Szinte nem is értjük, miért csak most készült el Baz Luhrmann életrajzi filmje Elvis Presley-ről. Nem csak azért furcsa ez, mert a filmtervet már 2014-ben beharangozták, hogy aztán végül 2020-ra jussanak el a forgatásig, majd a járvány lecsengésével a világpremierig az idei cannes-i filmfesztiválon. Hanem azért is, mert az ausztrál rendező stílusának giccstől sem visszariadó, nagyszabású romantikája és a lehengerlő látványkavalkád remekül illik ahhoz a képhez, ami Elvisről él a fejünkben. Azon sem lepődnénk meg, ha Luhrmann egész harmincéves karrierje alatt erre a filmre készült volna.
Már csak azért sem, mert Luhrmann – ezt Shakespeare– és Fitzgerald-adaptációi is megmutatták – vonzódik az öntörvényű zsenikhez. A poptörténet egyik legnagyszerűbb előadója pedig túlzás nélkül olyan produkciót mutatott a közönségének, amit előtte soha senki, és ennek legalább annyira része volt kihívó és bátor színpadi jelenléte, mint az a tény, hogy „fekete” popzenét előtte nem vitt sikerre fehér ember.
Ám Elvis annyira híres lett, hogy elég kimondani a keresztnevét, és az egész világ tudja, kiről van szó. Ez a név annyi mindent jelent, hogy talán már nem is jelent semmit. Tudjuk, hogy a fősodorbeli zeneipartól távol, Memphisben kezdett énekelni a country és a rhythm and blues elemeit ötvöző dalokat. Azt is tudjuk, hogy az ötvenes évek derekán akkora sztár lett, hogy a decens amerikai fiatalok szó szerint a lába elé vetették magukat a koncertjein, és befőttes üvegben vitték haza az izzadságát. Tudjuk, hogy felbőszítette az erkölcscsőszöket, a hatvanas évekre viszont már az ő zenéje vált konzervatívvá a Beatles, a Rolling Stones és Jimi Hendrix számaihoz képest. Ismerjük a történeteket elhízásáról és gyógyszerfüggőségéről, a Las Vegas-i haknikról és negyvenkét éves korában bekövetkezett haláláról, amely talán igaz sem volt.
Nos, elsősorban azért, hogy hódolatunkat fejezzük ki a Királynak. Moziba járni rítus, és nincsen szebb rituális gyakorlat, mint elmerülni egy olyan ember élettörténetében, aki képes volt megváltoztatni a világot, amelyben felnőtt. Ma, amikor úgy érezzük, egyre kisebb befolyásunk van körülményeink alakítására, és jelenkori történelmünk nagy alakjai karótnyelt techguruk vagy hőzöngő bohócpolitikusok, az elmúlt évtizedek rocksztárjaira is a nagy egyéniségeknek kijáró tisztelettel emlékezünk.
Ezért aratott világsikert a Bohém rapszódia, a Rocketman és tavaly a Beatles-dokumentumsorozat. Játékfilmként az Elvis inkább az első kettőhöz, a Freddie Mercury– és az Elton John-filmekhez mérhető, csak éppen jobb azoknál. Látványosabb és ambiciózusabb, de főleg többet szeretne mondani az alanyáról: Luhrmann arról mesél, hogyan emeljük fel, majd tesszük tönkre a nálunk kiválóbbakat mi, az irigy és középszerű többség.
Ezért választja a történet elbeszélőjeként Elvis menedzserét, Tom Parker ezredest, aki az első percben professzionális hazudozóként mutatja be magát, később pedig megtudjuk, hogy nem Tom Parkernek hívták, ezredes meg pláne nem volt. Jó üzleti érzékkel megáldott, világháborús holland menekültként voltaképpen ugyanúgy megvalósította az amerikai álmot, mint Elvis: semmije nem volt, és mindent elért, csak éppen ő egy másik ember kiszipolyozásával.
Elvis menedzsere, hiába játssza őt Hollywood legkedvesebb fickója, véletlenül sem rokonszenves, inkább kegyetlen és számító. Mégis esendő figura: könnyű elhinni, hogy a múlt századi európai történelem így megnyomorított valakit.
Hanks oldalán az eddig jobbára tévében, illetve a Volt egyszer egy… Hollywood kisebb szerepében látható Austin Butler tűnik fel Elvis Presley-ként, de „feltűnés” helyett pontosabb „berobbanást” mondani. A harmincéves színész átlényegülése Elvisszé – akár annak tizenkilenc, akár negyvenéves korában – olyan fényesen sikerül, hogy hajlamos elfeledtetni velünk Kurt Russell és Jonathan Rhys-Meyers korábbi, ugyancsak egészen kiváló Elvis-alakításait. Ráadásul, valóságos színészi erődemonstrációként, Butler maga is énekli a dalokat.
Márpedig Luhrmann mozija a Kötelező táncok és a Moulin Rouge! rendezőjétől aligha meglepő módon a „zenés életrajzi film” műfaji megjelölés első felét is komolyan veszi, olyannyira, hogy az Elvis legjobb jelenetei a klipszerű, slágeres montázsszekvenciák. Ezeket többnyire a film első felében találjuk, a folytatásban Luhrmann, mintha csak alkalmazkodna a lázadó sihederből családbarát tévémacivá szelídülő énekes karrierívéhez, megmarad az életrajzi történetek hagyományos fordulatainál. Nem veszíti el a figyelmünket, de a lázas izzás, amely Luhrmann legjobb filmjében, a Rómeó + Júliában mindvégig kitart, itt elenyészik.
Ám ekkor érik be a menedzser ügyesen megválasztott nézőpontjához kapcsolódó rendezői koncepció. Luhrmann előző filmje, A nagy Gatsby történetét – az eredeti regényhez híven – sem a címszereplő meséli, hanem Nick Carraway, ez a jelentéktelen senki, aki élete nagy tetteként azt tudja felmutatni, hogy találkozott Gatsbyvel. Amíg a Kötelező táncok és a Rómeó + Júlia hősei felforgatók és forradalmárok, a pálya középső szakaszának Nicole Kidman-es szerelmesfilmjeiben, a Moulin Rogue!-ban és az Ausztráliában már sokkal óvatosabban lázadnak a hősök. A rendezői attitűd- és nézőpontváltás a két utolsó filmre kristályododik ki.
Elvis (2022), 159 perc. 24.hu értékelés: 8/10.
