Hangot fényképezni olyan, mint hangokról írni – párhuzamos képtelenségek. És lám mégis, itt ez a csinos Fortepan-válogatás, csurig van ismerős zajokkal, a bőrünkön érezzük a ritmust. Az ütemes taps rémületét, a sírás csuklását, a párnacsata alatt a tollnemű (van még, aki e szomorú, méltán elfeledett szót ismeri?) tompa puffogását, a jajgató nevetés zakatolását, a stadionnyi ember zúgását, a gépkalapács hörgését, ahogy végre megadja magát a beton.
Ezekből a zajokból áll az életünk, a múltunk, a tengő-lengő, vergődő napjaink spontán filmzenéje ez.
Isten nézi a rólunk szóló filmet, és a muzsika, ami minket kísér, simogatja a lelkét. De hiszen ezt a zenét is ő komponálta!, mondhatják a tanultak és a gyöngék. A világ zenéje is a szentlélek által történik, mint a feltámadás. Hát ki akarna különben kisgatyában hegedülni egy katonai sátor előtt? Ezt a Teremtő biztosan szereti, mert ilyet csak ő tud kitalálni, emberi elmének ez egyszerűen sok. A majdnem csupasz test és a simogatott meztelen húr hangja összesimul.
Isten néz minket, fülel és pajkosan boldog, hogy vagyunk. Sajnál minket, sajnálja magát.
Ebben a rövid dolgozatban zenélő szócikkek következnek. Életem első zajszótár kezdeménye. Most szólok, töredék. És mégis: szóljon arról az ének, hogy miről szóljon az ének, nyíljon ki minden fül, szív és ablak, engedjük be a világ zenéjét! Ropogós ütemeket, konok zajokat, alázatos dallamokat: a szökőkút szabálytalan csobogását a térről, a karének próbát a zeneiskola rideg termeiből, a galambkurrogást, a hajléktalan, félbolond szónok monológját, azt a kétségbeesett, felszorult emberi hangot, a fúrógép morgását egy emelettel lejjebbről, és egy autóból üvöltő őszi slágert… igen, őszit, ez lesz az új sláger-kategória, ami persze minden ízében régi, nincs új a nap alatt. Hull az elsárgult levél.
Tárjuk ki a szívünket, barátim, zenél nekünk a világ!
A járvány alatt vagonnyi zaj érkezett hozzánk a szomszédból, némelyikről tudni lehetett, a kétségbeesés motozása, ez az ember magát keresi, de önmagának már soha sem lesz. Egy gyermek, úgy képzelem, hogy gyermek volt, a Csillagok háborúja főcímzenéjét próbálta egész délután, nyitott ablaknál trombitán, és nem ment, az Istennek nem sikerült eljátszani. Mindig ugyanott rontotta el, először sokat nevettünk, de ahogy teltek a félórák, az erkélyen napozók arcára fagyott a mosoly. Tűrtünk, tűrtünk, végül egy borízű hang, talán inkább sörös, mély, hordós, döngő hang volt, olyan férfi torkából szakadt ki, aki ismeri a fém csengését, aki fogott már a kezében szomorúan pengő kalapácsot, „lássuk már be”, kiabálta a férfi, „hogy nem megy”.
Egyszer megnevettettem Koncz Zsuzsát. Bródy Jánossal beszélgettünk a rémisztően tágas színpadon, és Bródy a nyilvános kvaterka előtt arra kért, vigyázzak vele, mert ő képes ám csiklandósan elkalandozni, ne hagyjam akármiről beszélni. És igaza volt, olyan volt a Bródy-mondat zene nélkül, az anekdotikus, élő Bródy-próza, mint valami fali növény, borostyán. Tereltem szépen, jó szándékkal, metszegettem, azért voltam ott, én voltam a kérdező, a moderátor, a műsorvezető, de a borostyán minden áron futni akart, szabad akart lenni. Aztán, amikor sokadszorra visszametszettem, Bródy ösztönösen fellázadt. „Muszáj, hogy megvédjelek magadtól”, mondtam neki mosolyogva, és Koncz Zsuzsával ebben a pillanatban összeakadt a tekintetünk. Milyen szép nő, istenem. Milyen szépen, szomorúan, felszabadultan nevetett erre a mondatra, mennyi közös emléküket hallottam én abban a fájdalmas, gyönyörű kacajban.
Sose sírtam még közösen, együtt, versenyben, karban, komponálva. Temetésen, szétszórva szipogtam már, és akkor biztosan mások is jajgattak, hörögtek, zokogtak, de nem figyeltünk egymásra. Úgy szeretnék egyszer együtt sírni, ahogy nevetni szoktunk, igazán közösen. Hergelve a másikat, repülve, kapaszkodva a másik örömében, bánatában. Együtt sírni, minden gátlás alól feszabadulva. Üvöltve, teli tüdőből, mint a gyerekek, nem törődve világgal, háborgással, jó modorral, neveléssel. Talán az öcsémmel lenne a legjobb. Sírnánk az évtizedeken ülve, várnánk, hogy menjenek a régi, öreg, fekete-fehér falusi fotók, május elsejék, strandos nyarak, csobbanások, életünk mélynyomatai, aztán egyszer, mintha csak előbújna a felhők mögül a nap, abbahagynánk.
A visszhangos mondatok nyara volt. Álltunk a bakonyi erdő közepén a főerdésszel, néztük a tájat, és kiszaladt a száján, hogy „az indiánok mogorvák, de hasznosak”. Értettem én, hogy a Cseh Tamás-féle „indiánokra” gondol, a táncházakban, pesti bulikon, tabáni rockkoncerteken, szétvert dobok recsegésén edződött budai lányokra és fiúkra. Akiknek, hiába a sok élő hang, hiányzik a csönd, a néma hűség. És most ott gyakorolják a fegyelmet a bakonyi erdőkben. De ez a zizegő erdészmondat szokatlanul igazivá tette őket. Először gondoltam rájuk úgy, mint valódi indiánokra. Mint, akik őriznek valami hagyományt, ami ugyan idegen tradíció, de ragaszkodni attól még lehet hozzá. Bólintottam, és megkérdeztem az erdész urat, van-e gyereke. Az erdész úr fölnézett rám, én magam sem tudtam, miért kérdeztem ezt, talán azért, mert hallottam az indián barátomtól (aki hamarabb lett a barátom, mint hogy tudtam volna róla, hogy nyaranta titokban a Bakonyban kísért), hogy az indiánok gyerekei is indiánná lesznek. „Persze”, bólintott az erdész úr, és mintha a kezében tartana egy bőgő gyermeket, elpirult.
A munka öröméből, hogy hasznot hajtunk, hogy szép, amit csinálunk, eleinte semmit sem vettem észre. Minden ridegnek látszott, koszos volt, szúrt és fájt. A deréktáj igazi veszélyzóna. A munkás évek aztán előbb a beszélgetések melegét hozták meg számomra. A közös gürcölés alatt megnyílnak a szív tárnái, vacogós vallomások és kegyetlen, őszinte családi adomák kerülnek elő, a test hajlong, fárad, küzd, és egyszer csak feltódulnak az emlékek, a sérelmek, az örömek. Úgy, ahogy soha máskor. Mert az asztalnál általában a férfiak viszik a szót, isznak, dalolnak, előkerül egy vékony, hamis hegedű, meglazul a nyakkendő. De a földön a nők is jobban szóhoz jutnak, ott az ő szavaiknak is van csengése. És a nők mindig másképpen emlékeznek.
Ha Böbe nagynéném mondta el, valahogy minden kisebbnek, kopottabbnak és törékenyebbnek látszott, mint Márton nagybátyám nagyvonalú és gátlástalan meséiben. Nem beszélve apám hőstetteiről, akit még asztalnál, ital mellett is kinevettek, mert már a sistergős levegővételében is volt valami színpadias. És én munka közben mindig kárörvendve élveztem az asszonyok pőre őszinteségét, részvétlen humorát: ahogy a hajlongás törte a testet, úgy gyűrték egyre jobban össze a férfiak kisimogatott, átemlékezett történeteit.
Féltékeny nevetések, kacsintások múlatták a közös időt, duhaj őszinteség lebegett be minket. Azt hiszem, ezeken a nagy közös meséléseken, az együtt végzett munka kíméletlen, mégis gyönyörű idejében vettem észre, hogy semmire sincs objektív válasz, és nincsenek az életnek igazságai. Hogy mindenben magamnak kell majd hinnem, mert ahány tanú, annyi indulat.
Az életben nincs tanulság, nincs olyan, hogy győzelem. Magunkkal szemben, magunkon nem lehet győzni, csak öröm van, meg tűrés, boldogság meg életminőség. Munka, munka, munka. De ebben a gigászi, gyakran érthetetlen társasjátékban, amit Isten játszik velünk, mégis akadnak nagy emberek, államférfiak, zenészek, színészek, küzdők, akik annyira erősek, hogy már az is látszik miattuk, nincs mit és kit legyőzni. A túlélés nem harc, a hétköznap, a teljesítmény meg nem győzelem.
Itt sorjáznak ezek a zajos képek zajtalanul, állnak a néma glédában, és közvetítik a hangos időt. Mennyei üvöltés, csörgés, félrevert harang. Olyan, mint egy körkapcsolás, a szív játszik a lélekkel, „null-null, átadom a szót”.
Írta: Grecsó Krisztián | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/zajszotar
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
