Péterfy Borit születésekor megfojtotta a köldökzsinór, az orvos élesztette újra

Családi legendáriumunk tele van kalandos, de leginkább rémisztő születéstörténetekkel, melyeket misztikus egybeesések, generációnként ismétlődő traumák is tarkítanak. Apám szülei egy kis erdélyi faluban éltek, Nyárádselyén. Nagyapám református lelkész, nagyanyám tanító volt. Közel egy évvel a házasságkötés után apám már nagyon meg akart születni, de nagyanyám – aki tornász-sportolóként is kiváló volt – imádott kirándulni, jönni­menni, így mindenórás kismamaként még felszekerezett a Bekecs­hegyre, hogy kiránduljon egy utolsót a barátaival, mielőtt anyai örömök elé néz. A hánykolódó szekér azonban megindította a szülést, nagyapámnak pedig már nem maradt ideje, hogy a legközelebbi nagyvárosba, Marosvásárhelyre vigye vajúdó feleségét. Így ugyanazzal a szekérrel visszasiettek a faluba és riasztották a bábaasszonyt. Vériné amellett, hogy közismert öreg boszorka volt – nomen est omen –, ő volt a helyi javasasszony is, a férje pedig a sírásó.

Vériné egy rozsdás ollóval és egy kutyakoponyával érkezett az ekkorra már halálra rémült nagyanyámhoz. Ez a boszorkányos pogány nő a koponyát a református papné hasára tette, majd hosszan vajákolt felette érthetetlen nyelveken. Így jött világra apám 1936. május 2-án – félholtan… Az újszülött ugyanis nem lélegzett: a köldökzsinór a nyakára tekeredett.

Vériné, kezében az élettelenül lógó lila csecsemővel, így szólt:

– Ne búsuljon, tiszteletes asszony, ad az Isten másikat!

Látva nagyszüleim zokogását, Vériné hozott egy vödör hideg vizet, és belemártogatta a csecsemőt. A kísérlet nem bizonyult hiábavalónak: a kis Péterfy László, majdani festő- és szobrászművész, felsírt!

Harminchárom évvel később, mikor az anyám – Jékely Adrienne – velem vajúdott, megismétlődött a tragikus világrajövetel: megfojtott a köldökzsinór szorítása. Születésem után az orvos szájon át lélegeztetve élesztett újra. (Az, hogy már az első élményem is egy számra tapadó férfiajak, mely életet lehel belém, talán megmagyarázza férfi- és kapcsolatfüggőségemet.)

Amikor 2011-ben megszültem a kisfiamat, Domát, ez történt vele is. Három generációt fojtogatott a köldökzsinór, de mi mind élni akartunk.

A nagy születési súly is gyakori volt a családban. Anyai nagyanyám ötkilós óriásbébiként indult neki az életnek, és én magam is négy kilóval születtem.

De a legkülönösebb mégiscsak Lisetta levele, amelyben tűpontosan megjósolta a sorsomat.

Jékely nagyapámnak sok különleges barátsága és nőügye volt a nagyvilágban. Az egyik ilyen izgalmas asszony az olasz származású író, asztrológus, Lisa Morpurgo Dordoni volt. Ez a nő igen magas szinten művelte és kutatta az asztrológiát, új elméleteket, csillagászati összefüggéseket fedezett fel. Bizonyos értelemben forradalmasította az asztrológia akkoriban ismert álláspontjait a személyi elemzésekkel kapcsolatban. Szokása volt, hogy ismert és elismert barátainak egy-egy jelentősebb életesemény alkalmával elküldte a személyre szabott asztrológiai elemzéseit. Így tett például Mario Vargas Llosával vagy Gabriel García Márquezzel. Mikor megszülettem, Jékely Zol­tánnak is elküldte a kis unoka elemzését. Íme:

Én drága Zsolim,

íme a nagy hír: a kis Borbála egy zseni! Legalábbis képlete alapján rendkívül nagy esélye van rá, hogy azzá váljon. Ritkán látni ilyen különös szépségű horoszkópot! Élő emberek között tán még ilyet sohasem láttam, pedig tudja, hogy mennyit dolgozom. Lehet, hogy nagy hírű festő vagy szobrász lesz belőle kézügyességéből adódóan, melyet meglepetten konstatáltam. De a zenét és a színészi pályát sem zárom ki lehetőségei kínálatából, mert a Skorpióban lévő csodálatos Hold–Neptunusz-összekapcsolódás egy életen át sokat segíthet neki ebben a tervében. Lassanként fogja felfedni különleges és ritka karakterét, mely magas fokú érzékenységgel és titokzatos melankóliával is párosul. Személyének kettőssége megkérdőjelezhetetlen, ez teszi őt izgalmassá és rendkívülivé. Mert bár eléggé extrovertált a privát köreiben, a benne tomboló önkifejezésben megfontolt, mégis lehengerlően dinamikus, másokat is magával ragadó személyisége van. Kevés érzéke lesz azonban a világi élethez, de emésztő szenvedély köti majd az általa választott művészet felé, melyet hamar fel is fog fedni, 14 és 17 éves kora között. Csodálatos személyes és intellektuális egyensúly jellemzi, de igen kevés türelme lesz a kényszerekre, kötelező tennivalókra, melyek környezetéből származnak. Ha a születési időpontja, amit megküldött, teljesen helyes, akkor ez egy Mérleg jegyű gyermek, egy igen elsőrangú és uralkodó Nyilas aszcendensével. Drágám, most, hogy magának lett ez a kis unoka, a legnagyobb gondot kell rászentelnie! Kérem, írja meg nekem a gyermek teljes családnevét is, hogy soha ne feledjem el. Elképzelem az én édes Zsolimat, amint e sorok olvasása után felkapja a telefont, hogy tudassa a jó hírt Borbála szüleivel…

Utolsó levelemben elfelejtettem átadni férjem mély köszöneteit a könyvekért, melyeket küldött neki, nagyon örült, és könyörgött, hogy továbbítsam háláját.

Részemről… mit is akartam mondani? A lehető legjobban élek ebben az időszakban. Életem most nincs szem előtt. Szeretnék elvonulni jobban is, kérlek, mondd meg minél hamarabb, hogy Budapesten leszel-e az év első napján, és hogy a mi barátaink is ott lesznek-e.

Szeretnék utazni és ez idő tájt eltölteni pár napot velük és magával.

Ide a semmiből megérkezett a tél, egy csodálatos október után. Most: hideg, köd, melankólia.

Nagyon várom a levelét a legfrissebb hírekkel Budapestről, és nagyon sokszor csókolom.

Lisetta

Ez a jóslat, mint látható, valósággá vált. Bár nem tudatosan, de egész életemben iszonyatos erővel vonzott a színpad, mindig színésznő akartam lenni. Eleinte csak sodródtam az árral, mégis fejben és lélekben erősen dolgozott bennem a vágy, hogy egyszer színésznő leszek. Az pedig a sors játéka, vagyis a „csodálatos Hold–Neptunusz-összekapcsolódás” következménye, hogy végül énekesnőként ismert meg az ország.

*

(…)

Egyik nyári szabadtéri koncertünk előtt szörnyű nagy vihar dúlt, gyakorlatilag teljesen elmosta a helyszínt az eső, de végül mégis megtartottuk a bulit. Viszont a színpad előtt egy kis tó méretű pocsolya keletkezett, egy minitenger, ami miatt nem tudott közelebb jönni a közönség. Összevissza álltak, ki-ki, ahol tudott, kerülgették a sarat. A Futás című számnál lejöttem a színpadról, aminek az az első refrénje, hogy: „fuss el, irány a tenger!” Belegázoltam a bokáig érő vízbe, ami rohadt jól nézett ki, mivel megvilágították a színpad fényei. Mondtam a népnek, látjátok, nekünk ez jutott. Sehol a környéken egy tenger, csak ez a rohadt sáros pocsolya. Ez az igazi magyar tenger. A Futás című szám is erről szól, hogy a főszereplő csaj azt hiszi, hogy elviszi a csávó a tengerhez, de az megöli. Aztán ahogy ott álltam a vízben és énekeltem, egyszer csak elkezdtek az emberek is bejönni mellém, és egy hihetetlen hangulatú dolog kerekedett ki belőle, ahogy hirtelen mindenki elkezdett bulizni a pocsolyában.

Ebből a számból is – rám jellemző módon – sokszor drámai jelenetet csináltam a közönség bevonásával. A dal végén berohantam a tömegbe, és lefeküdtem a földre, úgy énekeltem. Apránként egyre többen csatlakoztak hozzám, volt olyan, hogy az egész közönség lefeküdt.

Iszonyú vicces dolgokat műveltek közben az emberek; az ölembe hajtották a fejüket, különös dolgokat súgdostak a fülembe, odabújtak, megsimogattak, puszikat adtak, fotózkodtak velem. Mindig történt valami.

A közönséggel való interaktivitásból fakadó élményeim szenzációsak és mindig másak. Visznek a kezükben, a nyakukba vesznek, volt, hogy gyűrűt húztak az ujjamra, névjegyet dugtak a bugyimba, nyakon, arcon, szájon csókoltak. Ezt a szabadságot és közelséget imádom a rock and rollban.

Aztán voltam halott menyasszony is, kis diszkógömbökből csináltattam egy menyasszonyi koszorút, és volt egy tíz méter hosszú fátylam, amit kiadtam a közönségnek, ők azt szépen kihúzták és tartották, míg elénekeltem a Dunántúli slágert. Az utolsó sornál – „Szerelemben élni volna jó” – pedig bezuhan­tam, és a fátyollal együtt vittek a magasban.

A közönség ruhájába való beöltözést is imádom, és imádják az emberek is. Ezt a véletlen szülte, majd végül színpadi „show-elem” lett. Az emberek sokszor bedobálnak pólókat meg melltartókat, mindenféle ruhadarabokat, egyik alkalommal valaki egy fehér pólót dobott fel a színpadra nekem, pont akkor, amikor a Bűvös vadász című szám elején azt énekeltem, hogy „hófehér nyári ruhádon nyomot hagy a sötét pillanat”. Felvettem magamra, és abban énekeltem. Ez akkor ott borzasztóan nagy flash volt, ezért megtartottam ezt a „szertartást” is. Azóta ha bedobnak valami ruhadarabot, az összeset felveszem.

A Tíz perc szerelem című romantikus számot színpadi pasizásra használtam. Mindig felhívtam magam mellé egy helyes fiút, és vele táncolva énekeltem el. Erre aztán később a pasik már előre készültek, és kiharcolták, hogy őket hívjam fel. Volt, aki konkrét koreográfiával készült, máskor meg kavarodás lett, mert hárman is fel akartak jönni, ilyenkor persze hagytam, és borzasztóan élveztem a dolgot.

Egyik alkalommal egy nagyon vicces eset történt, amikor ketten jöttek fel: az egyik fickó igazi macsó, vagány, a másik pedig egy kis visszahúzódó cuki. A macsó folyamatosan magához húzott, a cuki srác meg mondta, hogy: „na, én lettem itt a béna férj”.

Néha kisebb beszélgetések is zajlanak a színpadon ilyenkor, mert meg tudom osztani a figyelmem. Egész koncert alatt ebben a furcsa megosztott tudatállapotban vagyok, egyrészt a teljes eufória és transzállapot, de közben képes vagyok megmondani a végén, hogy milyen arcok milyen ruhákban álltak bent a közönségben.

Stage dive­olni sem lehetne máshogy, tudnom kell, kik közé ugrom be, hiszen nem veszélyeztethetek senkit. Például, ha kisgyerek van valakinek a nyakában, vagy olyan összetételű a közönség, hogy nem tudna megtartani – ezeket mindig látnom kell előre, hogy biztonságos legyen nekem is, meg nekik is.

Olyan is előfordult, hogy koncert közben mondta egy pasi, hogy adjak neki egy rúzsos puszit, hogy felidegesítse a feleségét. Kiderült, hogy valami alpolgármester volt, és aztán lett is botrány a rúzsos pusziból, a nő megsértődve elrohant.

Egyszer meg egy parkettás teremben játszottunk egy szalagavatón. A diákok kiöltözve, szép ruhákban, a lányok tűsarkú szandálokban. Láttam, hogy mindenki feszeng, egyből mondtam, hogy lányok, dobjátok már le a cipőket, és tessék bulizni. Ebből az lett, hogy még a fiúk is ledobták, és végül hatalmas cipőhalom lett a színpadon, és mindenki mezítláb táncolt.

A fesztiválozásban meg az a zseniális, hogy előre tudja az ember, kik lesznek még aznap ugyanazon a színpadon, innen már tudjuk, milyen bulira számíthatunk a backstage-ben. Amikor haver zenekarok vannak, baromi jó, mert meghallgatjuk egymást, utána meg szuper hangulat van, és csapatás. Már a megérkezés is spannol, mikor örülünk egymásnak. Éltünk meg ilyen helyzetekben nagyon görbe estéket.

Például mikor egyik fesztiválon szakadt az eső, és nem lehetett elkezdeni a koncerteket, de közben már a zenekarok türelmetlenül, feltüzelve várták, hogy végre zenélhessenek. Míg ment a huzavona, lesz-­e koncert vagy nem lesz, amikor előkerültek a hangszerek. És olyan jammelés, spontán zenélés kerekedett hátul, ami tényleg elképesztő volt.

Szeretem a váratlan dolgokat koncert közben, de van egy-két show-elem, amit előre kitalálok, és addig csinálom, amíg meg nem unom. Ilyen volt például az, amikor a Vámpír című szám végén leöntöttem magam művérrel, az első sor ilyenkor teljes eksztázisba esett, mindenki odatömörült, hogy kapjon egy véres puszit.

A debreceni Roncsbár plafonja ma is tele van a véres kézlenyomataimmal.

Rohadt nagy ajándék az élettől, hogy ezt csinálhatom. Az, hogy ezt az euforikus őrületet ennyiszer átélhetem a színpadon. Nekem nincs ennél ütősebb és addiktívabb drog a világon.

Tóth Júlia Éva: Borikönyv – Jelenetek Péterfy Bori életéből

Scolar, 2022