Egy filmet sok minden meghatározhat: a történet, a karakterek, a zene, a vágás ritmusa, a párbeszédek, a csendjei, és természetesen a helyszíne is. Mert vannak terek és tájak, amik nem húzódnak meg szelíden a háttérben, hanem főszereplővé lépnek elő, sőt, akár eltéríthetik vagy túszul is ejthetik a filmet. Különösen fennáll ez a veszély, ha olyan ikonikus helyszínt választ valaki, mint Farö szigete, ami az évtizedek során teljesen összeforrt Ingmar Bergmannal, és az ő monumentális, nyomasztóan sötét és elérhetetlen művészi magasságban lebegő munkásságával. Ez a kis balti-tengeri sziget volt ugyanis a legendás svéd rendező választott otthona, ahol nemcsak élete jelentős részét töltötte, de ahol hat filmet, egy tévésorozatot és két dokumentumfilmet is forgatott, saját stúdiót rendezett be magának, és ahol nyolcvankilenc évesen, egy végigszorongott és végigdolgozott élet után, álmában meghalt. Ha valakinél, akkor a kísértetekben mélyen hívő Bergmannál nyugodtan élhetünk azzal a közhellyel, hogy a szelleme ott lebeg a bukolikus mezők és még inkább a kopár, sziklás és nyirkos tengerpartok fölött.
Ahogy már a film címe is jelzi, a Bergman szigete nem is próbálja rejtegetni ezt az egyszerre inspiráló és fojtogató örökséget, inkább látványosan a kirakatba helyezi. Tony (Tim Roth) és Chris (Vicky Krieps), a középpontban álló angol-német házaspár mindkét tagja filmrendező, akik azzal a reménnyel érkeznek Faröre, hogy a nyaralás mellett ihletet és némi alkotói nyugalmat lelnek a nagy előd egykori felségterületén, így befejezhetik készülő forgatókönyveiket.
Egyfelől nagy az összhang köztük, de sokban különböznek is egymástól: a jóval idősebb és befutottabb Tony higgadtan és üzembiztosan alkot, míg az impulzívabb Chris szenved az írással, Tony babonából nem beszél a készülő filmjéről, Chris viszont részletesen meg akarja osztani félkész ötleteit is a párjával. Svéd szállásadójuk büszkén jegyzi meg, hogy nem egyszerűen Bergman házában alszanak, de abban az ágyban, amely feltűnt a Jelenetek egy házasságból című klasszikus sorozatban, amelyiknek hatására milliók váltak el Svédországban (erről a népszerű, de nehezen bizonyítható kultúrszociológiai elméletről a sorozat tavalyi HBO-s remake-je kapcsán írtunk). Az információ ebben a formában persze komikus, a vendégek is megmosolyogják, mégis baljós előjelként vetül a kapcsolatukra, amin idővel meg is jelennek a hajszálrepedések.
Ez a kettős hangvétel később is megmarad: kifejezetten humoros jelenetekben járjuk végig a Bergman-kultusz stációit – privát vetítés, szuvenírbolt, kerekasztal-beszélgetés, de Tim Roth-szal együtt még egy Bergman-szafarira is beülhetünk, ami nem vicc, hiszen a valóságban is létezik –, közben viszont lépten-nyomon súlyos kérdések vetődnek fel a svéd rendezőóriásról szóló beszélgetésekben. Például, hogy miért nem tudott soha boldog filmet készíteni, nem lihegte-e túl gyerekkori traumáit, és tényleg szükségszerű volt-e, hogy állandóan cserben hagyja szeretteit a művészi önmegvalósításra hivatkozva? Az ugyanis többnyire csak lábjegyzet a nagybetűs Életműhöz, hogy Bergman úgy szentelte magát mindenestül a munkájának, hogy közben öt felesége és kilenc gyereke volt – a számtalan szeretőjét most ne is említsük –, ám apaként egyikük felneveléséből sem vette ki igazán a részét.
42 éves korára Bergman már 25 filmet rendezett. Ön szerint hogy lett volna erre képes, ha közben pelenkákat kell cserélnie?
– szegezi a kérdést borozás közben a helyi Bergman Központ egyik vezetője Chrisnek, aki viszont azon akad ki, hogy ezt egy nő soha nem tehette volna meg, mert a világ sem lett volna ilyen elnéző vele szemben, akármekkora műalkotásokat is hozott volna létre. Ez a női szemszög szép lassan uralkodik el a filmen, hogy észrevétlenül Farö tájait is gyengéden meghódítsa a képzelet erejével.
A Bergman szigete mégsem válik harcias feminista tételfilmmé, távol áll tőle a morális ítélkezés vagy bármilyen életigazság egyoldalú sulykolásának szándéka. Akárcsak Mia Hansen-Love korábbi, francia nyelvű filmjeit, az angolul beszélő Bergman szigetét is az élet bonyolultsága és finom ellentmondásai érdeklik. A kimondatlan gondolatok, az egymásnak feszülő vagy soha be nem teljesülő vágyak és a csúcspont nélküli feszültségek jobban foglalkoztatják, mint a nagy, katartikus fináléba torkolló történetek.
Így fér meg egymás mellett a két Farö is: egyfelől Bergman súlyos, fekete-fehér, depresszív drámáinak színhelye, ugyanakkor a filmben a sziget egy sokkal napfényesebb, már-már idilli arcát mutatja, ahol csodás tájakon, finom bort kortyolgatva lehet ismerkedni a tegnap esti Bergman-kvíz résztvevőivel (erre a kettőségre utal, hogy Love eredetileg a My Fårö, vagyis Az én Faröm címet akarta adni a filmnek, végül mégis a Bergman szigete mellett döntött).
Love célja a legkevésbé sem a beolvasás, vagy az, hogy leleplezzen egy művészi póznak álcázott hazugságot. A film épp a valóság és a fikció összetett, egymást kölcsönösen megtermékenyítő viszonyára kérdez rá. A játékidő dereka táján ugyanis Chris elkezdi mesélni Tonynak a készülő forgatókönyve cselekményét, ami meg is elevenedik a szemünk előtt. Ez a filmben látott film pedig nemcsak sok apróságban rímel Chrisék valóságára, de egy álomszerű ponton, észrevétlenül össze is keveredik a történet két síkja. Amihez még óhatatlanul hozzátapad még egy harmadik réteg, az egészet író és rendező Mia Hansen-Love története, akiről köztudott, hogy 2017-ig maga is házasságban élt egy idősebb, elismert rendezővel, Olivier Assayasszal.
Ez a személyes szál sokaknak eszébe is jutott a filmet nézve, és Love újságírói kérdésekre nem is tagadta, hogy saját tapasztalataiból sok mindent átemelt a filmbe, de szerinte a lényeg épp az, hogy bármilyen személyes egy történet, nem lehet egy az egyben a szerző életére ráolvasni (mint elmondja, ő és Assayas például sosem jártak együtt Farö szigetén). A filmben épp azt mutatja be, hogy az életrajzi tények miként párolódnak le fikcióvá az alkotói folyamat során, és az apró „hazugságok” hogyan vezethetnek el mégis sokkal univerzálisabb igazságokig.
Ez persze így elég elvontan és teoretikusan hangzik, de a film nem erőltetetten filozofáló vagy művészieskedő: teljes természetességgel bontja ki a fenti dilemmákat, és külön bravúr, hogy a még az állandó Bergman-utalások ellenére sem merül alá a sznobizmusba. A természetesség nagyon fontos összetevője a színészi játék, pedig a szereplőválogatás korántsem volt zökkenőmentes: az utolsó pillanatban, egyeztetési okokból kiesett Greta Gerwig–John Turturro páros is bizonyára nagyszerű lett volna Chris és Tony szerepére, ám a helyükre került Vicky Krieps és Tim Roth is tökéletes, egy-egy mozdulattal vagy tekintettel olykor többet árulnak el, mint a párbeszédek során. Akárcsak Mia Wasikowska és Anders Danielsen Lee, akik a Chris képzeletében megelevenedő film elátkozott szerelmespárja mellett önmagukat is alakítják néhány jelenetben.
A Bergman szigetét végső soron nem ejti túszul a hely, és az ott kísértő nagy rendező szelleme, képes a saját hangján megszólalni. Korántsem feelgood mozi, de nem is érfelvágós dráma, a nyári derűt közös nevezőre hozza a melankóliával, a hanyatlás és szétesés előérzetével. Nem szolgál nagy konfliktusokkal, sem mindent beteljesítő, katartikus fináléval – ha az életrajzi adatokkal szabadon is bánik, ebben tényleg makacsul ragaszkodik a hétköznapok valóságához.
Bergman szigete (Bergman island), 112 perc, 2021. 24.hu értékelés: 8,5/10
