II. Erzsébet halála többek között azzal is járt, hogy a médiát Magyarországon is megszállta a brit királyi család, melynek viselt dolgai egyébként is kedvelt téma a sajtóban. Ilyenkor persze fellángol a vita is a királyság intézményéről és arról is, hogy a királyi család botrányai milyen fényt vetnek az országra és magára a királyságra. És ugyan a Windsorokat igen sok kritika éri, de ha nemzetközi kontextusba helyezzük a kérdést, akkor gyorsan rájöhetünk, az ő történetük maximum szappanopera I. János Károly spanyol király uralkodásához képest. A 2014-ben lemondatott király botrányos ügyeiről már évek óta cikkezett a sajtó, mire végre meghozta ez a döntést, majd két évvel ezelőtt gyakorlatilag elmenekült az Arab Emirátusokba, ahonnan azóta mindössze egy alkalommal látogatott haza.
A király szobra ledőlt
Most az HBO egy háromrészes dokumentumfilm-sorozatot készített I. János Károlyról, és arról, hogyan tette lehetővé számára a titkosszolgálatokkal és a médiával összefogó spanyol hatalmi elit, hogy évtizedekig büntetlenül és következmények nélkül folytassa üzelmeit. A király megmentése pont II. Erzsébet halála másnapján került fel az HBO Max oldalára, és jókora követ dob a spanyol politika egyébként sem csendes állóvizébe. A dokumentumsorozat ugyanis elég merész – bár Spanyolországban már régóta lebegtetett – állításokat is tesz, melyeknek nemcsak a volt uralkodó megítélésére lehetnek hatással, hanem a jelenlegi közjogi-politikai rendszer alapjait is megkérdőjelezhetik a filmben elhangzottak nyomán.
János Károly ugyanis – ellentétben II. Erzsébettel – fontos szereplője volt a spanyol belpolitikának, a konszenzus szerint történelmi érdemei vannak a diktatúra lebontásában és a demokratikus átmenetben. Sőt, az ő személyes fellépésének tulajdonítják az 1981. február 23-i puccskísérlet bukását is, amikor a hadsereg és a csendőrség egyes egységei megkísérelték megdönteni a demokratikusan választott hatalmat, ám a király határozottan kiállt a demokrácia mellett, a puccskísérlet pedig gyorsan összeomlott. Ezeknek köszönhetően viszont annyi „hitele” halmozódott fel a közéletben, hogy sokáig úgyszólván mindent elnéztek neki.
A király megmentése elsősorban beszélő fejekre és archív bejátszásokra épül: ötvennél is több megszólaló – elsősorban újságírók, de a cselekmény néhány aktív szereplője is feltűnik, persze a királyi családból senki –, egy kicsit teátrális stílusban, kronologikus sorrendben haladva mesélik el I. János Károly életét és botrányait. A film egyrészt nem túl hízelgő portrét mutat róla, de ennél fontosabb, hogy azokat a mechanizmusokat és módszereket próbálja ismertetni, melyek lehetővé tették a király számára, hogy hosszú ideig háborítatlanul rombolja a monarchia tekintélyét. A film élvezetes, habár néha érződik, hogy ez elsősorban a spanyol nézőknek szól, akik tisztában vannak az egyes ügyek hátterével, jobban ismerik a szereplőket, mint ahogy itt bemutatják őket nekünk. Ettől még a lényeg nagyon is átjön.
Puccsistából a demokrácia megmentője?
János Károly gyerekkora és előtörténete ismeretében nem lehet olyan meglepő, hogy milyen útra lépett felnőttként: a száműzetésben telt, nélkülözésektől sem mentes első évek például annyira meghatározóak voltak a későbbi király életében, hogy ismerői szerint bármit képes volt megtenni azért, hogy vagyonos legyen. Egy másik megszólaló szerint pedig János Károly tipikus Bourbon-uralkodó volt, akiket általában csak három dolog érdekelt: a hatalmas vagyon, a szoknyavadászat és a sport vagy a vadászat. Innen nézve teljesen logikus tehát, hogy uralkodóként ő is ezeknek a szenvedélyeinek hódolt, amint az lehetővé vált. Ennél is érdekesebb az, hogy milyen körülmények között került trónra: az ifjú János Károlyt ugyanis Franco jelölte ki utódjául, és az uralkodó emiatt szembekerült a saját apjával is, aki szintén jogot formált a spanyol trónra. Franco pedig gyerekkora óta maga mellett tartotta a trónörököst, és őt tartotta alkalmasnak rá, hogy a halála után hasonló szellemben vezesse az országot.
A film egy tragikus eseménnyel szemlélteti azt a gyakorlatot, amely csaknem végigkísérte a későbbi király életét: tizennyolc éves korában ugyanis egy véletlenül elsült pisztoly megöli az öccsét, a tizennégy éves Alfonz infánst, a korabeli napilapok pedig következetesen balesetet írnak. Arról egyikben sincs szó, hogy az a fegyver János Károly kezében sült el, pedig minden jel arra utal, hogy így történt, nyomozás azonban nem volt az ügyben, amire akkor sincs mentség, ha tudhatjuk, hogy János Károly nem szándékosan húzta meg a ravaszt. Ahogy a film szakértői fogalmaznak, ez volt az első eset, hogy „megmentették” a királyt, ahogy ezt később, már a trónra lépése után is számos alkalommal megtették.
Árnyalni igyekszik a film a János Károlyról mint a demokratikus átmenetet levezénylő uralkodóról festett képet is: a király fokozatosan és önszántából megszabadult azoktól a jogosítványoktól, melyekkel Franco felruházta és kvázi diktátorrá emelte őt, de ő nem feltétlenül a demokrácia iránti elkötelezettségéből fakadóan tette ezt, hanem cserébe megkapta a saját „játszóterét”, és az új alkotmány rögzíti is az uralkodó sérthetetlenségét. A király és a rossz szellemeként jellemzett jobbkeze, Manuel Prado y Colón de Carvajal (a hosszú név a magyar fordítót is megzavarta, többször ugyanis két emberként hivatkozik rá) pedig kihasználják a jó közel-keleti kapcsolataikat, és egyre több gyanús üzletbe szállnak be, melyekből mindketten alaposan meggazdagodnak. És nem is volt mitől tartaniuk, hiszen amikor az egyik ügy napvilágra kerül, azt is eltussolja az erre a célra tartott gépezet. (Pradót jóval később végül letartóztatják, amivel gyakorlatilag elvitte a balhét a király helyett.)
Ráadásul a már említett ‘81-es puccskísérlet (mivel február 23-án történt, 23-F néven emlegetik a spanyolok) tovább emeli János Károly népszerűségét, csakhogy a filmben megszólal a titkosszolgálat (CESID) három egykori munkatársa is, akik fehéren-feketén kimondják azt a régóta terjedő elméletet, miszerint a puccskísérlet valójában a király és a CESID műve volt. Az akkor még törékeny spanyol demokráciát épp kormányválság, gazdasági krízis és terrortámadások sújtották, és jobboldali katonatisztek egy csoportja úgy gondolta, meg kell előzni, hogy anarchiába süllyedjen az ország. A rosszul előkészített és végrehajtott puccs láttán azonban a király némi hezitálás után kihátrált az összeesküvők mögül, és végül ő maga lépett fel a demokrácia védelmezőjeként. Ez pedig azért is tökéletes húzás volt, mert addig a spanyolok inkább azt az uralkodót látták benne, akit Franco ültetett nyakukba, innentől viszont II. János Király minden spanyol királya lett. Nem mellékesen pedig a CESID élére is a saját emberét ültethette, és a titkosszolgálat innentől kezdve valódi védőburkot vont a király köré, aki sérthetetlennek érezhette magát, sőt, idővel úgy is kezdett viselkedni.
A király, mint nemzetbiztonsági kockázat
Tulajdonképpen ezek a legfőbb megállapításai a filmnek, mert minden más ezekből következik, még akkor is, ha a nagyobb érdeklődésre nyilván az uralkodó nőügyei tartanak számot, és a játékidő legnagyobb részét is ezek teszik ki. És ezek sem érdektelenek, sőt: hallhatjuk a király számos szeretőinek egyike, a fényképész Queca Campillo magnóra mondott visszaemlékezéseit, melyekből kiderülhetett, hogy a király rajta keresztül manipulálta a sajtót is. Még keményebb ügy volt a király viszonya egy Barbara Rey nevű tévésztárral, aki aztán a viszonyuk végén szabályosan zsarolni kezdte az uralkodót, és végül sikerült ugyan leszerelni, de ez igen sok pénzébe került az adófizetőknek (mellesleg kapott egy főzőműsort is a hallgatásért cserébe). Itt már egymást érik a néha komikus események: például az, hogy az 1989-es román forradalmat követően spanyol titkosszolgálati művelet indult azért, hogy megszerezzék a János Károly számos romániai medvevadászata alkalmával felvett anyagokat a Securitatétól. Ekkor, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától kezdve több és több problémát okoz a király ügyeinek elhallgatása, hiszen János Károly egyre elővigyázatlanabb, például nem tud aláírni egy fontos miniszteri kinevezést, mert éppen Svájcban pihen az aktuális szeretőjével.
Az igazi csapás azonban egy Corinna Larsen nevű nő volt, nem is feltétlenül azért, mert János Károly el akart válni miatta, hanem mert ő belefolyt az üzleti ügyekbe is, sőt, gyakran szívességeket kért cégektől a király nevében. 2008-ban egyenesen a jelentős spanyol olajcéget, a Repsolt akarták eladni az orosz Lukoilnak, mely kifejezetten Corinna projektje volt, a király pedig teljes mellszélességgel támogatta az ügyletet, melyből végül nem lett semmi, de így 2022-ből visszanézve különösen ijesztő, hogy az uralkodó a szeretője kedvéért azért lobbizott, hogy orosz kézbe kerüljön egy stratégiai fontosságú spanyol energiacég. Hasonló szívességeket tett a szaúdi rezsimnek is, ott már nagyobb sikerrel is járt.
Ez pedig csak a jéghegy csúcsa, hiszen II. János Károly korrupciós ügyei az elmúlt évtizedben már bejárták a világsajtót. Következménye is volt, és a film végig is veszi, hogyan jut el oda a király, aki eleinte hallani sem akar a távozásról, hogy végül a család nyomására 2014-ben lemondjon a trónról a fia, VI. Fülöp javára. A film azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy közönséges halandó valószínűleg sok évre börtönbe került volna azért, amiket a király elkövetett. I. János Károly személye azonban továbbra is tabu Spanyolországban. Ahogy a megszólalók egyike mondja:
A vádlottak padjára ültetni a királyt ebben az országban manapság lehetetlen.
A király megmentése (Salvar al rey), 3 epizód, 2022, HBO Max.
