Hogy a boszorkányok és varázslók jobb emberek lennének nálunk, mugliknál, azt sosem állította senki: attól, hogy varázspálcát lóbálnak, és mindenféle csodálatos képességeik vannak, még éppoly gyarlók és esendők, mint varázstalan társaik. Gőgösek, irigyek, rangkórságban, túlzott tekintélytiszteletben szenvednek, sőt, szép számmal akadnak közöttük valódi szadisták és fajgyűlölők is. Rowling analógiája nincs nagyon elrejtve, azt a vak is láthatja, hogy a varázsló-mugli viszony szélsőséges értelmezése gyakorlatilag a fajelmélet varázsvilágbeli megfelelője, ahol a mágikus képességek sok generációra visszavezethető jelenléte jelenti az árja mivoltot, és a varázslóvér mugli vérrel való „beszennyezése” bűn.
Az eredeti Harry Potter-filmekben ennek az analógiának jóval kisebb hely jutott, a Legendás állatok-filmek viszont bőséggel kifejtik ezt a dilemmát, és azt is, hogyan tudnak fontos kapcsolatok kettészakadni egy efféle ideológiai egyet nem értés mentén. Mondhatnám, így a választások után a téma meglehetősen aktuális, de valójában messze nem csak mi, magyarok érezhetjük találva magunkat, ugyanerről a kettészakadtságról panaszkodik a fél fejlett világ. A Legendás állatok: Dumbledore titkai címen megérkezett harmadik Legendás állatok-film azonban sokkal kevésbé a politikai áthallások miatt működik, mint inkább a franchise-ba végre-végre megérkező valódi érzelmi mélység miatt.
Az, hogy Gellert Grindelwald milyen világrendet képzelt el magának, a második film végén elég pontosan láthattuk:
Szélsőséges terv, mégis, mint minden efféle karizmatikus alaknak, neki is tekintélyes követőbázisa alakult, ám világmegváltó tervei szembe találják magukat a kevésbé szélsőséges gondolatok képviselőivel, köztük például Albus Dumbledore-ral is. Ugyanakkor Dumbledore, hiába az egyetlen mágus, aki erőben, képességekben felvehetné a kesztyűt Grindelwalddal szemben, nem mozdulhat: gyerekkorukban kötött vérszerződésük alapján ők ketten sosem harcolhatnak egymással, hogy mi történne, ha mégis megtennék, azt egy látványos jelenet illusztrálja még a film elején. Így aztán mindketten fortélyhoz és segítőtársakhoz fordulnak: Grindelwald az első epizódban megismert Credence-t tartja sakkban manipulációival, aki erejével komoly fegyvertény, no meg ott van neki a legilimens, azaz gondolatolvasó Queenie, míg Dumbledore oldalán ott van Göthe Salmander és varázslényei, valamint féltucat további segítő, hogy a nagy létszám segítsen titokban tartani a Grindelwalddal szembeni terveket. Mindeközben a varázsvilágban eseménydús időszak zajlik: épp a következő vezetőjük megválasztása közeleg, amiben fontos szerepe van egy bizonyos valázslénynek, a csi-linnek – a választás pedig kulcsfontosságú a jövőre, így Grindelwald és Dumbledore terveire nézvést is.
A film a történet szintjén gyakorlatilag mindösszesen arról szól, hogy ki-ki odaérjen erre a bizonyos választásra a varázsvilág egy fontos szent helyére. A zsupszkulcsok és hoppanálás világában egy ilyen út nem tűnik nagy ügynek, ugyanakkor a szereplők útját folyton újabb és újabb fennakadások, kihívások nehezítik. Göthe testvérét, Theseust például ki kell menteni egy meglehetősen bizarr börtönből, ami természetesen nem menne Göthe páratlan varázslény-ismeretei és háziállatai nélkül – ehhez az akcióhoz fűződik a film legviccesebb és „leglegendásállatosabb” jelenete, de ezzel az első filmben a nézőket berántó cukiságok sora ebben a részben nagyjából véget is ér. A többi akadály ugyanis ennél jóval veszélyesebb, akad például egy Dumbledore elleni merénylet, rejtélyes tükör-üzenetek, varázslóintrika, haldokló főnix és állatkínzás – a franchise tehát folytatja a második részben elkezdett árnyékosítást, és még eggyel sötétebbre hangolja az alaphangulatot ahhoz hasonlóan, ahogy A Főnix Rendje című negyedik Potter-film is lépett egyet a kedves ifjúsági filmből a horror irányába. Itt horrorról azért épp nem beszélnék, de a filmet gyerekkel megnézni tervezett olvasók jó, ha tudják: ahogy a Grindelwald bűntettei, úgy ez a film sem a furkászos cukiskodás terepe, így a gyerek láthatja ugyan, de csak ha a szülő képes aztán megértően és finoman segíteni neki megérteni-feldolgozni a látottakat: a jó és rossz viszonyát, a politikai szélsőségeket és feloldhatatlan emberi tragédiákat.
Ezek az emberi tragédiák azok, amelyekben a Legendás állatok-franchise végre megtalálta azt az alapot, amire végre igazán stabilan építkezhet.
A fő tragédia ezek közül az a veszteség, ami Dumbledore és Grindelwald egykor elszakíthatatlannak tűnt kötelékének elszakadása jelent – e mellett vannak továbbiak is, de ez a történet szempontjából a legfontosabb. Ez a szakadás élő sebként sajog mindkét férfiban: felfoghatatlan, hogyan szakíthat el az ideológia egy ilyen erős kapcsolatot, és mégis egyértelmű, hogy ez történt, és egyik fél sem tudja kifordítani önmagát, hisz mindkettejüknek meggyőződése, hogy az ő világképük szolgálja népük javát. Ebben a hitükben megingathatatlanok, miközben az egyértelmű, hogy az érzelmek nagy erővel rángatnák őket egymáshoz, ha hagynák – ám szerencsétlenségükre, máshogyan ugyan, de mindketten meglehetősen erős jellemek.
David Yates rendező minden bizonnyal karakánabb ember nálam, ő nem is kerülgeti annyira ezt a forró kását – én is csak a hazai közhangulat miatt óvatoskodok, de hát minek is: itt szerelemről beszélünk. Ezt a két férfit mély szerelem fűzte össze egykor, fűzi tulajdonképpen most is, csak nem élnek e szerelem szerint. Yates minderről egyébként olyan tökéletes természetességgel beszél, ahogyan az LMBTQ-mozgalom gyakorlatilag a kezdetek óta szeretné, hogy az azonos neműek közötti szerelemről beszéljünk, jelesül: éppen olyan köznapian, ahogyan az ellenkező neműek szerelme kapcsán tesszük. Nézőpont kérdése, hogy hogyan értékeljük ezt: szánalmasnak tartjuk, hogy csak 2022-re jutottunk el egy ilyen pillanatig, vagy ünnepeljük, hogy legalább eljutottunk, nem beszélve azokról, akik a film betiltását követelik a férfiak közti szerelemnek a puszta említése – nem ábrázolása! – miatt.
Benne volt a pakliban, hogy a Johnny Depp kirúgása körüli botrány lenyomja majd a harmadik filmet, és tény, hogy most is akadnak egyértelműen Depp kirúgása miatti egycsillagos értékelések, de a helyzet az, hogy, bár Depp is jó Grindelwald volt, de Mads Mikkelsen rejtélyes-fájdalmas, hideg tekintete úgy passzol ehhez a karakterhez, ahogy Depp vonásai sosem, és a Dumbledore-t alakító Jude Law viszonyában is pontosabb ez a szereposztás. Mi több, Law és Mikkelsen párosának tökéletessége – ami egyébként messze elhomályosít mindent, amit Eddie Redmayne állítólagos főszereplőként csinál – is kellett ahhoz, hogy ez az alap olyan rendíthetetlenül álljon, ahogy: Law lágyabb, naposabb, bársonyosabb karaktere és Mikkelsen karcos hidegsége olyan ragyogó ellentétpárt képez, amit látva tökéletesen érthető, hogy miért elkerülhetetlen Dumbledore és Grindelwald összecsapása, és hogy miért az a varázslóvilág legemlékezetesebb párbaja – ezek az óriási, ellentétes pólusú energiák nem lebeghetnek csak úgy békésen ugyanabban a világban.
Persze kiálthatnánk politikai agendát – köznapi nevén buzilobbit – ám a Grindelwald-Dumbledore ellentétnek ez az emberi alapja filmes szempontból nagyon fontos, éspedig azért, hogy a Legendás állatok-franchise elkerülje azt, ami A hobbit-trilógia rákfenéje volt, jelesül, hogy végig éreztük, hogy az előttünk kibontakozó történet törpökkel meg a többiekkel csaknem irreleváns kis előzöngéje csupán annak a brutális viharnak, ami ez után következik A Gyűrűk Ura-filmekben látottaknak megfelelően. A Legendás állatok nagyon hasonló helyzetben van: a varázsvilág történelmének a Harry Potter-sagában megismert nagy csatájától kell visszatekerni az idő kerekét néhány évtizeddel, hogy elmeséljék egy korábbi nagy csata történetét, gyakorlatilag megágyazva a későbbieknek történelmileg, varázs-ideológiailag, emberileg. Középfölde-fronton A hobbit elbukta ezt a vállalást, a Legendás állatoknak viszont mostantól van esélye a győzelemre.
A Dumbledore titkai a Legendás állatok-franchise eddigi legjobbja, de a teljes Harry Potter-univerzumban is előkelő helyet érdemel, sötét és drámai, mint Az azkabani fogoly, érzelmileg pedig mélyebb, mint eddig bármi a teljes varázslófranchise-ban, amivel ez a mozi akkorát mozdította előre a teljes saga színvonalát, amit efféle franchise-filmnél még nem is nagyon láttunk. Tény, hogy kevesebb a varázslényes cukiskodás, így viszont, amikor van, az igazán hatásos, és a varázslényeknek kijáró tisztelethez is hozzájárul az, hogy nem silányítják ezeket a lényeket az egyszerű vásári cukiság szintjére. Az egyetlen érdemi negatívum, hogy a film kicsit hosszúra nyúlt, és a szövevényes intrikák miatti homályos fogalmazás miatt is leesünk néha a történet ívéről, de az érzelmi hatások annyira működnek, hogy még ezzel az enyhe vontatottsággal együtt is bármikor újranézném.
A Legendás állatok: Dumbledore titkai április 14-től látható a mozikban. 24.hu értékelés: 9/10
