Míg a Pókember: Nincs hazaút bevételét alig győzi számolni a Disney, addig ellenlábasai kínosan bukdácsolnak: a tavaly bemutatott Venom 2 arcpiritóan rossz film lett a Pókember-univerzum egyik legizgalmasabb antihőséről. Morbius, az élő vámpír történetébe a Venom első részének sikerét követően kezdtek bele, hogy aztán a pandémia miatt évekig álljon a bemutatás küszöbén, és ha lehet, még a Venom 2-nél katasztrofálisabb legyen a végeredmény.
Persze lehetne a koronavírusra fogni, hisz a Jared Leto vámpírját a pandémia egyik legnagyobb veszteseként szokás emlegetni, miután két éven át tologatták a bemutatóját előbb a járványügyi helyzet, majd stratégiai okok miatt. Ezalatt érezhették a Sonynál, hogy gond lehet, mivel többször forgattak újra jeleneteket, a 2022 tavaszán megérkező végeredmény pedig felveti a kérdést: mennyire lehetett rossz az eredeti változat, ha a moziban látható végeredmény már a kozmetikázott változat?
A Sony néhány éve szorgalmasan építgeti a Pókember-mentes Pókember-univerzumot annak papíron izgalmas antihőseivel, ám egyelőre nem túl nagy sikerrel. Most a Pókember – és a Penge – másik nagy ellenfelét, Morbiust rángatták elő, mondván, hogy remek alapanyag lehet, hiszen nem egy fekete-fehér gonosz, hanem egy alapvetően szörnytestbe kényszerült jófiú, akinek sorsán még moralizálni is lehet. Mindehhez megszerezték Letót, akinek a neve biztosan jobban csengett volna kilenc évvel ezelőtt, az Oscar-díja után, mint most, egy a rivális DC univerzumában egyszer már leszerepelt főgonoszként (Öngyilkos Osztag), ráadásul filmjeivel az utóbbi időben rendre melléfog. Ezúttal sincs szerencséje, de legalább nem rajta múlik a bukás: abban a néhány pillanatban, amikor keményen és elszántan kell néznie – és nem takarja arcát a vámpír-CGI –, akkor keményen és elszántan néz, ki is pattintotta magát, de erre persze alkalmas lett volna bármilyen, minimális karizmával rendelkező emberi lény, nem kell ehhez Oscar-díj.
Pedig Michael Morbius önmagában kifejezetten érdekes karakter, a Sony filmje is vélhetően valahol ezen a nyomvonalon indult, mielőtt rettentően elveszett volna a klisék és logikátlanságok útvesztőjében. Gyerekkorától mutatja be a testileg súlyosan korlátozott, ám cserébe briliáns elmével megáldott kisfiút, akiből aztán a világ egyik vezető biokémikusa lesz. Morbius zsenijét az egész szakma élteti, úgy vágják hozzá a Nobel-díjat is, hogy alig győz előle elhajolni, és míg milliók életét menti meg az általa feltalált mesterséges vérrel, pont a sajátját nem tudja. Válaszul pont azt teszi, mint oly sok hős, aki csak meg akartak gyógyulni, mellékhatásként viszont szuperember lesz – ebben az esetben vámpírdenevérek vérével üti fel a sajátját, aztán meglepődik, hogy katasztrófát idézett elő. Az addig az emberek megmentésével foglalkozó, mélységesen humanista Morbius onnantól kezdve az élettel összeegyeztethetetlen módon tud csak táplálkozni mások kárára, és bár sajátos dobozos üdítőként egy ideig-óráig megteszik a művéres tasakok is, egyre több hulla szegélyezi az útját. Ehhez nagyban hozzátesz az is, hogy gyerekkori barátja Morbius minden figyelmeztetése ellenére szintén beadja magának a vámpírszérumot, hogy ezzel ellenfelet kaphasson a vámpírrá vedlett doktor, és követhetetlen akciójelenetek egész során át verhessék szét New York városát.
Az egész Morbius ettől a tankönyvszagtól bűzlik, szinte megelevenedik a néző szeme előtt, ahogy Matt Sazama és Burk Sharpless forgatókönyvírók pipálgatják a szkript megírása közben egy valamirevaló szuperhősfilm kötelező elemeit: a főhős bukását majd szárnyalását, az elrabolt barátnőt, a főellenséggé váló legjobb barátot, majd a mindent eldöntő csatát. A baj nem is azzal van, hogy a jól ismert paneleket használnak, hisz nem azért nézik a rajongók az egykaptafára készülő szuperhősfilmeket, mert sosem látott, fondorlatos narratívát várnak tőle. Sokkal inkább azzal, hogy olyan unottan és szenvtelenül mondja fel Daniel Espinoza (Life, A 44. gyermek) filmje a leckét, mintha egy bebiflázott verset hallanánk az osztály legtehetségtelenebb szavalójának a szájából. A Morbiusnak egyetlen eredeti pillanata nincsen, de olyan sem, amelybe egy ujjhegynyi lélek szorult volna. Sorra váltják egymást az indokolatlan pillanatokban kimerevített, egyébként kapkodós harcjelenetek az olyan magvas gondolatokkal, minthogy „mindannyiunkban ott él egy szörnyeteg, csak tudni kell irányítani” vagy „fogadd el, hogy ki vagy: a rosszfiú”, de sem izgalmat, sem érzelmi reakciókat nem vált ki a film a nézőben. Mellékszereplői csak bábok, akikkel fel lehet mondatni az ostobábbnál ostobább egysorosokat, esetleg el lehet narráltatni a gyengébbek kedvéért a történetet, mint ahogy teszik azt a két totálisan felesleges rendőrrel, vagy a látványosan elpocsékolt Jared Harrisszel. Próbálkoznak horrorelemekkel is, sőt, bőségesen fröcsögtetik a vért is a kamera lencséjére, de álmatlan éjszakákat legfeljebb Letónak okozhat a film, és neki sem a páratlanul izgalmas jumpscare-ek miatt. Legalább nevetni lehetne rajta, de még azt se: mintha szándékosan olyan poénokkal tömték volna tele a filmet, amelyek hallatán az ember kínosan elfordítja a fejét, és úgy tesz, mintha nem hallotta volna. A Morbiusnak egyetlen erénye van amellett, hogy rövid – bár még így is hosszúnak tűnik: Espinoza házi zeneszerzője, Jon Ekstrand zenéje egészen korrektül festi alá a teljesen érdektelen történetet.
F.W. Murnau foroghat a sírjában, hogy nevét a film egyik fontos helyszínéül szolgáló hajóra írták fel, sőt, Espinozát bevallottan a Nosferatu inspirálta. Murnaunak öröm, Espinozának már vélhetően kevésbé, hogy nem a német expresszionizmus idén százéves remekműve ugrott be róla elsőre, hanem a méltán elfeledett, 2014-ben bemutatott Az ismeretlen Drakula. A faék egyszerűségű történet, a gonosz jófiú – Gary Shore filmjében szegény, önfeláldozó Vlad Tepes is csak azért vált Drakulává, hogy kiűzze a törököt, és megmentse népét –, és a nevetséges denevértornádó gyanúsan visszaköszön a Morbiusban, és ez nem véletlen: forgatókönyvét ugyanaz a Sazama-Sharpless páros követte el.
Letónak nincs szerencséje: míg színésztársai sorra vetik meg lábukat az egyre terebélyesedő szuperhősuniverzumban hol a Marvel, hol a DC pályáján, addig neki sikerült az a bravúr, hogy szuperhős-karakterként is elhasaljon. Sovány vigasz, hogy a Morbius bukása nem rajta múlt, az Oscar-díjas színész csupán egy kockahasú biodíszlet egy végtelenül felesleges, súlytalan és semmilyen filmben.
Morbius, 2022, 104 perc. 24.hu: 1/10
