Hollywoodnak régi kedvelt toposza, amikor kiégett/megkeseredett/érzelmi-spirituális zsákutcába került – és nem mellesleg: gazdag, fehér – szereplők gondolnak egyet, maguk mögött hagyják a nagyvárosi kényelmet, és elutaznak egy egzotikus helyre, ahol végül megvilágosodnak és visszanyerik életkedvüket. Ez az, amit az HBO szatirikus sorozata, a Fehér Lótusz olyan szellemesen és kíméletlenül figurázott ki, hogy azzal le is tarolta az idei Emmy-gálát. A hawaii luxushotelben összeverődött társaság kiválóan demonstrálta, hogy nem feltétlenül illannak el az évtizedeken át halmozott önhazugságaink, lelki problémáink és frusztrációink attól, ha ellátogatunk egy trópusi paradicsomba, ahol túlhajszolt őslakosok lesik kívánságainkat a nap minden percében, széles mosolyok mögé rejtve irántunk érzett megvetésüket.
A nemrég mozikba került Beugró a Paradicsomba nem ezt a revizionista vonalat követi, inkább visszatér a klasszikus recepthez, annak is a legközhelyesebb formájához. Persze az alkotógárdának van is tapasztalata ezen a téren: Julia Roberts például az irányzat egyik mintapéldányának számító Ízek, imák, szerelmekben alakított már boldogtalan feleséget, aki hátrahagyja karrierjét és komfortos életét, hogy Itáliában, Indiában és Balin születhessen újjá. A rendező, Ol Parker pedig forgatókönyvíróként kétszer is legyártotta már ennek a toposznak a nyugdíjas-verzióját (Keleti nyugalom – Marigold Hotel 1 és 2), de a mediterrán képeslap-esztétikát popslágerekkel habosító Mamma Mia! Sose hagyjuk ABBA is az ő nevéhez fűződik.
A sztori ezúttal sincs túlbonyolítva: Georgia (Julia Roberts) és David (George Clooney) egykori házaspárt játszanak, akiknek annyira nem sikerült túltenni magukat a kudarcos házasságukon, hogy még húsz évvel a válásuk után sem bírják elviselni egymást dedós beszólások nélkül. Csak és kizárólag a lányuk, Lily kedvéért hajlandók egy légtérben tartózkodni, ő viszont alaposan próbára teszi őket. Diplomaosztója után ugyanis egy jól megérdemelt nyaralásra indul régi barátnőjével Balira, ám az idilli szigeten hamar találkozik egy modellkinézetű helyi hínárfarmerrel, akivel gyorsan egymásba szeretnek, és Lily úgy dönt, hogy a stresszes amerikai jogászkarrier helyett inkább vele szeretné leélni hátralevő éveit a festői tengerparton.
A szerelem intézményében rég csalódott szülők persze erről hallani sem akarnak, így fogukat csikorgatva közösen repülnek el Balira, hogy rávegyék lányukat a hazatérésre. Céljukat azonban nem egyenesen próbálják elérni, hanem ármánykodással. Ehhez komplett manipulációs eszköztárukat felvonultatják, amiben persze kódolva vannak a hollywoodi romkomokban elcsépelt konfliktusok. És nem hiszem, hogy hatalmas spoiler, ha elárulom, amit amúgy is mindenki tud a film első perceitől: a nagy konspiráció végül fordítva sül el, a megkeseredett szülők pedig a turistaparadicsom hatása alatt újra kapcsolatba lépnek egymással és saját érzelmeikkel.
A filmben nagyjából annyi autentikus pillanat fordul elő, mint egy befizetős turistaúton, ahol a busz biztonságából fényképezhetjük le a helyi nevezetességeket, sőt, olykor még egy-egy szuveníres bódénál le is merészkedünk az egzotikus őslakosok közé. A Beugró a Paradicsomba nemcsak magát Balit mutatja be egy utazási irodai prospektus mélyenszántó szemléletével, de a helyieket is szemérmetlenül biodíszletnek használja amerikai hőseink önmegvalósításához. Ez az avítt, felszínes és végső soron mindig leereszkedő viszonyulás a világ távoli kultúráihoz önmagában is kínos lenne 2022 táján, de valószínűleg könnyen túllendülnénk ezen, ha amúgy szórakoztató lenne a film. A járványok, háborúk és nyomasztó hírek korszakában komoly igény mutatkozik az eszképista vígjátékokra, ám itt még a kollektív elvágyódást sem sikerül megfelelő színvonalon kiszolgálni.
A fő probléma, hogy a karakterek nem pusztán életszerűtlenek, de unalmasak is, szöges ellentétben Roberts régi, kultikus romkomjaival, amiket nem véletlenül vesznek elő mai napig a tévécsatornák. Pedig Clooney és Roberts alakítottak már meggyőzően elhidegült, majd újra egymásra találó ex-házasokat az Ocean’s-sorozatban – és hát az sem egy mélypszichológiai karakterdráma volt –, de ott a műfaji közegben kiválóan működött a szereplők közti feszültség. Ezúttal kettejük civakodása lenne a fő dramaturgiai hajtóerő, amire bőven lehet jó előképeket találni: a valamilyen okból összekényszerült férfi és nő szócsatájára önálló alzsáner épül a romkomok világán belül. „Annyira utállak, mindjárt megcsókollak” – nagyjából így lehetne összefoglalni a lefordíthatatlan screwball comedy műfaji receptjét, és a Beugró a Paradicsomba is ezzel próbálkozik, csak még a beszólások sem igazán viccesek, ráadásul a film nagyon hamar el is engedi ezt a szálat, hogy előkészítse a terepet a nem létező érzelmi katarzisnak.
A lapos karaktereket a színészek sem tudják megtölteni élettel. A Clooney–Roberts párosnak azért van egy-két ígéretes pillanata, például, amikor csendben nézik egymást, vagy a naplementét – ilyenkor feldereng a lehetősége egy filmnek, ami jól sáfárkodik két sztárja karizmájával és tehetségével –, de amint megszólalnak, újra lehúzza őket a közhelyek és zsibbasztóan rossz dialógusok ingoványa. Jól érzékelteti a forgatókönyv színvonalát, hogy Clooney egy tetszőleges Nespresso-reklámban emlékezetesebb alakítást nyújt, mint itt. Hiába nyilatkozta le a két sztár, hogy mennyire élvezte a közös forgatást, ha ebből a felszabadultságból semmi nem jön át a vásznon, talán ezért is igyekeztek az önfeledt pillanatokat kényszeresen bizonyítani a stáblista alá bevágott bakiparádéval. Reméljük, legközelebb olyan filmet csinálnak, amin nemcsak az alkotók szórakoznak jól, de a nézők is.
Beugró a Paradicsomba, 2022, 104 perc, 24.hu: 4/10
