Az orosz–ukrán háború kirobbanása óta látványosan megugrott a közvélemény érdeklődése a geopolitikai kérdések iránt. Nem mintha a könyvei különösebb pluszreklámra szorultak volna, de ez nyilván önnek is jó sok munkát adott.
Örülnék, ha máshogy alakult volna, de sajnos valóban így történt. Mivel elég sokat írtam korábban arról, hogy Oroszország szerintem még korántsem tekinti lezártnak az Ukrajna-kérdést, ez sokaknak eszébe jutott az inváziót követően, és újra elővették a 2015-ös könyvemet. Nemcsak A földrajz fogságában, hanem az új könyvem iránt is megugrott az érdeklődés. Egyáltalán nem vágytam ilyen reklámra.
Kezdetektől hangsúlyozza, hogy a világpolitikát, azon belül a háborúkat, mélyen meghatározzák a földrajzi adottságok. Sok elemzés ugyanakkor arra fókuszál, hogy az ukrajnai invázió megindítása egyetlen ember, nevezetesen Vlagyimir Putyin döntésén múlott, és inkább azon vitáztak sokat, hogy ez racionális, elhibázott vagy őrült döntés volt-e a részéről. Ön szerint milyen mértékben determinálta a történteket a földrajz, és mekkora volt ebben az esetben a politikai mozgástér?
Egyetértek azzal, hogy a háború egy döntés eredménye, amit jó eséllyel egy ember, de legalábbis az orosz biztonságpolitikai tisztviselők szűk elitje hozott meg. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ezt a döntést is befolyásolta a földrajz, a történelem és az ezekre rétegződő politikai viszonyok. Most nem mennék bele részletesen, de az észak-európai síkság felől Oroszország földrajzilag védtelen, és az elmúlt századokban – Napóleontól Hitlerig – számos alkalommal le is rohanták ezen a sík terepen keresztül. Így Oroszország régóta arra törekszik, hogy pufferzónát képezzen, és vagy meghódítsa, vagy dominálja ezt a sérülékenységét adó területet. Ez mind igaz, és szerepet játszott a mostani események alakulásában is, mert a földrajzi adottságok és a történelmi előzmények miatt Putyinnak könnyebb volt eladnia Ukrajna lerohanásának ötletét az orosz nép számára, amihez persze kellett a leuralt orosz média is. Az előzmények nélkül sokkal kevésbé lehetnének meggyőzőek az érvei, emiatt viszont sokan hittek, és vannak, akik még mindig hisznek neki.
Ön 1999-ben Koszovóból tudósított, amikor a balkáni rendezésből kihagyott, és emiatt frusztrált oroszok aktivizálták magukat, és egy évtizednyi jelentéktelenség után bevonultak egy zászlóaljjal Pristinába, hogy megelőzzék a földi NATO-erőket. „Az oroszok bejöttek a városba és ezzel visszatértek a világ színpadára” – írta akkori cikke címében, és később is beszélt arról, hogy ez az esemény meghatározó szerepet játszott az egy éven belül elnökké választott Putyin gondolkodásában. Milyen tanulságot vont le ebből Putyin?
Azt, hogy végre lehet hajtani döntő fontosságú tetteket, és ha kellően agresszíven lépsz fel, a nyugati erők nem fognak szembeszállni veled. Hiszen az oroszoknak elég volt kétszáz katona, hogy visszatérhessenek kisebb tényezőként egy olyan térségbe, ahol korábbi komoly befolyásukat elvesztették. Szerintem tehát 1999 volt a fordulópont a nagyhatalmi ambíciók terén, a megelőző tíz évet visszavonulással töltötték, egyre csak gyengültek. A pristinai bevonulás idején Putyin magas rangú elnöki tanácsadó volt, és minden bizonnyal ő volt az egyik orosz tisztviselő, aki arra buzdította Jelcint, hogy muszáj lépniük.
A tanulság az volt, hogy a hosszas visszavonulás után itt az ideje elkezdeni az előrenyomulást.
Ezt követően indult az orosz hadsereg megerősítése, majd jött Grúzia megtámadása, a Belorusszia feletti kontroll bebiztosítása. Láttuk, hogyan próbálja Putyin őrizni vagy visszaszerezni az orosz befolyást a közép-ázsiai országokban és Ukrajnában. Aztán 2014-ben elcsatolták a Krímet, és kirobbantak a harcok Kelet-Ukrajnában, ami visszaigazolta a korábbi tanulságot egy sokkal magasabb szinten: ha előretörünk, az ellenfeleink nem mernek sokat tenni ellenünk. Persze nem maradt el teljesen a reakció: a Krím elcsatolása után szankciókkal sújtották Oroszországot, illetve nagyon korlátozottan elindult Ukrajna támogatása fegyverekkel, az Egyesült Királyság ezt már 2014-ben megkezdte. De ezek távol voltak attól a szinttől, amitől Oroszország azt érezhette volna: nem úszhatja meg ugyanezt még egyszer. Szóval az agresszív, putyini külpolitika kiteljesedése egy hosszú folyamat volt, de meggyőződésem, hogy az egész Koszovóban indult.
Fontos lépés volt az is, amikor a szíriai polgárháborúba való beavatkozással Oroszország ismét megvetette a lábát a Közel-Keleten, újra világhatalomként prezentálva magát.
Valóban, ezt is említenem kellett volna. Hiszen nemcsak Európa keleti felén és a közép-ázsiai köztársaságokban vesztette el a befolyása nagy részét Oroszország, de a Közel-Keleten is. 2008 után viszont annyira lekötött mindenkit a pénzügyi válság, valamint kimerített az iraki és afganisztáni háború, hogy Putyin felismerte: itt a lehetőség a visszatérésre. Ez sikerült is, Oroszország megkerülhetetlen szereplővé vált az egyik nagy arab országban, ezzel biztosítva azt is, hogy megőrizhesse kisebb tengeri bázisát, és létesíthessen egy új légi bázist Szíria területén. Ezek a mai napig megvannak, bár nagy számban kellett onnan embereket átcsoportosítaniuk Ukrajnába, mert annyira rosszul ment a háború. De ha az ukrajnai harcok egyszer véget érnek, azoknak a betondaraboknak még mindig jó hasznát vehetik majd Szíriában.
És ön szerint mikor érhetnek véget az ukrajnai harcok? Akár egy évtizedig elhúzódó háború is lehet belőle, vagy el tud képzelni lezárást, deeszkalációt a közelebbi jövőben?
Idén nem várható deeszkaláció, hacsak nem következik be egy hirtelen összeomlás. A nemrég elindult orosz sorozásról elképesztő történeteket hallani: nincs felszerelés, nincs kiképzés, hiányoznak az egészségügyi alapeszközök, és a motiváció jelei sem mutatkoznak. De talán a most behívott katonákat fel tudják használni arra, hogy télen tartsák a vonalaikat, a harcedzett, tapasztaltabb katonákat pedig tavasszal visszaforgatják majd a terepre, amikor a körülmények megengedik, hogy rendesen újrainduljanak hadműveletek. Ha viszont a nyárra nem érnek el áttörést, és a csapatok kimerültek lesznek – utóbbi szinte biztosra vehető –, akkor elképzelhető, hogy az oroszok előállnak valamilyen békeajánlattal. Ezt nyilván azzal indítanák, hogy a világnak el kell ismernie a Krím és az újonnan annektált területek Oroszországhoz csatolását. Ebből a második kitétel szerintem elfogadhatatlan lesz az ukránok számára. Tehát nem tudjuk megjósolni, mennyire húzódik el a háború, de azt elképzelhetetlennek tartom, hogy jövő nyár előtt véget érjen. Számomra az tűnik a legkorábbi időpontnak a békekötésre, de semmiféle garancia nincs rá, hogy akkor bekövetkezik.
A békefolyamatban nemcsak Oroszország, Ukrajna és az ukránokat támogató nyugati országok játszhatnak majd fontos szerepet, hanem olyan feltörekvő nagyhatalmak is, mint Kína vagy India, amelyek egyelőre nagyon óvatosan manővereznek a kérdésben. Nemrég ön arról írt egy cikkében, hogy a Putyin-Hszi Csin-ping kapcsolatban utóbbi hordja a nadrágot, és az orosz elnök még a stratégiai autonómiáját is hajlandó feladni, hogy finanszírozni tudja a háborúját. Hogy látja ezt a viszonyt?
A kínaiak szerintem bosszúsak Putyin miatt. Hiszen egész jól haladt az a projekt, hogy Kína és Oroszország közösen gyengítse és ássa alá a NATO-t és az EU-t, ám ez hirtelen megtorpant az orosz elnök ostoba húzása miatt. Kína tehát szeretné, ha leállna a háború, de nem gyakorolnak azonnali nyomást, mert nem akarják a kapcsolataikat elrontani Oroszországgal. Viszont biztosra vehető, hogy Kína fontos játékos lesz a békekötés szempontjából. Az egyik olyan szereplő, amely közbeszólhat egy ponton, hogy ideje véget vetni ennek. Meghatározó lesz még persze Amerika és néhány európai ország. A télen fokozódhatnak az események, nem kizárt, hogy az Északi Áramlat gázvezetékeknél történt rejtélyes robbanásoknak is köze van ezekhez a játszmákhoz, bár egyelőre nem lehet tudni, ki áll az akció mögött. Az orosz vezetés nyilvánvalóan abban bízik, hogy Ukrajna nyugati támogatása jelentősen beszakad a tél folyamán, amennyiben tényleg beüt egy súlyos energiaválság. Az ő pozícióikat egy esetleges békeszerződés formálódásánál nagyban segítené, ha az európai országok állampolgárai és kormányai kellő számban mondanák azt az ukránoknak: muszáj aláírnotok egy megállapodást, különben nem küldünk több fegyvert. Nem hiszem, hogy ez megtörténne, de egy potenciálisan nagyon nehéz tél áll előttünk, az oroszok pedig pontosan tudják, hogy az uniós egységnek vannak erősebb és gyengébb láncszemei.
Ha jól sejtem, utóbbi alatt Magyarországot érti.
Például, de az oroszok igyekeznek majd nyomást gyakorolni Szlovákiára és a Cseh Köztársaságra is, valamint olyan országokra, amelyek nem törődnek mélységében a háborúval, mint például Spanyolország és Portugália. Ám nem látom magam előtt, ahogy a balti országok, Lengyelország, Hollandia, Svédország megváltoztatnák az álláspontjukat, ahogy a britek és az amerikaiak sem fogják, amíg Joe Biden az elnök. Tehát nem hiszem, hogy ez az orosz stratégia működni fog, de mindent megtesznek majd, hogy megroppantsák az eltökéltséget. A két legfontosabb fél pedig természetesen az ukrán és az orosz, a külvilágtól függetlenül megvan a két ország viszonyának belső dinamikája.
Nem tudom, hallott-e róla, hogy a magyar kormány nemzeti konzultációt indít, és nagyszabású kampányba kezd az Oroszországra kivetett szankciók ellen.
Két érv ütközik itt egymással, mindkettőnek megvan a maga súlya. Az egyik, hogy a szuverén Magyarország megválasztott vezetői felismerik, hogy olcsóbb energiát tudnak biztosítani a lakosságnak az ilyen politikával. A másik érv, hogy jó európaiként viselkedünk, hosszú emlékezettel, és elfogadjuk a tételt: ha Európában nem lehet minden ország szabad, az a többiekre nézve is fenyegetést jelent. Előbbi egy rövid távú megfontolás olcsóbb energiával, hosszabb távon viszont egyáltalán nem biztos, hogy ez éri meg az országnak. Igazán meggyőző érveket tehát nem látok a szankciókkal szemben, amely arra volt válasz, hogy Oroszország – személyes véleményem szerint – leplezetlen agressziót követett el egy másik, szuverén ország ellen. A magyar kormány viselkedése azért különös, mert Magyarország is szenvedett el ehhez hasonló leplezetlen agressziót, legalább két alkalommal az elmúlt század folyamán.
Most mindenki Ukrajnára figyel, de közben sok más konfliktus is zajlik a világban. Még Európában is akadnak háborúval fenyegető helyzetek: a Törökország és Görögország közötti kardcsörtetés például egyre hevesebb az Égei-tengeren. Ön szerint elég figyelmet szentelünk ennek? Egyáltalán, mekkora a veszély, hogy valódi katonai konfliktus alakulhat ki két NATO-tagország között?
A mainstream nyilvánosságban nem kap elég figyelmet a török–görög feszültség. Úgy gondolom, fennáll a katonai konfliktus lehetősége, de érdemes észben tartani, hogy mindkét országban választások közelegnek. Mivel ezen területek státusza az egyik fundamentális téma mindkét országban, kampányok idején mindig felszökik a feszültség. Reménykedhetünk abban, hogy most is csak ennyiről van szó. A vizek fölötti ellenőrzés, az olaj- és a gázkitermelés kérdése persze bonyolult ügy, de ha a feszültség át is csapna valamilyen incidensbe, azonnal óriási erők mozdulnának meg, hogy ne eszkalálódhasson tovább a helyzet.
Mivel két NATO-tagországról van szó, a telefonvonalak égnének Athénban és Ankarában is, és talán akadna mindkét fővárosban elég higgadt hang ahhoz, hogy megnyugodjanak a kedélyek.
A megszólalások egy része, különösen a török részről tapasztalt harcias retorika, nem segíti a megoldást – és akkor angolos finomsággal fogalmaztam. Minden kiélezett helyzetre igaz, hogy amikor ilyen magasra szökik a feszültség, könnyű félreérteni egymás lépéseit, és akár véletlenül is bele lehet csúszni egy konfliktusba. Ebben a veszélyzónában járunk a verbális hadakozással, a flottamozgásokról és katonai csapatáthelyezésekről szóló pletykák keringésével. Érdemes tehát odafigyelni.
A félreértést követő háborús eszkaláció lehetősége különösen ijesztő, ha Putyin nukleáris fenyegetéseire gondolunk, amiről ő maga hangsúlyozta nemrég, hogy ez „nem blöff”.
Érdekes beszéd volt. A mozgósítás bejelentése uralta le a szalagcímeket, pedig a bejelentés legfontosabb része szerintem az ukrán területek annektálását előkészítő népszavazás volt. Ezekhez kötődik szorosan az atomfenyegetés is, hiszen, amint ezek az ukrán régiók – az oroszok felfogása szerint – az Orosz Föderáció részévé válnak, a NATO nagyon súlyos döntés előtt áll. Engedjük-e, hogy a fegyvereinkkel olyan területeket támadjanak az ukránok, amelyeket az orosz vezetés Oroszország részének tekint? Érdemes felidézni, hogy eddig egyetlen, nagy hatótávolságú rakétatámadás történt a Krím ellen, és arról sem derült ki egyértelműen, milyen rakéta volt. Ezt a döntést tehát meg kell hozni a nyugati hatalmaknak. Mert ha az ő fegyvereiket használják az ukránok ebben a régióban, az oroszok dönthetnek úgy, hogy szuverén orosz területek elleni támadás történt, amire akár nukleáris csapással is válaszolhatnak. A széles nyilvánosság szerintem nincs kellőképp tisztában azzal, hogy az oroszoknál a taktikai atomfegyverek is a katonai doktrína részét képezik. Az Egyesült Királyságnak például nincs ilyen típusú fegyvere, ezért keveset tudunk róla.
Az atombomba kapcsán egyből Hirosimára gondolunk, vagy még pusztítóbbra, mert sajnos ma már egy nukleáris töltet akár a hirosimai százszorosa is lehet. Ám az oroszok kidolgoztak csatatéren bevethető, taktikai nukleáris fegyvereket, amelyek ereje sokszor csak egy százaléka a hirosimai bombának.
Ezt tehát le lehet dobni egy jól körülhatárolható, kisebb területre, gyakorlatilag megsemmisítve ott minden ellenséges erőt, ám elég korlátozott sugárzást előidézve. Valószínűleg blöffölnek, de az atommal való putyini fenyegetőzés egyértelműen összetartozott az annektálást előkészítő népszavazás bejelentésével. Így emeli meg a tétet az Ukrajnát támogató nyugati hatalmak számára.
Sok szó esik arról, hogy a világ kétpólusúból egypólusú lett, most pedig épp a többpólusú világrend felé tartunk. Ön szerint a nehezebben átlátható viszonyok között is kialakulhat új egyensúly, vagy a többpólusú rendszerben kódolva vannak az állandó konfliktusok?
Ezen sokat gondolkodom mostanában, mert valóban többpólusú lett a világ. Szerintem viszont lassan visszatérünk a kétpólusú világrendhez, ám ez nem lesz ugyanolyan, mint volt. Korábban a két domináns szuperhatalom annyira leuralta a saját tömbjét, hogy a többieknek nem nagyon volt beleszólása a dolgokba. A most formálódó kétpólusú világrendben ott van az egyik oldalon Kína, mellette kisebb hatalomként Oroszország és számos autokratikus állam, a másikon pedig Amerika és az iparosodott demokráciák többsége. Fontos, hogy nem nyugati országokat mondok, mert nem felejthetjük el Japánt, Dél-Koreát, Tajvant sem, és kérdőjelesen Indiát. Ebben a kétpólusú világban tehát több kisebb hatalom akad majd, amely viszonylagosan erősebb lesz, mint a hidegháború idején. Az EU szorosabb gazdasági egységként nagyobb erőt képvisel, mint korábban önálló államokként. Persze katonai értelemben az európaiaknak mind szüksége van Amerikára, még ha úgy is tesznek, mintha ez nem így lenne. Amerika relatív ereje ezzel együtt is csökkent. India sokáig az el nem köteleződés politikáját követte, és lehet, hogy továbbra sem akar csatlakozni majd egyik blokkhoz sem, de sokkal nagyobb beleszólása lesz majd a dolgokba, mint korábban. Törökország olyan gazdasági és katonai hatalommá nőtte ki magát, amely szintén nagyobb mértékben képes a saját érdekeit érvényesíteni a régióban. Tehát szerintem visszatérünk a két pólushoz, mégis más lesz ez a világrend, mert a tömbökön belül kiegyenlítettebb erőviszonyok lesznek.
Vezethet-e ez nagyobb fokú stabilitáshoz, vagy sem?
Szerintem igen, kivéve a Dél-kínai-tengeren. Ha ez a háború véget ér, Oroszország hatalmának hanyatlása folytatódni fog. Európában ugyan bőven akadnak bajok, ám valószínűleg ezek nem torkollnak konfliktusba. Afrikában nyilvánvalóan erősödni fog a versengés a befolyásért, a ritka nyersanyagokért és a kereskedelmi lehetőségekért, de nem hiszem, hogy ez nyílt háborúhoz vezetne a kínaiak, britek, amerikaiak között. Közben Indiának és Kínának megvannak a maguk nézeteltérései, de ebből mi nagyrészt kimaradunk.
Tehát a Dél-kínai-tenger marad a fő veszélyzóna, mert nemcsak az amerikaiak járőröznek előszeretettel arrafelé, de az ausztrálok, a japánok is komolyan érdekeltek abban, hogy a nemzetközi vizek nyíltak, biztonságosak és függetlenek maradjanak.
Sok figyelmet nem kapott a hír, de a britek is küldtek oda tavaly egy repülőgép-hordozót, ami nagyon egyértelmű jelzés, hol látják az érdekeltségeiket. A franciák hadihajót küldtek, és ebben követték őket a kanadaiak, a hollandok, sőt, még a németek is. Tehát ami ott történik, nemcsak a Dél-kínai-tenger és a Csendes-óceán nyugati térségében lévő országok ügye. Világszerte sok ország tekint úgy ezekre a vizekre, mint stratégiai fontosságú térségre. Itt van a legnagyobb esélye egy újabb nagy háború kirobbanásának.
Szóba került Afrika és a Közel-Kelet, ahol a kibékíthetetlen konfliktusok sokszor a gyarmati múltban és a nyugati hatalmak által vonalzóval meghúzott országhatárokban gyökereznek. Ezek rengeteg feszültséget okoznak, ugyanakkor a határok újrarajzolása még súlyosabb konfliktusokhoz vezetne. Létezhet feloldása ennek a csapdahelyzetnek?
Az Afrikai Unió nagyon bölcsen tette, amikor elismerte, hogy ezek a határok ugyan ostobák, de ha megpróbáljuk megváltoztatni azokat, semmi másra nem számíthatunk, mint évtizedeken át tartó háborúra és vérontásra. A legnyilvánvalóbb példa erre Biafra esete, amely egy szakadár állam volt Nigérián belül, ahol a 70-es években csaknem egymillióan haltak meg az elszakadási kísérlet miatt. Így az afrikai határok nagy része nem is változott, Szudán és Dél-Szudán esete kivétel ez alól. De mai napig nagyon sok a vitatott határvonal, például ott van Nigéria és Kamerun, ami úgy vág keresztül nyelveket és etnikumokat, hogy mindkét oldalon vannak csoportok, amelyek meg akarják változtatni a határt. Tehát az afrikai országok próbálják a legjobbat kihozni abból, amit hátrahagytunk nekik. Gyakori érv, hogy nekik is felelősséget kell vállalniuk a tetteikért, és ezzel egyet is értek. 70, 80 vagy 90 év után természetesen magad is felelős vagy a helyzetedért, ennek ellenére nem szabad elfelednünk a problémákat, amelyeket a gyarmatosítás során teremtettünk. Osztoznunk kell a felelősségben, a magyarok ebben épp kevésbé érintettek, de a britek, a franciák, a németek, a portugálok, a spanyolok nagyon is.
A történelmi felelősségen túl jelen idejű érdekek is szólnak a segítségnyújtás mellett, hiszen láttuk, hogy a tömeges migráció milyen kilengéseket tud okozni az európai politikában.
A Száhel-övezet nagy problémája is az, hogy nincs jó megoldás. Ha beavatkoznak a nyugati hatalmak, neokolonializmussal vádolhatják őket, és nem is lehet előre megmondani, hogy a fellépésük rontani vagy javítani fog végül a helyzeten. Ha viszont nem avatkozunk be, és összeomlanak az államok, akkor alsó hangon több százezer ember fog elindulni Európa felé, amely tovább destabilizálja a politikát. Ahogy az olasz választásokon is láthattuk: a hirtelen változások és nagy tömegmozgások idején befelé fordulnak a társadalmak, és hajlamosak a radikálisabb megoldási javaslatok felé fordulni. Ez a trend folytatódik. Az Egyesült Királyságról szokták mondani, hogy milyen szörnyen rasszista ország, de a kontinentális politikai folyamatokat elnézve nálunk elég mérsékelt a szélsőséges pártok sikere. Le Pen 34 százalékot kapott Franciaországban, vagy ott van Olaszország és Svédország esete. A mi szélsőjobbunk mindeközben 0,5 százalék körül jár. Tehát próbálunk kitartani a régimódi brit pragmatizmus mellett. A politikai centrum itt is zsugorodott, de még mindig nagyobb, mint a világ jelentős részén.
A földrajz hatalma utolsó fejezete az űrbéli konfliktusok lehetőségéről szól, ami elsőre még mindig egy kicsit sci-finek hangzik. De arról ír, hogy ennek már nagyon is a küszöbén vagyunk. A földi háborúk ellenére lehet az űr az együttműködés terepe, vagy ott is várhatóak összecsapások és új, „gyarmati” rivalizálás a nagyhatalmak között?
Nem feltétlenül vezet űrháborúkhoz, de a fegyverkezési verseny már elindult. Az űrben háborúzni nagyon veszélyes lenne, mert ha kilőjük a műholdakat, akkor jelenlegi formájában vége az emberi civilizációnak. Tehát vannak erős visszatartó erők, de ha felidézzük az elmúlt évezredek történelmét, mégsem látom, miért épp most alakulna másként, és miért ne indulna be a versengés az erőforrásokért. Szólnak persze nyomós érvek amellett, hogy ezt együttműködésben kellene megoldanunk, de az elmúlt tízezer év története az erőforrásokért folytatott versengésről szólt.
Az űrben pedig rengeteg erőforrás lesz, és szerintem elkerülhetetlen, hogy kolonizáljuk a Holdat, aszteroidákon bányásszunk, és megpróbáljunk leszállni a Marson.
Most épp egy teljes könyvet írok a világűr geopolitikájáról, az új, asztropolitikának nevezett irányzatról. Amellett érvelek, hogy nem úgy kéne már gondolnunk erre, mint ami térben és időben távol, odakint van. Bizonyos értelemben ez csak egy újabb terület, amivel közös határunk van, és vannak hasznosabb és kevésbé hasznos részei. „Tiéd lehet a Van Allen-sugárzási övezet, viszont kell nekem a Hold déli pólusa, mert ott van a víz és az ásványok”, „Arra az aszteroidára igényt tartok, mert ott titánt lehet bányászni” – ezek a fajta versengések közelebb vannak, mint gondolnánk. Ugyanaz fog tehát történni, mint Kolumbuszék nagy felfedezései után.
Közben vannak kihívások – elsősorban a klímaváltozás – amelyek csakis globális összefogással oldhatók meg, a nemzetállamok szintjén aligha. Arra lát esélyt, hogy ebben előrelépjen az emberiség?
Látok, mert eddig minden kihívást megoldottunk. Mióta a barlangjainkból előbújtunk, folyamatos a fejlődés. Persze még mindig igyekszünk túllépni az állati ösztöneinken, hogy teljesen emberré válhassunk. Ez egy nagyon hosszú folyamat, aminek nem látjuk a végét. De vannak előrelépések, és én nagy bizodalmat fektetek a tudományba. Ma szinte csak negatív, nyomasztó dolgokról beszélgettünk, de ilyen a világpolitika és a hírek természete. Ezek hátterében azonban a tudomány, a filozófia és az emberi gondolkodás rengeteget fejlődött, és ez ma sincs másként. Meggyőződésem, hogy a tudomány megoldást fog találni sok mai kihívásra. Az előbb beszéltünk arról, hogy elkerülhetetlen a versengés az űrben, ugyanakkor az űrtudomány eljuttathat minket a mindenki számára hozzáférhető, korlátlan és tiszta energiához. Ez a lehetőség is ott van, és a sok baljós hír mellett erről sem szabad megfeledkeznünk.
Tim Marshall könyvei magyarul a Park Kiadó gondozásában jelentek meg.
