Élveboncolás karantén idején
„Na, látod, ez már egy olyan dolog, amin érdemes elgondolkodni” – somolyog a kövérebbik boncmester, amikor mondom neki, hogy apámat a hátamon viszem ki innen. Ráadásul biciklivel.
„A zuhogó esőben?” – kérdezi csodálkozva.
Magam sem hittem, hogy teljesíteni fogom tudni majd apám utolsó kívánságát. Megígértem neki, hogy kihozom a kórházból, és íme. Igaz, már csak a halála után. Éppen befért a hátizsákba a porhüvelyét őrző urna. Talpa és teteje felé keskenyedő, kábé harminc centi magas henger alakú szürke műanyag, sehogy sem tudom megállapítani, melyik lehet a teteje.
A rákoskeresztúri krematóriumvezetőt az ezredfordulón elítélték sikkasztásért, mert a fröccsöntő cég főnökével kitalálták, hogy a megadott méretnél kisebb urnatestet öntenek, a méretkülönbség folytán keletkezett hasznot pedig megfelezik. A hosszú évek alatt több milliót kerestek vele.
Otthon sem tudom eldönteni, melyik felével lefelé tegyem bele apám foteljébe. Apámat a fotelbe. Vagyis az apám hamvaival úgy kétharmadik teli szürke csonka kúpot. Forgatom, mint egy homokórát, de nem tudok rájönni melyik a talpa.
Imre, a keszeg boncmester kérésemre kitolta apámat a hűtőből, egy üvegfalon át nézhettem meg. A szája halál pillanatában nyitva maradt, csak hátracsukló feje látszott ki a fehér lepedő alól. Halála előtt este dobostortát kért, amiből csak keveset evett. „Már mész is?”– kérdezte, amikor menekültem, mint egy eszelős, aztán bal oldalára fordult. Nem gondoltam akkor, mint anyunál, akinek már fél nappal utolsó lélegzetvétele előtt felakadtak a szociális otthon plafonjára meredő szemei, hogy utoljára látom élve.
Anyu a zárt osztály folyosóján ült egy fehér stokin, hátával az avas vaj színű falnak dőlve, tekintete a semmibe meredt. Előző nap éjszaka hoztam be a mentővel, mert nekiment az apámnak. Ököllel ütötte az arcát, a fejét, összekarmolta a kezét, amikor az le akarta fogni, és egyre csak ócska kurvának nevezte, aki ellopta a pénzét.
Anyám akkor 78, apám 80 éves volt. Ötven éve házasodtak össze. Anyunak tíz éve agyérgörcse volt, részlegesen elvesztette beszédképességét, elfelejtett főzni, késsel akart fésülködni, és aminek nem tudta a nevét, azt vagy babnak, vagy disznónak mondta. Például a minden reggel, pontban fél nyolckor a szomszédos négyemeletes ház tetejére repülő és egymást ott beváró varjakat.
„Miért volt ennyire sürgős? Nem bírták volna reggel behozni?’ – kérdezte ingerülten a felébresztett ügyeletes orvos. „Megáll az ész, antidepresszánsokat adtak a maga anyjának az idegosztályon” – fakadt ki a számítógép képernyőjét vizslatva. „Nem csoda, hogy felpörgött a mama” – tette hozzá fejét csóválva. De ugyanakkor szerinte anyám baja megfelelő gyógyszerekkel jól kezelhető, fölösleges kórházba tartani. „Ha dühöng, hát dühöng, majd abba hagyja” – vonta meg vállát a fiatal doki.
Anyu nem tudta megbocsátani apámnak, hogy ő a betegebb, hogy ő az, aki ápolásra szorul, és nem fordítva.
Ha apám már nem bírta tovább, akkor hívott föl engem. Ilyenkor autóba vágtam magam vagy vonatra szálltam, és meg sem álltam hazáig. Amikor anyám velem is szembefordult, nem volt hajlandó enni, bevenni a gyógyszereket, akkor következett újra a kórház.
Apám jobban szerette a magyar focit, akármennyire alacsony is volt a színvonal, de most a bajnokok ligája ment, amelyben nincsenek magyar csapatok. Meggyújtottam egy gyertyát és a dohányzóasztalra tettem. Fröccsöt ittam, miközben idegesen rángatózott a szám.
*
Úgy fekszenek itt a nénik, anyám szobatársai, mint a halottak: beszívott ajkak, kifejezéstelenül üres tekintetek; egyikük kezének három ujja görcsösen a levegőbe mered. Az asztalnál ül fakókék melegítőben egy maga elé bámuló néni, valamiféle földön túli mosollyal az arcán, orra csöpög, egy csöpp megül az orra hegyén. „Ő már 96 éves” – mondja az ápolónő, amikor észreveszi, hogy az öregasszonyt nézem. A délután fél öt itt már vacsoraidő. Eteti őket a fiatal, jó húsban lévő nővér. Anyámnak, aki nem tud nyelni, és ezért gyomorszondán át juttatják szervezetébe az ételt és a folyadékot, három decis fecskendővel lövi be a tápot. Akarok adni neki egy ötszázast, de nem fogadja el, szó se lehet róla. „Kapunk mi fizetést, ha nem is túl sokat” – tiltakozik. „Tudja, ide nehéz bekerülni, de könnyű kijutni” – magyarázza szelíden mosolyogva. „Nagyon sajnálom őket, nekik ez a végállomás” – fűzi hozzá. Anyám kezdetben letépte magáról a kék pelenkát, kitépte a katétert, ahogy ki akarta tépni a gyomorszondát is.
A folyóson túlsó végéről folyamatosan óbégatás hallatszik – nincs rá jobb szó, nem sírás, nem jajgatás ez, nem is kiabálás, mindez együtt, szinte elviselhetetlen hangfekvésben.
Tucatnyi összecsukott rokkant-kocsit támasztottak az idős otthon szűk folyosónak falához. Kerekes székében láb nélküli, ősz hajú férfi szívja elszántan a cigit a folyosóról nyíló félig kitárt ajtónál. Anyut a megyei kórház krónikus osztályáról, ahol két hónapig feküdt, vitték át az otthonban. Nem tudott nyelni, ezért először az orrán át táplálták, aztán apám beleegyezett abba, amit a főorvos már előbb javasolt, ültessenek be gyomorszondát. A két hónap alatt négyen is meghaltak anyám szobatársai közül. Például az a néni is a sarokban, aki folyton ugyanazt kiabálta: ” Pista, Pista, itt vagy? Emelj már föl.”
Vitték a térdmagasságú, görgő hordágyon, fekete műanyag, cipzáras zsákban az éppen aktuális halottat. Jöttek-mentek az orvosok, ápolónők, betegszállítók.
A madárcsontú néni, akihez fia járt be, májusban halt meg, elaludt végelgyengülésben. Végig tudatánál volt, de az utolsó napokban már nem beszélt. Aki a helyére – a tévé alá – került, egy nagyon kedves 86 éves asszony, igazi egyéniség. Müller Péter könyve az ágyán. Ma is szép az arca, bőre, gyönyörű nő lehetett valaha. Hátul copfba van fonva a haja. Jól látszik a papucsban, hogy jobb lábfeje ujjait amputálták. Magától jött be az otthonba, miután városi nagy lakását eladta. Érden laknak a gyerekei, akik értetlenül fogadták, amikor megtudták, bevonul a mama. Nem közölte előre velük, nem akart senki terhére lenni. „Ők is betegek, van elég bajuk.” Meséli, mennyit jajgat anyu éjszakánként.
„Nem tudom, elmondjam – e magának, nem akarok bajt” – mondja félénken egy alkalommal. „Olyan mélyről köhög az édesanyja, nézem, emelkedik-e még a melle, attól félek, megfullad… Szörnyű mi lesz belőlünk. Szóval az ott – mutat a vak néni ágyára – teljes erőből rávágott a kezére, amikor az éjjeliszekrényéről levert valamit. Azóta nem mer már a sarokba átmászni. Azelőtt sohasem láttam sírni, de most csak úgy potyogtak a könnyei, rossz volt nézni, a szívem majd megszakadt, azt hittem, eltört a keze. Három hétig nem beszéltem azzal a boszorkánnyal, nem köszöntem neki. Az bolond…”
Az otthon vezető-helyettese szerint anyu lassan elfogy, már csak teljesen híg ételt kap. Egy hasonlóan táplált asszony előzőleg nyolc hónapig bírta, egy szondás férfi öt nap alatt meghalt. Anyám másfél évig volt a rácsok közé bezárva.
Nyár óta anyám már nem nyitja ki a szemét. Oda van száradva szeme sarkába a sárga csipa. Hetek óta csúnyán köhög, állítólag háromszor látta orvos.
Az ápolónők is panaszkodtak apámnak múltkor, hogy megütötte, megrúgta őket. Végső tiltakozás a ketrecbe zártság ellen, az egyedüli artikuláció, amivel véleményt tud nyilvánítani. Egy alkalommal, amikor pelenkázták (két óra körül szokták, akkor kiküldik a hozzátartozókat) a rács nem volt fönt, a nővérek kimentek egy pillanatra, anyám pedig leesett az ágyról. Jajgatott, szűkölt, mint egy néma. De hát végül is az. Az ápolónők gyorsan visszatették rácsos börtönébe. Mi meg csak hallgattunk, szomorúan és tehetetlenül, ahogy mindannyiszor… Előtte a fotelből bukott előre, akkor kilazult a lepedő, amivel oda rögzítették. Vérzett a homloka. Nem tudok megbocsátani a világnak, magamnak. Mintha csak bárki is tehetne róla… Nem tudok megbocsátani az egészségeseknek, ami nevetséges. A fiatal lányoknak, akiknek kilátszik a kívánatos hasuk a póló alól, és ott vigyorognak a harminc fokos napfényben karnyújtásnyira a rácsos ablakon túl.
Nők voltak ők is. Szerettek és szerették őket, és sokáig nem gondoltak a magányra, az öregségre, a betegségre. Az élve eltemetettségre. A nincs továbbra.
Anyut a kerekesszékben kitoljuk az udvarra, a pléddel nyakig betakarjuk, fejére, az enyhe szél miatt, kötött sapkát teszünk. Szemeit egy pillanatra sem nyitja ki, arca fehér és beesett, állán és felső ajka fölött sok-sok apró szőrszál. A szájába, nyelvén az ételmaradék-lepedék, a gyomorszondán át belé injekciózott pépes kajától. Apuval, aki minden nap bejön hozzá, fogják egymás kezét; anyu feje, mint egy szomorúan időtlen múmiáé. Bőgni lenne jó, letérdelni, és ököllel ütni a földet.
*
Anyám férje címmel apámról szerettem volna írni, többször neki is kezdtem, de végül mindig abbahagytam. Apám sajátos érzéketlenségéről, a vele töltött időről főleg anyu halála előtt és után, esendőségéről és fafejűségéről; azokról a tulajdonságairól, amelyekben rohadtul hasonlítok rá, arról, hogy nem voltunk, lettünk, lehettünk barátok, de még csak egyenrangú felek sem.
A köztünk lévő áthatolhatatlan falról, vagy inkább elválasztó szakadéktól. Talán azért nem írtam meg, mert ez is közhely. Húszból tizenkilenc írónál ugyanezt olvashatod: ez a tudatalatti, lappangó téboly az apa könyvek sikerének titka. Apák és fiúk, akik csak véletlen rokonok. „Nekem az anyám az anyám, neked csak a feleséged, ti nem vagytok vérszerinti rokonok” – vágtam apám képébe, amikor egyszer kirúgott a lakásból, és közölte, hogy többé ne jöjjek, ne látogassam meg a beteg anyámat. Ezt sohasem bocsátottam meg neki. Mint ahogy biztos ő sem nekem, hogy lefasisztáztam akkor. Nem a tiltás miatt, hanem a mentalitásáért. Földhözragadt mindennapiságáért, a lélek és szellem kigúnyolásáért. A pénz centrikus haszonelvűségéért, ami elutasít minden mást, legfőbbképpen a transzcendenciát. A bizonytalant, az övétől eltérő gondolkodást, a társadalom peremén vergődőktől a részvétet. A porosz parancsuralmi hozzáállásáért, a rendmániájáért, a magában áthatolhatatlan fallal őrzött hamis meggyőződéseiért, amit anyámba is belenevelt, voltam dühös rá. A dolgok elferdítéséért, a szeretetre, az önzetlen szeretetre, a non profit, „haszontalan” életre való képtelenségéért. Gyakran rajta kaptam magam, hogy olyan vagyok, mint ő, és ezt utáltam (benne? magamban?) a legjobban.
No meg, hogy örökké megfelelésre kényszerített, és én örökké meg is akartam felelni. Leginkább ezt nem tudom megbocsátani, ezt gyűlöltem a legjobban magamban, következésképpen apámban, ezért próbáltam lázadni, sokszor a túlzás radikalizmusával a társadalmi normák ellen, hogy apám elvárásainak, a magam megfelelni akarásának csak azért se feleljek meg. Őrület, hogy az ember életének ez a meghatározó vezérmotívuma.
Az élet fintora, hogy egymásra kényszerültünk. Apám betegsége óta mellette, vele éltem. Vezekeltem és lázadtan egyszerre. Magam feladva, vele nem azonosulva. Kívülállóként – belül. Szeretet és megnyugvás nélkül. Kényszerképzetek és hamis előítéletek kalodájában. A megértés teljes lehetetlenségében. Talán a gesztusokban, a praxisban volt valami szeretet. Amit kommunikálni nem merünk, tudunk, akarunk. Ez volt permanens menekülésem talán utolsó stációja.
A halálfolyosó végén, egy kis beugró után következett a halálraítéltek szobája. Apu mellett, jobbra, az ablak mellett egy meztelen felsőtetű, csont és bőr, hörögve lélegző élő halott feküdt, a szája tátva, szeme a semmibe meredve üvegesen csillogott; aztán apu, aki nem volt kibékülve az infúzióval, enni nem bírt, borzasztóan sovány volt, de még eleven. Balra tőle egy negyvenes férfi, ágyfejénél egy embermagas oxigénpalack: szájára-orrára erősített műanyagmaszkon át kapta a levegőt. Kérte, igazítsam meg neki is a párnáját, gyűrjem a feje alá, ahogy apuét; amíg ott voltam vagy ötször szólt, hogy húzzam följebb az ágyban.
Keze, akár egy madár törött szárnya, hevert teste mellett; nógattam, fogja meg az ágyon az oldalrácsot és segítse magát ő is. „Nem mozognak a kezeim és az egyik lábam, baszod, nyaktól le vagyok bénulva” – méltatlankodott zihálva.
Az üveges tekintetű öregúr két nappal korábban halt meg, őt már elvitték, mikor este bementem a kórházba. Apám talán észre sem vette, nem beszéltünk róla. Kinyitottam az ablakot, mert iszonyú hőség volt odabent, mire az öregem rám mordult, hogy csukjam be, mert fázik. Sírással küszködtem, nagyokat kellett nyelnem, hogy leplezzem. Az ablakot mégis sarkig tártam, apámat csíkos fürdőköpenyével takartam be.
*
Amíg Imre boncmesterre várunk, aki miután átadtam neki a pénzt, elment, hogy kifizesse a hullaszállítókat, akik a krematóriumból elhozták az urnát, Jánossal, az ezoterika iránt érdeklődő, kövér boncmesterrel a paranormális jelenségekről beszélgetünk. Azt mondja, hogy ő biztos benne, hogy vannak ufók, igaz, teszi hozzá, még egy se került a szikéje alá. Vagy, ha volt is a felboncolt páciensek (így mondja) között esetleg, nem lehetett észrevenni, mert az ufók kiköpött emberek. Belül is. János boncmesterrel van egy közös ismerősünk, aki a zámolyi Pedro kocsma dobosa. „Amikor bemegyek, mindig bemondja a mikrofonba, hogy a következő számot Hannibal Lecternek küldjük”.
A boncmesteri irodában vágni lehet a füstöt. Nem csak János eregeti, hanem a mellém a kanapéra letelepülő, fehér köpenyes, fehér szandálos, középkorú nő is.
Biztosan nem boncmesternő, mivel a boncmesterek – a nevük ott van egy táblán az ajtón – mindhárman férfiak. A kanapé fölötti falon egy A2-es lapon kaligrafikus betűkkel nyomtatva József Attila Eszméletének pár sora: Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, /ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja /s mint talált tárgyat visszaadja. „Ez az Attila is tudta ám, mitől döglik a légy, igaz? Hogy nem a remény hal meg utoljára” – kommentálja János, az ezoterikus boncnok. Értetlenül nézhetek rá, mert megmagyarázza: „Itt nálunk mindig a betegé az utolsó szó…” – heherészik a proszektúra Hannibal Lectere.
„Két női boncmester van összesen az országban” – meséli Imre a kórház melletti kocsmában, ahova kiugrunk egy Unicumra. A boncmesternek beszéd közben fel-alá jojózik hatalmas ádámcsutkája. Fehér köpenye alatti fehér pólót visel, amire három, hosszú, fekete mellszőr kunkorodik ki, akár egy láthatatlan rovar csápjai.
„Tudtad, hogy apádnak eltörött a karja?” – böngészi a halotti zárójelentést Imre.
„Eltört, hogyan…?!”
„Amikor leesett az ágyról”– magyarázza a boncmester.
„Ezt nem is mondták …”
„Miért? Mit vártál ezektől?” – mondja, aztán egy slukkra nyeli be a stampedli Unicumot.
Tódor János: Rendőri intézkedés alá vonva – Magyar Covid agressziók
Dodeskaden Kiadó, 2022
