Általában különös kegyelmi helyzet, ha egy filmes azzal szembesül, hogy a fiktív történet, amin évek óta dolgozik, egyszer csak összeér a valósággal: az aktualitás mindig jót tesz a marketingnek, ezt kár lenne tagadni. Pálfi György filmjének esetében viszont aligha okoz bármilyen elégedettséget az, hogy a beletrafálás esete forog fenn, és nem csupán azért, mert a negatív jövőképek valóra válásának aligha drukkol épeszű ember, hanem azért sem, mert sajnos a Mindörökké esetében ez nem változtat a tényen, hogy a film klasszikus moziforgalmazásba nem kerül, csak néhány egyedi vetítésen lehet elcsípni. De legalább elkészült, ami, ismerve a rendező kitaszítottságát a honi filmtámogatásokra számítható filmesek köréből, már önmagában is komoly eredmény – ráadásul a Mindörökké didaktikusságtól és pátosztól mentes, mégis mélyen humanista, felkavaró békehimnusz lett.
Klasszikus repülőtéri jelenet, emberek sietnek, hangosbemondók hívják a későket, mozgólépcsők, miegymás. Az egyetlen szokatlan elem, hogy a csillogó-villogó térben a kivetítőkön háborús képek futnak, egy bemondó a háború hatodik évéről beszél. Az oroszok támadták meg Európát – de ezt csak itt-ott fellelhető szinopszisokból tudjuk, a film képsorai nem rágják a szánkba, az említett reptér sem háború sújtotta övezet, itt a békeidők pompája és pazarlása látható. Repülő húz az égen, kondenzcsíkja mögötte, és az előzőek nyomán talán eszünkbe is jut – nekem eszembe jutott –, hogy azért egy hat éve tartó háborúban nem épp életbiztosítás repülőre szállni; még végig sem ér a gondolat, a kék égen áthúzó gép hirtelen tűzgömbbé válik. Nem tudjuk, mi történt, nem tudjuk, van-e bűnös, a következményt is csak a józan paraszti ész súgja meg: egy ilyet túlélni nem lehet.
Csomagok szabadesésben, pillanatokkal azelőtt elvett életek tárgyi emlékei, gyerekhátizsákot követünk, valami bozótba zuhan. Egy sovány férfi találja meg, és első tetteként a táskába elcsomagolt szendvicset kezdi falni, csak utána nézi át bármi más értékért. Erdős-mezős-bozótos tájon jár, ahogy kitágul a kép, földbe állt repülőgép-darabok szabdalják a természeti környezetet, rikító színek: ruhák, táskák, cipők, némelyikhez testek is tartoznak. Az iménti férfi túr az égből hullott javak között, ítélkezhetnénk akár, ha nem lenne egyértelmű, hogy alighanem tényleg rászorul a talált kincsekre. Egy méregdrágának tűnő fényképezőgépet választ, meg egy rikító bőröndöt, a biciklin egyensúlyozza haza – a gép aztán, teli egy gondtalan nyaralás képeivel, két flakon zavaros töményet ér.
A férfi Ocsenás János, fiatal még, de vékony teste sebekkel teli, enyhén sántít is. Ezzel együtt, mint kiderül, a hadikórházban, ahol vélhetőleg őt is kikezelték, segít a megcsonkított, súlyosan sérült betegek emlegetésében, megnyugtatásában – ha némi itallal, hát úgy. Mai slágerekkel ünnepelnek az italozók, hogy mit, az rejtély, hacsak nem azt, hogy még élnek, kísérteties a házibulik pálinka-szerelmem-kórusát ilyen közegben hallani – de hát tulajdonképpen, ha évekre megáll a világ háborúzni, akkor új ivós slágerek sem születnek, hallgatnak a múzsák, ugye. A kórház ápolónője (Érsek-Obádovics Mercédesz), a kevés nem sérült testű, viszonylag ép lelkű alakok egyike lakásába, ágyába engedi Ocsenást, nagy érzések, pláne szerelem nincs közöttük, még vágy se nagyon, csak a testi szükségletek kielégítése végett történik a gyors, élvezettelen szex. Minden törött, újságpapírral burkolt, homokzsákokkal torlaszolt, víz, villany, egyéb komfortok nincsenek, érthető hát, hogy az égből pottyan pipere-eszközök, csokoládék kincset érnek, hisz itt a kávéhoz porciózott, papírzacskós kristálycukor is olyan ritka ajándék, ami csak a kivételezetteknek jár.
Szóval kiszipolyozott, életveszélyes, embertelen közegben mozgunk, kevés a kedvesség, kevés a humanitás, Ocsenás – a tökéletes casting szép példájaként Polgár Tamás gyönyörű alakításában – messze a legemberibb alak, pedig ő is a frontról jött, sérüléséből felgyógyulni, oda is megy vissza, amint engedik. És mégis maradt benne valahogy segítségvágy és gyengédség, rejtély, hogyan – nem szent ő, iszik is, de valahogy mégis megmaradt benne néhány morzsányi abból, aki a háború előtt lehetett. Nemcsak hajlandó meghallgatni, de egyenesen lelkes, ha a kocsma népének ősöreg, beszédképtelenségig züllött népe régi mesékkel traktálná, nagy szakértelemmel, alaposan és gyengéden borotválja, aki kéri, és egyedül ő mosolyog olykor.
A lezuhant gép roncsainál kapirgál épp további értékek után, amikor egy középkorú férfival találkozik – veszélyes ez, hisz ebben a világban szinte mindenkinek van gépfegyvere, olyan, mint ma a mobil, nem szívesen adja ki senki a keze ügyéből. A két férfi mégis összebarátkozik, az idősebbik, bizonyos Béres (Menszátor-Héresz Attila) még magához is meghívja, megmutatja neki legfőbb kincsét, egy kisállatként-kisgyerekként viselkedő, de testileg felnőtt nőt (Ubrankovics Júlia), aki, bár nem mozgásképtelen, de járni nem tud, nem beszél, csak kacarászik, Béres szerint „az égből pottyant”, alighanem a már említett gépről. A nőt Margitkának nevezi, és afféle háziállat-szextárgyként tartja, Margitka meg csak nevet mindenen – szokatlanul napos élmény ezen az isten által elfelejtett helyen, ahol rejtélyes mesterlövész lövöldözi a civil lakosságot, nem nézve, gyerek-e vagy felnőtt, nő-e vagy férfi az áldozat.
A hosszú hangulati ismertetővel – amely hangulat egyébként díjat ért: a tallinni filmfesztiválon a legjobb látványtervezőként ismerték el Nyitrai Annát a film látványvilágáért – arra is igyekszünk felhívni a figyelmet: ahogy Pálfinál általában, úgy a Mindörökkében is sokkal inkább a hangulatfestéről, a felrajzolt világ plasztikusságáról szólnak a dolgok, mintsem nagyon konkrét történetről – bár haladunk épp, furcsa vonzalmakkal, tragédiákkal, csalódásokkal, sokkoló események során át a seregbe visszatérésig jutunk, de a lényeg mégsem ez. Sokkal inkább a kifacsart, reménytől, biztonságérzettől, jövőtől megfosztott, nyomorgó emberek világa közvetíti a film cseppet sem burkolt háborúellenes üzenetét. Azt, hogy mennyre nincsen egyetlen átlagembernek sem köze mindahhoz a távoli és elméleti csörtéhez, amit háború címszóval a hatalmasok vívnak – míg a hétköznapokban, az egyének, a hátország szintjén a háború sokkal inkább az otthontalanság, a lövések, az éhínség, a vérző, csonka testek és a horrorban eltorzult szellemek, kiüresedett lelkek.
A rendező szabadon fantáziál és mesél, néha egészen a szürrealitásig kirándul – amivel egyébként kicsit meg is könyörül a disztópia nyomasztásában elnehezedett nézőn: legalább egyetlenegyszer lehet nevetni is. Nem könnyű élmény ugyanis Pálfi vízióját nézni, túl közeli a realitás – miközben a film kicsit annak a struccpolitikának is szól, ahogy az ukrajnai agressziót csak most tekintjük háborúnak, miközben, ugye, van Krím és Donbasz is a világon. Fájdalmas, ijesztő szembenézés ez, és közben pedig igazi szerzői filmes élmény, a csodacsinálás élményével meghintve – hiszen ez a film is fillérekből, közösségileg összedobva, közvetlen állami támogatás nélkül született. Érthető is, hogy a film forgalmazását nem a hagyományos felületeken és módszerekkel képzelték el – nem lenne ez egy tömegfilm bármekkora marketingbüdzsével sem – és mégis, jó lenne, ha el tudna jutni minél több nézőhöz: volna mit beszélnünk minderről.
A Mindörökké február 22-e óta egyedi exkluzív vetítéseken csíphető el, leginkább a film közösségimédia-oldalain tájékozódva, ám az alkotóstáb ígérete szerint hamarosan „alternatív platformokon” is nézhető lesz. 24.hu értékelés: 9/10
