Crimes of the Future
A külföldi filmes cikkek alapján David Cronenberg új filmjét övezi a legkomolyabb várakozás. A kanadai kultrendező a majdnem tízéves Térkép a csillagokhoz óta nem készített nagyjátékfilmet, A jövő bűneivel viszont a hírek szerint visszatér a testhorror alműfajához, amit éppen ő járatott a csúcsra annak idején olyan filmekkel, mint a Paraziták, a Videodrome és A légy.
Új filmje abból a szempontból is visszatérést jelenthet a gyökerekhez, hogy ugyanezzel a címmel karrierje hajnalán már készített egy egyórás kísérleti sci-fit. A cannes-i versenyben debütáló változatot többen fogják látni: Viggo Mortensen, Kristen Stewart és Léa Seydoux csábíthatják be a közönséget a történetre, amelyben egy férfi különleges szerveket növeszt a testében, hogy aztán a szervátültetéseket műalkotássá emelje.
Armageddon Time
A vidám cím James Gray új filmjét takarja, akiről sokáig csak Cannes környékén bizonygatták, hogy jelentős rendező, de a Z: Az elveszett város meg a Brad Pitt-es Ad Astra óta már a multiplexközönségnek is lehetnek sejtései erről. Gray mostanában válik olyan szerzői alkatú hollywoodi alkotóvá, mint Christopher Nolan és Denis Villeneuve, akiknek szabad a szuperhősös vidámparknál kockázatosabb, de ugyancsak nagyszabású filmeket csinálniuk. Az Armageddon Time állítólag önéletrajzi ihletésű történet, egy nyolcvanas évekbeli, queensi iskolai botrányról szól, amelyben a Trump család is érintett volt. Főszerepben a kétszeres Oscar-díjas Anthony Hopkins.
Broker
A japán Koreeda Hirokazu 2018-ban nyert Arany Pálmát Cannes-ban a Bolti tolvajokért, de korábban is nyerhetett volna, egyedülálló finomságú, visszafogott melodrámái mindig eseményszámba mennek – akkor is, ha esetleg a fantasy vagy a thriller felé tesz kitérőt. Mostanában nem műfaji, hanem földrajzi szempontból keres új utakat: a Brokert Dél-Koreában forgatta, az Élősködőkből ismert Song Kang-ho főszereplésével. A történet a „babadobozok” körül forog, amelyekben a szülő nők továbbadhatják nem kívánt csecsemőiket. Aki látta a hasonlóan gyerekközpontú Bolti tolvajokat vagy A fiam családját, az egymondatos ismertető alapján már bőg is.
Decision to Leave
Egy másik távol-keleti nagymester is visszatér idén Cannes-ba. Park Chan-wooktól legutóbb A szobalányt láttuk moziban, a Little Drummer Girlt pedig a tévében. A minisorozatos John Le Carré-adaptációval sem volt különösebb baj, de a koreai rendező egyszerre lehengerlő és elegáns stílusa igazán a nagyvásznon érvényesül. Új filmjének főhőse, a nyomozó beleszeret egy özvegyasszonyba, nem mellesleg egy gyilkossági ügy első számú gyanúsítottjába. Csak ennyit tudunk a történetről, de ez alapján Park megint a film noir és a thriller határmezsgyéjén mozog, mint az Oldboy és A bosszú asszonya esetében, vagyis pont ott, ahol őt a legjobban szeretjük.
Showing Up
Kelly Reichardt az utóbbi években szinte észrevétlenül érett az egyik legfontosabb amerikai rendezővé, mert szerény, minimalista filmjei körül nem szokás nagy hírverést csapni, és a női rendezők ma is kilógnak kissé a zseniálisnak kikiáltott hollywoodi alkotók táborából. Ám, aki az elmúlt évtizedben odafigyelt az amerikai független filmre, tudja, hogy a Járatlan útnál jobb western nem nagyon készült a 2010-es években, az Egyes nők a legszebb feminista filmek közé tartozik, az Első tehén pedig egy szép barátság és egy szép haszonállat tragikus története. Reichardt most kedvenc színésznőjével, Michelle Williamsszel a főszerepben vall a művészlét árnyékos oldaláról: a Showing Up képzőművész hősnője karrierje eddigi legkomolyabb kiállítására készül.
A szomorúság háromszöge
Címe alapján Ruben Östlund új rendezése az Armageddon Time-mal párban pályázhatna az idei fesztivál legbulisabb filmjeinek díjára. A négyzettel Arany Pálmát nyert svéd mókamestertől feltehetően ismét társadalomkritikus szatírát láthatunk majd, amelyben egy luxusjacht utasai hajótörést szenvednek egy lakatlan szigeten. Woody Harrelson marxista kapitányt játszik, akinek divatmodell influenszerekkel, egy orosz oligarchával és brit fegyverkereskedőkkel is meggyűlik a baja. Nem felejtettük el, hogy Östlund a nagyívű gúnyrajzok mellett az összeomló férfiak portréihoz is kiválóan ért, ezért biztosak vagyunk benne, hogy Harrelsonból minimum kihoz egy pompás alakítást. További jó hír, hogy A szomorúság háromszögének már van is magyar forgalmazója.
Three Thousand Years of Longing
Ahhoz képest, hogy a cannes-i fesztivál nem kimondottan a hollywoodi látványfilmekről szokott szólni, George Miller 2015-ben felszántotta a Lumière mozit a Mad Max: A harag útjával. Egyesek azóta sem tértek magukhoz az élmény után – a Filmvilág blogon egyenesen a 2010-es évek legjobb filmjének szavazták meg a negyedik Mad Maxet –, és meglehet, most is a sötét széksorok között kell majd keresgélnünk az állunkat. A versenyen kívül vetítendő Háromezer év vágyakozásban egy egyetemi oktatónak megjelenik a dzsinn, akitől hármat kívánhat. Hogy innen hova lyukadunk ki, azt az alkotókon és a cannes-i programot összeállító, legszűkebb stáb tagjain kívül egyelőre senki nem tudja. Miller Idris Elbát és Tilda Swintont kérte fel a főszerepekre, és saját bevallása szerint tíz éve készül erre a filmre.
One Fine Morning
Éppen csak bemutatták nálunk Mia Hansen-Love előző filmjét, a Bergman szigetét, amely „közös nevezőre hozza a borongós melankóliát a nyári derűvel” – írtuk. Az idei fesztiválra már érkezik is a francia rendező új romantikus filmje, bár azt nem tudjuk, a One Fine Morning melyik évszakba kalauzol, a cím csak a napszakra utal. A majdhogynem minden második cannes-i premierben feltűnő Léa Seydoux játssza a főszerepet, egy elcsigázott anyát, aki egyszerre próbál gondoskodni súlyos beteg férjéről és nyolcéves kislányáról Párizsban. Hibáztathatjuk-e érte, hogy viszonyt kezd egy rég látott barátjával? Mi biztosan nem hibáztatjuk, de persze még nem láttuk a filmet. Ha nem Cannes-ban, akkor itthon fogjuk megnézni, mert a One Fine Morningnak is van már magyar forgalmazója.
De Humani Corporis Fabrica
A fesztivál versenyprogramjaival párhuzamos Rendezők Kéthete szekcióban vetítik a mai filmművészetben egyedülálló vállalkozás, a Sensory Ethnography Lab új filmjét. A Harvardon működő, kísérleti dokumentumfilmeket (dokumentumszerű kísérleti filmeket?) készítő műhelyből került ki a halászhajókon kibontakozó, hétköznapi drámákról zsigeri brutalitással tudósító Leviathan, néhány éve pedig a hírhedt japán kannibál, Szagava Isszei hidegrázós portréját mutatták be (Caniba). Lucien Castaing-Taylor és Verena Pavel új filmjükhöz Vesalius 16. századi anatómiai atlaszának címét vették kölcsön, ami roppant baljósan hangzik. Fogalmunk sincs, mit várjunk ettől az élménytől, de a filmművészet forradalma is benne van a pakliban!
Hajszálrepedés
Az idei fesztiválon egyetlen magyar rendező munkáját mutatják be, Szelestey Bianka ELTE-s vizsgafilmjét, a Hajszálrepedést. A kisjátékfilm hősnőjének, Lenkének szembe kell néznie a ténnyel, kár tovább kapaszkodnia haldokló kapcsolatába, miután párja, Áron nyolc év után, épp egy családi vacsora előtt böki ki: szakít vele. Lenkét a Terápiából és a Kútból ismert Kurta Niké játssza, Áront a mostanában A besúgó Demeter Gerijeként kavaró Váradi Gergely. Szelestey az ELTE filmkészítő mesterképzésén végzett, májusban pedig a világ elsőszámú filmfesztiválján képviselheti a Hajszálrepedést.
A 75. cannes-i filmfesztivál május 17-től 28-ig tart, a 24.hu a helyszínről jelentkezik kritikákkal.
