„Egyikünk sem lesz soha Bródy úr”

Elmesélem, hogyan történhetett.

Az 1933. esztendő elején a Jóisten elé keveredett egy öreg, de rendületlenül kíváncsi lélek, aki számos földi életet maga mögött tudva legutoljára paraszthajszállal maradt le az örök boldogságról, a Paradicsomról, vagy ha úgy tetszik, a Nirvánáról.

Stimmeltek egymáshoz, mármint ez a lélek meg a Jóisten, ugyanis utóbbi egy ilyen ökumenikus, egyúttal egyházakon túli Jóisten volt: keresztény is, buddhista is, hindu is, meg muszlim is, sőt, nyomokban még kínai univerzizmust is tartalmazott. Ő az az Úr, aki azon lelkeket gardírozza az örökkévalóban, kik számára szűk keret az egyetlen vallás, akik nemcsak Krisztus, vagy csak Konfuciusz, vagy csak Shiva, vagy csak Mohamed, vagy csak Mózes, vagy csak a nagy Manitu előtt hajolnak meg, hanem mindegyik előtt, mert hiszik, legalábbis remélik, hogy végsősoron ez mind ugyanaz.

Nézte, forgatta kezében az Úr ezt az érett lelket, s azon morfondírozott, milyen legeslegutolsó földi életet szabjon ki reá.

Először a szokásos pantokrátorság buzgott fel az Úrban (erről az ítélkező pózról az Istennek se tudott leszokni), és családi tragédiákkal, történelmi borzalmakkal terhelt, rövidke létezést kívánt mérni a jelentkezőre. (Jó, volt ebben némi égi lustaság is, hiszen az Úr épp ekkortájt készített be az emberiség számára egy újabb világháborút, és a földi pokolban nem kell sok fantázia a szenvedéshez.)

Aztán, hogy az Úr alaposabban szemügyre vette a jövevényt, megannyi küzdelmes életet látott mögötte: volt köztük szegénységet emelt fővel viselő földi pályafutás, volt harcban vértezett, volt tudományban, művészetben edződött, és volt számos egyéb, de egyetlen békés, nyugodt, fájdalommentes kör sem akadt a sok ezer éves sorozatban.

Ezért arra jutott az Úr az ő végtelen kegyelmében (és szellemességében), hogy ami kellemes és szép és mámorító csak létezik, belesűríti a készülődő életbe, ád hozzá művelt, gazdag, jónevű családot, híres barátokat, s ád olyan természetet, melyhez nem ér el fájdalom, mely a bajban is megtalálja a jót, mely a sivatagban is csak az oázisról hajlandó tudomást venni.

És így szólt az Úr a lélekhez: „Figyelj reám, Alexander… akarom mondani, Sándor!” (Hirtelenjében ez a gyönyörű latin, akarom mondani, magyar keresztnév jutott eszibe az Úrnak; príma döntés.) „Indulj, s élvezd utolsó életedet! Enjoy! Találkozunk kilenc évtized múlva.”

Sándor végrehajtotta az utasítást: a kilencven év minden pillanatában boldog volt. Ha meg épp nem, akkor is. Csak azért is.

Parádés volt ez az út, regények főszereplői sem nyernek alkotóiktól ennyi csillogást.

És balzsamos is volt ez az út, melyben szerethető a szertelen anya, idol a szigorú apa, bástya a tökéletes húg; melyben a háború csupán piknik a Pilvax fölött, kaland az óvóhelyen, a vészkorszak nem létezik, a vörös őrjöngés zárójelet kap, és rutinfeladat tizenöt évesen egyedül, szülők nélkül nekivágni az óceánnak.

Onnantól pedig high life.

Princetonban címlapfotós mintadiákká válni – evidencia. Egyetemistaként hétről hétre Einsteinnel uzsonnázni Szilárd Leónál – kicsit unalmas. Grace Kellyvel teniszezni – jó kis mozgás. A koranegyvenes, lábát maga alá húzva a kanapéra befészkelő Greta Garbóval New Yorkban csevegni, őt idős hölgynek látni – halvány pimaszság. A Genfi-tó melletti városka mosodájában Audrey Hepburnnel barátkozni, aztán látogatni őt – van ilyen.

Gyönyörű nőket mindig úriemberként ölelni – ennyi csak jár az élettől!

Ebben a sándoros, alexanderes univerzumban minden magától értetődő.

Magától értetődő, hogy minden pillanatban úri mód kell viselkedni.

Magától értetődő, hogy tehetséggel és sármmal, mások tiszteletével és persze munkával kifutófiúból reklámpápává emelkedik az ember.

Magától értetődő, hogy ha náladnál jobbakat választasz magad alá, akkor ők nem a nyakadat szegik, hanem emelnek téged, hogy te is emelhesd őket.

Magától értetődő, hogy otthon vagy New Yorkban és Budán, Genfben és Hawaii-on.

Magától értetődő, hogy mindhalálig keresed a tökéletes szerelmet, s magától értetődő, hogy sose találod meg, így egyre csak tovább keresel.

Magától értetődő, hogy bizonyos helyzetben megnősülsz. Magától értetődő, hogy bizonyos helyzetben elválsz. És magától értetődő, hogy mindezen bizonyos helyzetek egyetlen élet alatt akár négyszer is bekövetkeznek.

Magától értetődő, hogy itt itthon vagy, és ott, a tengerentúlon, otthon voltál.

Magától értetődő, hogy bár ezerszer megkerülted a Földet, oda jutottál vissza, ahonnét indultál.

Valahogy magától értetődő, hogy egy nappal azelőtt ért baleset, hogy elrepültél volna odaátra, s így végleg itt rekedtél.

Magától értetődő, hogy innen indultál, és itt fejezed be.

Magától értetődő, hogy ahhoz temetünk, aki a legnagyobb hatással volt rád: nagybátyád, emberi, írói és szivaros példaképed, Sándorka mellé.

Magától értetődő, hogy nem csak föntről választottál barátokat, sőt, föntről a legritkábban – a jó szakácsot többre becsülted bármelyik miniszternél.

Magától értetődő, hogy mindenkit te etettél, minden asztalnál te voltál az úr.

Magától értetődő, hogy mindenkit te ajándékoztál meg – nőknek sárga rózsa, férfiaknak szivar járt. Minimum.

Magától értetődő, hogy a barátaidat, miután bekerültek a legjobb barátok közé, meglepted egy-egy nyakkendővel. Úr mégsem lehet kravátli nélkül! Nem mondtad, de tán gondoltad, hogy legkésőbb a temetésedre azért a legslemilebb is köt magára egy Windsor-csomót – ezt is eltaláltad.

Bár, ha akadt valami, amit nem voltál hajlandó tudomásul venni, amiről nem beszéltél, ami Krisztus, Konfuciusz és Mózes dacára sem létezett számodra: az az, hogy egyszer a te utadnak is vége szakad.

Öltönyösen, monogramos inggel, szivarosan, mosolygósan ismer téged a világ.

Mindig, mindenkit lenyűgöztél.

A leglenyűgözőbb néhányunk számára tán az utolsó időben voltál. Amikor meglassulva, lehamuzott mackónadrágban is ugyanolyan eleganciával, ugyanolyan elégedetten, boldogan szívtad a Cohibát, ahogy Sándorkától tanultad kölökként.

A szivarozásaidat és az étkezéseidet rendre azzal zártad, hogy: „Nem volt rossz.”

Most, kilenc évtized elteltével, ismét az Úr elé keveredve, összefoglalva az életedet, mondd még egyszer: „Nem volt rossz.”

Megtaláltad Serendipityt.

Alexander Brody barátai nevében Csepreghy Nándor beszélt, Nagy József  írását tolmácsolva

***

Dear Thyra and Sandy! Kedves gyászoló család és barátok!

20. század elején élt írók életével foglalkozó irodalmárként sokszor fantáziáltam arról, milyen jó lett volna találkozni velük. Hogy milyen remek lett volna Karinthyval biliárdozni a Hadikban, fröccsözni Krúdyval, némafilmet nézni Babitscsal, marhapörköltet főzni Bródy Sándorral, színházba menni Molnár Ferenccel, vagy szép lányok társaságban időzni Hunyady Sándorral. Az ilyen fantáziálásnak az a sajátja, hogy az ember tudja, nem történhet meg soha. A régi korok embereinek csak a nyomai maradnak fenn naplókban, levelekben, irodalmi művekben, de személyes tapasztalatunk az érzéseikről, személyiségükről nem lehet soha. Aztán velem mégis megtörtént a csoda. Megismertem Alexander Brodyt.

Az életem nagy ajándéka, hogy találkoztam valakivel, aki számára nem üres nosztalgia volt a magyar kultúrtörténet egyik legfontosabb korszaka, hanem a hétköznapi valóság. Sándor úgy ment el gyerekemberként Magyarországról, hogy egy percre sem szakadt el onnan, ahonnan indult. Így aztán egy ma már nem létező világ hiteles képviselője maradt egész életében. A valódi polgári önérzet, a kifinomult ízlés, a széles műveltség, a könnyed elegancia és a komolyan vett tradíciók világáé. Itt élt köztünk, a 21. században is, de közben nagyapja, Bródy Sándor és nagybátyja, Hunyady Sándor Magyarországát képviselte – szigorú komolysággal és kacagó öniróniával egyszerre.

Az egyik legérdekesebb ember volt, akit ismertem. Úgy tudta – mintegy mellékesen – megemlíteni, hogy milyen volt Molnár Ferenccel reggelizni, Greta Garboval ebédelni, Einsteinnel uzsonnázni; hogy milyen volt a világ legnagyobb reklámcégét létrehozni, aztán a siker csúcsán otthagyni, hogy legszívesebben azonnal elcserélted volna vele az életedet.

A legizgalmasabb kérdéseket tudta feltenni. Mindig kíváncsi volt. Azt pedig biztosan tudom, hogy nála udvariasabb emberrel nem találkoztam soha. Nála ez sosem póz volt, hanem a tisztelet és az odafigyelés természetes belső parancsa.  Ugyanolyan kitüntető figyelemmel tudott beszélgetni egy pincérrel vagy taxisofőrrel, mint egy akadémikussal vagy miniszterelnökkel. Egy ismeretlen, pályakezdő szerzőtől ugyanolyan tisztelettel kért kéziratot, mint egy körülrajongott, nemzetközi elismerésekkel elhalmozott írótól.

Sándor a nyitottságának, kíváncsiságának és szellemi eleganciájának köszönhette, hogy a rendszerváltás után részese lett a magyar irodalmi életnek. Nem volt könnyű dolga. A magyar irodalmi közeg a sikeres, jómódú vagy annak gondolt embereket legfeljebb mecénásként szokta elfogadni, íróként, szerkesztőként, alkotóként a legritkább esetben. Egy rendes író dideregjen a padlásszobában. Vagy tolla legyen vagy pénztárcája, a kettő együtt nem megy. Hatvany Lajos sokat mesélhetett volna erről Sándornak is.

Kezdetben Alexander Brodyt is önzetlen mecénásként ismerték meg a magyar irodalom barátai. Az általa nagyapja emlékére alapított Bródy Sándor-díj a legjobb pillanatban született, akkor amikor az állami mecenatúra éppen megrogyott, a magáncégeknek pedig eszükbe sem jutott kultúrára áldozni. Ez a díj sok kiváló elsőkötetes írónak tette lehetővé, hogy ne sodródjon ki az irodalomból, hanem nyugodt körülmények között megszülethessen – a pályát leginkább meghatározó – második kötete.

Az viszont nem volt ennyire magától értetődő, hogy Sándort könyvek szerzőjeként és irodalmi szerkesztőként is befogadja a magyar irodalom nyilvánossága. Éppen ezért finom eleganciával kopogtatott: családtagjai irodalmi örökségének szentelt, fantasztikusan izgalmas és igen ízlésesen kivitelezett könyvekkel jelentkezett.

Rendkívül sokat tett azért, hogy az egyik legnagyobb magyar novellista, Hunyady Sándor neve ne hulljon a feledésbe. Most, hogy egymás mellett nyugszanak, az égi szivarboltos új készleteket halmoz fel, mert a 80 éve megszakadt nagy beszélgetésekhez komoly szivarokra is szükségük lesz.

Alexander Bródy legfontosabb alkotása az Alibi című antológia volt. Egy olyan folyóirat, amit senki más nem hozhatott volna létre, csak ő. A minta bevallottan nagyapja, Bródy Sándor Fehér könyv című lapja volt, de az eredmény mégsem annak másolata lett, hanem valami egyedi csoda az ezredforduló szekértáborokra szakadt Magyarországán.

Sándor a legkülönbözőbb emberekkel is képes volt monumentális baráti beszélgetéseket folytatni, és olyanokat tudott leültetni maga mellé az asztalához, akiknek eszébe sem jutott, hogy lehet egymás számára mondanivalójuk.  Neki elhitték, hogy mégis lehet. Ebből a könnyednek és játkosnak tűnő, mégis keményen következetes attitűdből született meg az Alibi is. Különböző világnézetű szerzők; elismert, kanonizált írók és pályakezdők; újságírók és természettudósok; 90 éves professzor és gimnazista szerepelt azonos lapszámban. Az eredmény lehetett volna fogyaszthatatlan szöveges csalamádé, ehelyett azonban egységes és izgalmas tematikus lapszámok születtek.

Sándor mindenre nyitott szerkesztő volt. Reklámszakemberként pontosan tudta, hogy egy könyv vagy folyóirat is eladásra váró termék, ezért a szeme előtt a könyvesboltba betérő olvasó képe lebegett, aki meglátja a lap legújabb számát a polcon. Aktívan részt vett az egyes lapszámok grafikai arculatának kialakításában is. Szerkesztőként is csapatban gondolkodott. Kollégáitól tudom, hogy határozott véleménye volt, de meg lehetett győzni, minden munkatársa véleményére kíváncsi volt.

Sándornak volt egy trükkje. Szeretett arról beszélni, hogy ő nem ért semmihez, legfeljebb a női divathoz, ezért szakmai kérdésekben másokra bízza a döntést. Ez valójában nem volt igaz, nagyon is sok mindenhez értett.  Egy dologhoz azonban mindenkinél jobban:
hogy a munkatársai elhiggyék, hogy a jó ötlet valójában az övék volt, hogy a közös siker elsősorban nekik köszönhető. „A ti döntésetek” – mondta gyakran, és belül nevetett, mert hát valójában az ő döntése is éppen ez volt.

Kedves barátaim!

Az Alibi huszönöt száma a magyar szellemi élet szebbik arcát mutatja. Amilyenek lehettünk volna, ha több Alexander Brody akad köztünk. Pedig a 20. század egyik pokoli rendszere kiirtotta a családja egy részét, a másik kiforgatta a vagyonából, őt pedig kamaszként emigrációba kergette. Nem lett volna meglepő az sem, ha keserű, vagy valamilyen harctéri logikát elfogadó ember vált volna belőle. Nem így lett, és ez nem egyszerűen lelki alkat kérdése, hanem tudatos választás is volt.

Amikor Sándorra gondolok, mindig elmosolyodom, mert arra gondolok, hogy itt járt köztünk egy régi vágású úriember, aki megtanított arra, hogy a derűért, lelki békességért is meg lehet küzdeni. És hogy megéri küzdeni érte.

Köszönöm, Sándor, hogy tanulhattam tőled!

Az irodalom nevében Nyáry Krisztián búcsúzott

***

1985-ben édesapánk egy aforizma-kötetet címzett nekem. A könyvet egy Nietzsche-idézettel zárta:

Amire szavaink vannak, azon már túl is vagyunk.

Apa közvetlenül ez alá ezt írta: „Ezért olyan nehéz megtalálni a megfelelő szavakat Sandy-vel kapcsolatban.”

Most én magam is hasonló helyzetben vagyok. Apa sosem hagyja el a szívemet, fogadjuk el hát mindannyian, ha a legjobb szavak nem jönnek a számra, tudván, hogy ő mindig is velünk marad.

Alexander Brody igazi világfi volt. Akárhová ment, barátokra, kollégákra és bizalmasokra lelt; örök szerelmek, szívébe fogadott gyermekek, sugárzó unokaöcsök és -húgok, kedves barátok vették körül. A világ az otthona volt.

Már fiatalon láttam ezt. Sokat járta a világot üzleti ügyben, így minden idő, melyet vele tölthettem, igazán fontos volt számomra. Az egyik korai emlékem egész további életemre kihatott.

Ahogy a H1-es autópályán hajtottunk egy hawaii reggelen, Apa rám nézett az egyik sejtelmes pillantásával és azt kérdezte: „Tudod-e milyen egy úriember?” Négyéves voltam, és biztos voltam benne, hogy tudom, milyen, bár már nem emlékszem, hogy mit válaszoltam. Apa figyelt és helyeslően hozzátette: „Igen, az egy olyan valaki, aki teszi, amit tennie kell, méghozzá jól.” Aztán elmondta, hogy mostantól kezdve nem úgy fog hozzám beszélni, mint egy gyerekhez, mert most már, akárcsak ő, én is úriember vagyok. Édesapámmal egyenrangúvá válni egyszerre volt felvillanyozó és félelmetes. Hatalmas megtiszteltetés volt a számomra, már amennyire értettem ezt az egész dolgot akkoriban. Azt biztosan tudtam, hogy fontos, hogy továbbra is megfeleljek az elvárásainak.

Azóta minden nap arra törekedtem, hogy kiérdemeljem az aznap tőle kapott elismerést, és jól tudom, hogy életem végéig így teszek majd. Ezért érzem úgy, hogy még mindig velem van. Az elmúlt két évet azzal töltöttem, hogy felkészüljek a gyászra, amely most előttem áll; ez nem volt elég, és lehetséges, hogy nincs az az idő, mely elegendő arra, hogy az ember egy ilyen veszteségre felkészüljön. Azt hiszem, hogy ez a vele kapcsolatos emlékeimet élesebbé, a számomra kedveseket még erősebbé tette.

Nagyon sokat elmélkedem rajtuk, mert annyira hiányzik – a kölnijének az illata, melyet már nem gyártanak, és a szivarjaié; emlékszem, milyen volt a hawaii ingjeinek anyagába burkolt ölelése, hallom a nevetését, mely egyesül ikonikus morgásával, de mindenekelőtt emlékszem a mosolyára: arra a ragyogásra, mely hívott és várt, hogy légy társa a csintalanságban. Amikor végiggondolom ezeket más közös emlékeinkkel együtt, olyan, mintha csak az imént történtek volna. És mégis, Alexander Brody számos oldala nagy rejtély számomra. Nagyon várom, hogy jobban megismerhessem őt azokon a történeteken keresztül, melyeket megosztottatok. Látom, ahogy visszatükröződik az én életemben és azokéban, akik ismerték őt.

Fényes örökséget hagy ránk, mely messze túlmutat a Bródy névhez kötődő nagyszerű írásokon és kéziratokon. Ő példakép volt mindannyiunk számára, aki kitörölhetetlen nyomot hagyott életünkben és arra emlékeztetett minket, hogy élvezzük a tágabb világot, amelyben mindenhol barátok várnak ránk, s ehhez csak annyi kell, hogy kimerészkedjünk a biztonságos melegből és életünk ismerős, homályos zugaiból, hogy a másokban rejlő emberség után kutassunk. Lélekben látom őt, ahogy itt van és ránk mosolyog. Hív minket, hogy a társai legyünk. És ezt megtehetjük. Hallottam, hogy édesapánkat Bródy úrként emlegették, mert letűnt idők képviselője volt; olyan időké, melyekről sokan úgy gondolják, többé nem térnek vissza.

Lehet, hogy igazuk van, de hálás vagyok, hogy hagyott nekünk olyan emlékeket, melyek az általa megtestesített kiválóság szövetének fonalát adják. Nekünk csupán annyit kell tennünk, hogy felvesszük ezeket a szálakat, és beleszőjük őket saját életünknek vásznába. Szőjünk bele sokat, néhányat, vagy akár csak egyetlen kopottas szálat, amely hozzánk simul, hogy az Alexander Brody-féle úriemberség ne tűnjön el drága világunkból. Bár egyikünk sem lesz soha Bródy úr, példái lehetünk ezeknek a tulajdonságoknak és magunkkal vihetjük őket a jövőbe, hogy ő akkorra se tűnjön el igazán, ha már a vele kapcsolatos emlékek is feledésbe merültek és mi mindannyian, akik hordozzuk őket, már elmúltunk. Éljünk tovább mi is mindannyian vele együtt, a legjobb arcában mindazoknak, akik utánunk jönnek.

Így, emlékeinkkel a kezünkben, magunkkal vihetjük mindazt, amit a legjobban szerettünk Alexander Brody-ban, és élhetünk mi magunk is ebben a szép lelkületben mostantól minden nap. Önmagunkban, tetteinkben, szavainkban; gyermekeinkben, az ő tetteikben és szavaikban; az emberekben, a közös tettekben, a közös szavakban. Állítsuk életének ívét iránytűként magunk elé, hogy az vezessen minket saját életünkben; hogy mindannyian a magunk módján hozzájáruljunk egy jobb világ születéséhez. Egy olyanéhoz, melyről azt gondoltuk, hogy csak e legendás Úrhoz hasonlóak számára adatik meg.

Az aforizma-kötet címe, melyet korábban említettem, „A szív és a nyelv”, mely egy régi arab mondásból ered, „Az ember a két legkisebb részében őrzi kiváltságait: a szívében és a nyelvében”. Amikor a könyvet nekem ajánlottad, Apa, azt írtad a könyv megjegyzéseiről és tanácsairól, hogy „amint Sandy megtanul olvasni, figyelmen kívül hagyhatja őket”. Bár nagyon sok bölcsességet osztottál meg velem aforizmákon keresztül, nem hagyom figyelmen kívül a mondanivalódat. Itt vagyunk, mindannyian, tetteinkben, szavainkban, ebben a mi hatalmas örökségünkben egymás és a jövő számára, melybe születtünk; hogy éljünk, álmodjunk, meghaljunk és megismerjük a világot, az úriemberek világán is túl, valami magasztosabbat, valamit, amit mindannyian megérdemlünk.

Alexander Brody, nem mentél el, hanem itt vagy a szívünkben és a nyelvünk hegyén, a világfi, mindörökkön örökké.

A család nevében Alexander Brody fia, Sandy búcsúzott