgálóleány kezdi tűzdelni a virágokat a gavallérok kabátjainak gomblyukába.
Nos, igen. Ez volt a legendák övezte Pest az 1870-es évek elején, amelyről annyi novellát, regényt, elbeszélést és tárcát írt az elmúlt évtizedek alatt, hogy már maga sem tudta mindegyiket fejben tartani. Úgy írt erről a világról a századfordulón, és később is mindig ezernyi oldal terjedelemben, hogy sosem élt benne. 1878-ban született, és csak az 1896-os millenniumi ünnepségekre érkezett Pestre kétszázötven kilométer távolságból, a Nyírségből. Kezdő volt, pelyhes bajuszú vidéki újságíró-tanonc, aztán mégis ő lett az a magyar író, aki megköltötte a régi Pest mítoszát, ami igazabb volt a valódinál. Magába szívta, megbabonázta, rabul ejtette a régi világ a gyönyörű hazugságaival már az első este, amikor belevetette magát a városba.
Az első író akart lenni, a legjobb, a legtermékenyebb. Ezért is kutatott, figyelte a nőket és a férfiakat, a fiatalokat és az öregeket, a mutatósakat és a csúfakat, felcsipegetett róluk minden információmorzsát, és utánament az eltitkolt történeteiknek, amelyeket azután az olvasók elé tárt. Melyik barátja is nevezte biedermeier bombának az írásait? S végül mindenből költészetet csinált. Úgy írt, ahogyan más levegőt vesz, és nem is nagyon tudta, hogy mikor dolgozik, csak azt tudta, hogy muszáj írnia. Regény lett a külvárosi cselédlány vagy prostituált életéből éppúgy, mint a Palotanegyedben élő arisztokratáéból vagy felsőházi politikuséból. Káprázatosan új részletekkel gazdagította a történeteit, amelyekkel elárasztotta és sodorta magával az olvasóit, mint az áradat.
Szerette Rózát, mint nőt, mert mindig is szerette a nőket, valójában a női eszményt, azt, ahogy a nők beszélnek, járnak, öltöznek, és szeretett szerelmes lenni, legalább is egy kis ideig. Az okos Rózával olyan szerencsésen alakultak a dolgok, hogy miután a szerelmi viszonyuk véget ért, a lehető legtermészetesebb módon barátok lettek. Ez más nőkkel csak ritkán sikerült, s mennyi baja volt mindig ebből! Nem arra született, hogy hű legyen, ám ezt hiába is próbálta elmagyarázni a kedveseinek. De Róza más volt, mint a többi nő, nem érdekelték a konvenciók, és bár festményszerű díszletek között élt, ő maga sosem volt hamis. Őszintén beszélt a múltjáról, a kalandjairól, a szorongásairól, bármiről.
Most is csak csetlett-botlott a sok vendég között, az arcok egybemosódtak, a fények összefolytak a szeme előtt, egyedül Rózát látta tisztán, amikor fehér ruhában, feltűzött hajjal belépett a duplaszárnyas üvegajtón. Volt benne valami tiszteletet parancsoló, és Krúdy rögtön tudta, hogy ő a ház úrnője, akire oda kell figyelni, és aki körül mindig pezseg az élet. Negyvenévesen is vonzó nő volt: a válla gömbölyű, még mindig gyöngyházfényű, mert a testének ez a része adta meg magát leglassabban az öregedésnek, és az ajkán jóindulatú mosoly játszott. A csípője telt volt, ruhája finom szabású, egyáltalán nem kihívó, de azért hatásosan rejtette el dús idomait. Puhán lépdelt az ovális asztal felé, mint a zsákmányra leső macska, és szemét végigfuttatta az asztalon, ellenőrizte, hogy rendben terítették-e meg, nem hiányzik-e valami.
Epekedő félálomban bámulta, és persze, hogy azt hitte, hogy beleszeretett.
Csodálta az estélyt is, az elegánsan öltözött vendégeket, a nevetgélve hajukat igazgató nőket, a rengeteg fényt, a csillogó poharakat. A berendezés is lenyűgözte, kezdve a darulábakon álló ezüst névjegykártya tartóval az előszobában, amelybe ő ugyan semmit nem tudott elhelyezni, de a barátjától tudta, miféle rendű és rangú emberek hagyták már benne a kártyáikat. Aztán a szalon süppedős szőnyegei, az aranyfa burkolatú falak, a ragyogó ezüst csillár, a széles pamlag, a diófa asztalon álló tálak és porcelánok. Hajnalban már azt is tudta, hogy a kétszárnyas üvegajtó mögött hatalmas baldachinos ágy van, és a falon a rengeteg fénykép grófokról, királyokról, írókról és hercegekről, akik mind Madame Rose közeli barátai voltak. Ki ne szédült volna el mindezek láttán? Krúdy már egész fiatalon is bűvészkedett a szavakkal, könnyedén játszott velük, de most olyan eufóriában égett, hogy alig tudta rendezni a gondolatait, keresnie kellett a megfelelő kifejezéseket, a mondatait pedig befejezetlenül hagyta, miközben körülötte mindenki könnyedén társalgott, felszabadultan mesélt, cigarettázott és pezsgőzött. Egy nyurga fiatalember körül kisebb társaság gyűlt össze.
– Hihetetlen, mit láttam vasárnap a Royalban! Egy fantasztikus fényképészeti találmányt mutattak be a francia Lumiére testvérek. Hallottak már róluk, ugye? Na, én ilyennel még soha életemben nem találkoztam. Teljes élethűséggel mutatja az életből vett képeket, a peronon szaladgáló embereket, a robogó vonatot, sőt még azt is, ahogy az utasok ki- meg beszállnak, és ahogy a pályaudvaron söröznek, kártyáznak, szivarra gyújtanak…
– Valóban mozogtak az emberek a képen? – álmélkodott egy fiatal nő.
– Ezt mondom! S mindez ott a szemünk előtt történt.
– Jöjjön, én már hallottam ezt a történetet, másodszor már nem olyan érdekes.
– De hát ez a mozgó kép, vagy micsoda mégiscsak…
– Mit nem mond? Mozgó kép. Ez jó. Heltai örülni fog, ha ezt meghallja, ez az új szó annyira bizsergeti majd a nyelvét, hogy rögtön költ belőle egy dalt. Őt amúgy is nagyon izgatják az ilyen modern találmányok.
– Heltai, a költő?
– Nem is az Elemér gróf! Egy Batthyányt senki nem kápráztatna el egy ilyen ócska trükkel, annál neki sokkal több esze van. De a költők szeretik a varázslatokat, és szeretnek mindent kipróbálni, vagy tán tévedek? – nevetett kihívóan Róza kivillantva fehér, egyenletes fogait.
– Úgy érti … – hebegte Krúdy.
– Úgy ám! Egyébként pedig értse úgy, ahogy akarja – felelte és magához vonta a fiút, aki bódultan magába szívta az illatát, fejét két melle közé fúrta, és fiús testével az asszony telt idomaihoz tapadt.
Másnap Róza azt mondta Krúdyról a komornájának, akivel évek óta bizalmas kapcsolatban állt, hogy bár szellemileg nem volt a csúcson, azért a fiú egy zseni. Igaz, minden szeretőjéről ezt gondolta egy darabig.
Krúdy rágyújtott egy újabb Stambulra. Különösnek tartotta, hogy korábban sosem gondolt erre az estére, csak most jutott az eszébe. Fura dolog az emlékezet. Úgy látszik, nem mi választjuk ki, hogy mit akarunk megjegyezni, hanem az, ami meg akar maradni az emlékezetünkben, kiválaszt minket és nem tágít mellőlünk, a szeszélyes múltnak különös hatalma van felettünk. Ki gondolta volna, hogy az idős asszony halála éppen egy ilyen frivol történetet hív elő a rengeteg emlékfoszlány közül? Kár, hogy ezt nem írhatja meg. Felhördülést okozna vele, sokan megbotránkoznának az olvasói közül, és még valószínűbb, hogy Lázár rögtön kicenzúrázná a szövegből. Írta tehát tovább azt, amit illendő volt írni, de a kisördög azért csak ott munkált benne.
Az Arany Sassal szemközt egy földszinti lakást bérel egy sokáig ismeretlen hódoló az egykori virágárus kisasszony számára, a főváros legjobb francia és német nyelvmestereit, egyetemi tanárait járatja Róza kisasszony tanítására. Angol társalkodónő vigyáz, hogy komolyabb következményei ne legyenek az éjjeli zenének, amelyeket Gullner alispán vezetésével a Pest megyei gavallérok a rejtélyes kisasszony ablakai alatt rendeznek.
A halálfejre azért volt szükség, mert a babonás Róza úgy gondolta, hogy elrettenti a tolvajokat és a szekrényében netán kutakodó cselédeket. Pedig a cselédségtől nem kellett tartania, sosem lopták meg. Nem volt rá okuk, mert bár szigorúan bánt velük és keményen megkövetelte tőlük a munkát, bőségesen jutalmazta őket ruhával és kisebb-nagyobb ajándékokkal jó gazdaasszony módjára, és nem feledkezett meg a születésnapjukról sem. Nemcsak főzésre, takarításra, hanem testi higiéniára, öltözködésre és ezernyi csip-csup dologra is megtanította őket, amiért minden lány hálás volt neki. Ezt a szerepet játszotta Róza előbb az Újvilág utcai házban, majd a „kézimunkára és háztartási munkára” felvett lányaival a Magyar utcai kis palotában, fehér ruhában, kontyba tűzött hajjal, és úgy tapadt a szerepéhez, hogy csak egyszer akart megválni tőle. Igaz, abba majdnem belehalt.
Krúdy miután megismerkedett a pesti irodalmi szalonok, orfeumok, kávéházak, vendéglők, kiskocsmák, szerkesztőségek és lóversenyek világával, újabb és újabb regényekbe vetette bele magát zseniális írói érzékkel, és számtalanszor megírta bennük Róza szeretnivaló alakját. Megírta fiatalnak, idősnek, pestinek, vidékinek, és mindig nagy sikerei voltak ezekkel a történetekkel. Talán azért, mert nemcsak olyan krúdysan költőiek, hanem sokszor humorosak is voltak. De ha őszintén belegondolt, ma már másként írta volna meg őket, mint amikor éppen csak megpendítette az igazságot, de se türelme, se megfelelő írói eszköze nem volt ahhoz, hogy azok mélyére hatoljon, hanem
Mert igaz volt minden, amit Apponyi grófról, Róza első pártfogójáról írt, aki lakást vett a lánynak az Újvilág utcában az Arany Sas fogadóval szemben, igaz volt a többi nagylelkű gavallér is, meg az angol társalkodónő, a német nyelvmester, s hogy pillangó lett a bábból, nagyvilági dáma a szegény kis virágáruslányból – de hogyan, milyen áron? Ma már restellte, hogy nem írt azokról a megpróbáltatásokról, amelyeket a Pestre szökött Rózának az első időkben el kellett szenvednie, amikor a falusi gazdaasszonynak nevelt lány bizony csak egy külvárosi örömlány volt. Krúdy gyakran szerepeltetett a regényeiben prostituáltakat, vagy ha nem ő, akkor valaki más, de Róza mindig különbözött tőlük. Őt a lelki finomságnak és a művészi tehetségnek az adományaival ruházta fel, így tette különlegessé. Vajon az ilyen tehetséges teremtésnek, mint az ő Rózája volt választási lehetősége? Mert ha nincs választás, nincs szabad akarat sem, tűnődött. Mi lett volna belőle, ha egy jómódú pesti polgárcsaládból indul útnak, és maga dönthette volna el, hogy mivel foglalkozzon? Tanítónő, francia nevelőnő, zongorista, netán írónő? Végül is az írás volt a legfőbb ambíciója, és születtek is értékelhető próbálkozásai. Színésznőnek sem volt éppen utolsó, ha nem is egy Jászai Mari, vagy Sarah Bernhardt rejtőzött benne. Milyen bizarr is ez a vallomás ennyi idő után, amikor már csak azt írhatja, amit várnak tőle, és nem fedheti fel Róza titkokkal terhes múltját, a sérelmeit és az erőszakot, aminek tizenhat évesen az áldozata lett.
Ő pedig csak nézte az idős nőt, de nem hallgatta elég figyelmesen, vagy inkább csak arra az ízes nyelvre figyelt, amit Róza használt. Mert öregkorára visszatért neki az a vidéki nyelv, amit a pilisi majorban megtanult, és olyan szavakkal fűszerezte a történeteit, mint „bicskanyitogató”, „ganéj”, „héjazat”, amelyeket pesti körökben nem használtak. Ezekre a szavakra figyelt Krúdy igazán, a nem mindennapi nyelvre, a különös stílusra, és közben nem akarta észrevenni, hogy az életért folyt a játék, óriási volt a tét. Ez a kései vallomás pedig már mit sem ér. Krúdy szája keserű mosolyra húzódott. Marad a romantikus történet, a biedermeier bomba nem robban.
Meglehetősen fáradtnak érezte magát, és nagyon szeretett volna már aludni. Voltaképpen mit is akar még mondani? Most nincs lehet-nem lehet, muszáj írni valamit. Az asztala fölött az óra mutatói kettőt mutattak.
Legközelebbi barátai, Szép Ernő és Lázár Miklós gyakran tréfálkoztak azon, hogy Krúdy egész életében más sem csinált, csak dolgozott és szeretett, amire bizonyíték az a sok ezer összeírt oldal, meg az, hogy mindig „kis polgári kitérővel” tért haza az éjszakai mulatozásaiból. Barátai játékosan és eltorzítva az általa kitalált kifejezést Nagybotúnak szólították a leveleikben, az Aranykéz-utcai szép napok Nagybotos Violájára, meg nyilván a „kis polgári kitérők” alatt megejtett szerelmes kalandjaira célozva. De hová az ördögbe akartak kilyukadni ezzel? Rég’ elmúltak már azok az idők. Egyszerű utas lett a saját életében, akinek talán már ahhoz sem volt elég bátorsága, hogy a hajóját elkormányozza hazugságai zátonyaitól. Nem ártana végre más vizekre hajózni, más folyókban is megmártózni, elmélkedett, de úgy látszik, hogy elfásult, kifáradt, leszámolt a veszteségekkel, és többé nem volt képes hinni abban, hogy bármi jó várhat még rá az életében.
Öreg volt és erőtlen. Villamoson döcögött át Pestre a dolgait intézni, nem fiákeren, vagy gumikerekű bérfogaton, amely az ő idejében fényes szőrű lovakkal futott, és az ülésen kockás skót takaró várta. S talán egy nő. Pest megváltozott. Fura figurák száguldoztak az utcákon, Szavanov okozott karambolokat a hatalmas fekete motorjával az Andrássyn, mert még mindig motorversenyzőnek képzelte magát, holott már régen nem volt az, cukrászdákat vezetett, a legjobbakat Pesten. A neonfényes fővárosból eltűntek a fogadók, szállodák és forgó színpados mulatók nőttek ki a földből, 1928 óta törvény tiltotta a nyilvános házakat, és sok régi kedves kocsmáját lebontották. Eltűntek a törzsasztalai és a kártyatársaságok is, a kiskocsmák helyébe magas bérházak épültek az egykor pazarlóan széles lépcsőházak helyett jóval szűkebb belső terekkel. Semmi nincs már a helyén, minden máshová költözött, ingatta bánatosan a fejét, és ami a legrosszabb, sorban elmennek a régi barátok is.
Eltolta magától a papírt és a tollat. Vajon a hőseit mindig bölcsen és szigorúan megítélő Ambrus valóban nem látott többet Róza történetében, mint egy kaméliás hölgy szívszorító meséjét? Aligha. Amíg én garmadával regényeket írtam és ontottam magamból a népszerű tárcákat és novellákat, elmélkedett Krúdy, addig Ambrus egy szerzetes szigorával a Balaton kávéházi törzsasztala mögött írta a műveit ellenszegülve minden irodalmi divatnak. Felépített és berendezett magának egy világot saját hősökkel és szenvedélyekkel, és a hetedik érzéke megsúgta, mi az ő igazi műfaja. Így lett a legjobb tollú magyar novellista.
Abbahagyta az írást. Feje elnehezedett, szeme lassan le is csukódott. Talán el is szundított.
Lévai Katalin: Krúdy Rózsája – Egy kurtizán írónő története
Kocsis Kiadó, 2022
