Kalina Pál
Magára emlékszem most, Kalina, meg arra a nyárra, mikor még együtt dolgoztunk.
Még középiskolás koromban útépítő voltam. Anyagmozgatónak neveztek ki, ami igen jólesett, mert legalább a nevemben nem voltam tróger, a munkámban igen. Vili bácsi, a művezető odavitt egy katonasipkás munkáshoz: – Na, Kalina! Itt hagyom magának ezt a fiatalembert, becsületszavamra, nyomja a melót, fixumfertig gyerek. – Mondanom sem kell, hogy a művezető soha életben nem látott, és csak azért dicsért, mert félt, hogy a nyakán maradok. Pedig engem egész biztos elvittek volna, mert olyan vállam volt már akkor is, mint egy kis bikának.
Gyorsan fel akartam kerülni, felléptem az első kapaszkodóra, bal lábbal lendítettem, mint egy tornamutatványnál, és éreztem, hogy valamibe beleakad. Hátranézek, de mondtam is a csizmadia hiszekegyet; szájba rúgtam Kalinát. Kiköpte egyik fogát, vér is jött vele, de csak csendesen szólt: – Minek engednek ide ilyeneket, a munkához egy kis ész is kellene. Hogy a nagyon jó isten áldja meg magát! – Felmászott utánam, beültünk az ülésre, aztán hallgattunk. Bennem forrt a harag, na, a Kalina hétszentségedet, vagyok én olyan legény, mint belőled egy tucat, aztán diffamálsz engem, nem akartalak szájba rúgni, de most már nem sajnálom, nagyon is rád fért. Ő is valami kellemeset gondolhatott, egész úton köpködött.
Kiértünk a Vizafogóra, és megraktuk a kocsit cementtel. Kalina sandított rám: Hic Rhodus, hic salta, ami magyarul annyit jelentett, hogy a pofád, az nagy, de tudsz-e valamit. Én még sohasem rakodtam cementet, kicsit féltem is tőle, de hát ezt nem lehetett mutatni. Szenvtelen arcot vágtam. Megérkeztünk az Ikarusba, itt kellett leszórni a zsákokat.
– Nekem rossz a lábam – mutatta Kalina –, én inkább adogatom. – Valóban most, hogy ki is nevetett, olyan volt, mint maga a bicegő Lucifer.
– No, lehet dobni – álltam a kocsi alá.
– Csak nyugodtan, fiatalúr – csendesített –, majd a hatvanadiknál. – Száz zsák fért a kocsira, ötven mázsa. Fütyülni kezdtem, de valami halkat, mert végig akartam énekelni, a Schneider Fánihoz pedig nem lett volna elég pejslim. Tehát:
Megrakták a tüzet
Mégis elaluszik…
Az ötvenedikig simán ment, de akkor jött a neheze. – Rakja a bal vállamra.
Hát a hátralevő ötven zsákban nem sok hasznát lelhette a Fővárosi Útépítő Vállalat, szakadt a papír, ömlött a cement. – Csak puhára, fiatalember! – jegyezte meg az éjjeliőr az ötödik után. Ettől fogva vigyáztam. Roggyant ínnal, de fütyülve másztam fel Kalina mellé.
Nincs az a szerelem,
Aki el nem múlik.
– Szép munka volt, fiatalember – ismerte el maga Kalina –, nem hittem volna magáról.
Felfújtam levegővel a mellem, hogy még erősebbnek lásson, és tempós járással mentem mosdani, minden lépésnél kicsit dobbantottam, mint az öreg Czájától láttam a Mázsa téri világcirkuszban. Végtelenül meg voltam magammal elégedve, Kalina jó szavait köteles elismerésként fogadtam.
Ettől fogva összemelegedtünk, ráértünk beszélgetni, mivelhogy órabérben dolgoztunk.
– Tudja, Gyurka, a nő csak térdtől fölfelé érdekes, addig nemigen.
– Sokat látott már ilyet, Kalina?
– Hát láttam eleget.
– Sok szép jutott magának?
– Jut az mindenkinek. Szép asszony, az sok van, jó asszony, az ritka. Ezért nem is vettem magamnak asszonyt. Meg ilyen bicebócához nem is igen jöttek volna.
Részvevően bólogattam. Szerettem Kalinát, de azért kicsit kevesebbnek tartottam magamnál, és voltam elég szemtelen néha ki is nyilvánítani.
„Hja, kérem, én hordtam, amit ő csak adogatott.”
Persze, nem szóval, mert nem akartam én bántani, de egy-egy olyan „miafenétokoskodszvelem”-et jelentő vállrándítással. Kalina nem szólt semmit, pedig értette ő az ilyesmit; nagy tapasztalatú ember lévén,
Egyszer elmentünk a Gyapjúfonóba törlőrongyért. Hoztunk vagy negyven mázsát, jó súlyos, százötven-kétszáz kilós pakkokban. A gyárban a munkások rakták fel nagy nyögésekkel. Szörnyű módon káromkodtak, egyrészt mert nehéz volt a bála, másrészt azért, mert egy fiatal szűzlány külsejű elszámolónő állott mellettünk, és pirulgatott. Különösen egy vörös égimeszelő éktelenkedett, de abbahagyta rögvest, amikor megszólalt a nő:
– Tapasztó! Ha nem hagyja abba ezt a mosdatlan beszédet, úgy fenékbe rúgom, hogy a kedves édesanyja az apja micsodájával sem tudja majd összevakarni. – Kalina elismerően megemelte a katonasapkáját, ő tudott ugyan különbet is, de hát egy nőtől ez is szép. Egész úton nevettünk, csak akkor állt el a nevetés, mikor beértünk: ki a hóhér fogja ezt lerakni? Átment a kocsi Amerikába, nem a rendes Amerikába, hanem a telep hátsó részére, amit az amerikázás kegyes népszokásáról neveztek el így.
Elég az hozzá, hogy nem tudtunk mit kezdeni a csomagokkal. Truman (polgári nevén Szeder bácsi), az amerikai gondnok vakarta a fejét; ezt csak háton vihetik, fiatalember!
Kiválasztottam a legeslegkisebbet, mert tudtam, hogy a nagy súlytól különféle betegségeket lehet kapni. Ez is volt vagy kilencven kiló, azt hittem, beleszakadok az utolsó métereken. Nem is volt kedvem vagánykodni.
– Én ezt nem csinálom tovább, Kalina mester.
– Nem-e? Aztán miért nem?
– Csak, én még nősülni akarok.
– Nem súly ez – mutatott Kalina egy elefántbálára –, alig van az talán még kétszáz kiló is.
– És az magának nem súly?
– Hát, nemigen.
– A szájának!
– Nem a számnak. Megpróbálom én mindjárt – és kászálódott is le a sánta lábával a kocsiról.
– Maradjon csak – intettem le –, elviszem én. – Nem akartam átengedni neki a trófeát.
Truman is felmászott a kocsira, aztán együtt görgették előre. Megálltam a kocsi faránál, szétvetettem a lábam.
– Hát, jöhet a mehet – közöltem keresetlenül, ők meg rátették a hátamra az „alig van ez talán még kétszáz kiló is”-t.
Először nem is éreztem a súlyt, nekiindultam, hát nem tudtam felemelni a lábamat. Minden idegem megfeszült, központi idegrendszerem távírója küldte a parancsot a lábmozgató izmokhoz, de azok üvöltöttek: „Igen, ti ott, a központban tudtok utasítást adni, de gyertek ki a területre, aztán nézzétek meg a helyzetet konkrétan. Szempontjaink nekünk is vannak!”
Tartottam egy kicsit a hátamon a csomagot virtus okáért, de aztán igen csendesen felszóltam: – Vegyék le, Kalina szaki! – Levették. Truman mondta is, hogy nemigen vihető át ez a bála. Kalina csak nézegette szemével a súlyt: – És ha én átviszem?
– Maga?
– Én!
– Ne csináljon már a magasságos Krisztusból bohócot. Én megeszem, ha átviszi.
– Hát azt nem kívánom – tartott mértéket Kalina –, de azért valamibe fogadhatunk.
– Egy korsó sörbe – ajánlotta Truman.
– Az kevés – mondtam –, fogadjunk ötbe!
– Fogadjunk egy hordóba – élezte ki a kérdést Kalina.
– Egy hordóba?
– Csakis.
– Hát legyen!
Megállt, meghajtotta felsőtestét, olyan volt, mint egy fejre állt, nagy L betű. Arca oldalról látszott, teljesen megfásodott. Kalina titokban jobb lábával egy keresztet rajzolt, hátulról kezdve előre felé.
Truman engedte rá a hátára. Kalina tartotta egy kicsit, aztán megindult. Igaz, hogy úgy járt, mint ahogy az atomembert elképzelem magamnak, de járt. Szépen, meggondoltan rakta lábát, én meg mentem mellette, és hüledeztem. Fütyült, kacskaringósan szállt a hang: „Nem kellesz már, Zichy Tóni, tabi követnek.”
Simán el is vitte az ajtóig, de itt jött a bökkenő. Mikor bevittem a százkilós pakkot, örültem, hogy letehettem, és pont a nagy élével felállítottam az ajtóban, úgy állt ott, mint egy jobbfajta csőszkunyhó. Kalina meghajolva nemigen tett ki többet egy jó méternél, és pont farolta volna. Kalina megállt, tanakodott, hátán kicsit imbolygott a súly.
– Tegye le, aztán átemeljük, nem fér így be!
– Be kell annak férni, sokba került a lakodalom – szűrte a fogán át a szót.
Tudta, hogy a kötésben nem volt az, hogy egyszerre kell végigvinni a pakkot, Feje jobbra-balra ingott, aztán csak egyszer megmakacsolta magát, megállt a feje. Centisre dülledt ki a két nagy halántékér, csak az arcát figyeltem, és alig vettem észre, hogy emelkedni kezd a kétszáz kiló. Karja mereven küzdött, hátával állandóan toporgott, és alakjának bugylibicskája lassan nyílni kezdett.
A gyenge idegzetű Truman eltakarta a szemét:
– Nahát, jójcakát neked, kedves Kalina, nincs doktor, aki összefoldozzon! – Én néztem leesett állal; mikor itt volt Udodov, az a kétmázsás ruszki súlyemelő, az sem emelt sokkal többet. Kalina felemelte fejmagasságig; fejével megtámasztotta, a katonasapka lelibbent, de a csomag már bent volt.
Leültem mellé, és hallgattunk egy sort.
– Hát megvolt, Gyurka!
– Meg, Pali bácsi, jár a hordó sör.
– Hagyja el, Gyurka, nem azért cselekedtem, hanem csak a virtus kedvéért.
– De bizony én megfizetem, még ha az egész havi fizetésem rámegy, akkor is!
Ráment volna az én szegény fizetésemnek még a háromszorosa is egy hordóra. Kalina látta, hogy nálam nem viccre megy a dolog, helyben hagyta:
– No, jól van, Gyurka, akkor megisszuk, részletekben.
Moldova György: Az idegen bajnok
Urbis Könyvkiadó, 2018
A teljes kötet elérhető a Digitális Irodalmi Akadémián
