Legszívesebben ledugnám a torkán azt a csillagos-sávos lobogót, hogy a segglyukán húzzam ki
– morfondírozik magában William Tell, a Svindler főhőse, miközben vetélytársát, a Mr. USA művésznéven gálázó szerencsejátékost figyeli. Mr. USA felfuvalkodott pojáca, aki minden egyes pókergyőzelmét hangos „U-S-A” skandálással ünnepli, William Tell pedig bűntudattól gyötört háborús veterán, aki pontosan tudja, mire képesek egyesek a csillagos-sávos lobogó nevében. Ami azt illeti, ő nyolc évet töltött börtönben azért, amit a zászló alatt elkövetett.
Paul Schrader tavalyi, nálunk most mozikba kerülő filmje ennek a súlyosan sérült férfinak a portréja.
A nyolcvan felé járó író-rendezőt a mai napig első sikere, a forgatókönyvíróként jegyzett Taxisofőr révén ismerik a legtöbben, és bár volt idő, amikor Schrader igyekezett kilépni a klasszikus árnyékából – többek között megrendezte egy kultikus horror, a Macskaemberek remake-jét és a nyolcvanas évekbeli popkultúra katalógusát nyújtó Amerikai dzsigolót –, az utóbbi években mintha belátta volna, hogy legjobban mégiscsak az összetört férfilelket ismeri.
Annak viszont valóságos költője: fél évszázados karrierje során vissza-visszatért a purgatóriumban sínylődő, elveszett hősökhöz, akik hol a szexfilmiparban (Kemény pornóvilág), hol a New York-i alvilágban (Könnyű altató) keresnek valamit, leginkább önmagukat.
Ebbe a sorba illik a Svindler is. William Tell kaszinóról kaszinóra jár, alacsony tétekben játszik, és mindig nyer, mert számolja a lapokat. Hajnalban visszatér az aktuális, puritán szállodai szobájába, amelynek bútorait fehér lepedőkkel takarta be, nehogy hozzáérjen bármihez. Higiénikus jelenléte mögött nem beteges hipochondria húzódik, hanem az eltűnés, a hiány kínzó vágya: bárhol is van, William legszívesebben nem lenne sehol. Aszketikus életében kétfelől sejlik fel a megváltás halvány ígérete. A szerencsejátékosokat futtató ügynökkel, La Lindával talán felépíthet valamit, ami egy romantikus kapcsolatra hasonlít, míg egy húsz év körüli fiú, Cirk mentorként számítana rá abban, hogy bosszút állhasson öngyilkos apja egykori parancsnokán.
Fokozatosan válik világossá, mely múltbeli bűnök kísértik a Svindler hősét, és milyen szerepet játszott az életében a szokatlan vallatási technikák szakértője, Cirk kiszemelt célpontja. Gordo őrnagyot Willem Dafoe, Schrader régi alkotótársa alakítja, a rá jellemző, vérfagyasztó hűvösséggel. William Tellként – aki, banális álnevéhez méltóan, basáskodó ellenséggel és életveszélybe sodródó fiúval is találkozik – Oscar Isaacet láthatjuk, aki ugyancsak rendkívül nyugtalanító alakítást nyújt.
Ebbe a lassan, fenyegetően hullámzó történetbe egyedül La Linda és Cirk figurái hoznak némi cinikus józanságot, illetve veszedelmes szenvedélyt. William megpróbál közeledni hozzájuk, de idegenül mozog azokban az emberi viszonyokban, amelyek nem a másik fél testi-lelki pusztítását célozzák. A Svindler hideg és kényelmetlen film, és még inkább azzá válik a hátteret adó kaszinóvilág miatt, ahol nincsen nappal és éjszaka, csak a könnyű pénz reményét tápláló, mesterséges díszletek vesznek körbe mindenkit. A főhős nézőpontjából kárhozott lelkek adnak itt egymásnak randevút, a sérült psziché tükrében ugyanúgy világvégi víziónak látszanak a pókerversenyek, mint Travis Bickle-nek az éjszakai New York.
Ám talán túl jól ismerjük már a Schrader-filmekre jellemző figurákat, motívumokat és sötét hangulatokat, és a rendező túlságosan keveset változtat ezeknek a mélyen egzisztencialista, vallásos színezetű vezeklés-, illetve megváltástörténeteknek a képletén. William Tell képtelen szabadulni a saját múltjától, és Paul Schrader is rögeszmésen kanyarodik vissza a megkeseredett férfihősökhöz. A szerzői következetesség egyúttal a meglepetések, a váratlan húzások hiányát is jelenti. Ám legutóbbi filmjeiben, így a Svindlerben is, az idős rendező megint mesteri formatudatossággal és rémálomszerű izzással mutatja be ezeknek az elveszett lelkeknek a történeteit.
Svindler (The Card Counter), 2021, 112 perc. 24.hu értékelés: 8/10.
