Miért parancsolta meg a Kreml, hogy különleges műveletnek nevezzük ezt a háborút?
Azért, mert Oroszországban senki sem akart háborút. Mert mindenki félt a háborútól. Azért, mert a háború azt jelenti: eleven emberek távoznak otthonaikból, és cinkkoporsók térnek vissza. Azért, mert a háború azt jelenti: füstölgő romok lesznek virágzó városok helyén. Azért, mert a háború örök rettegés. Szegénység. Éhezés. Kollektív őrület.
Ezt a háborút nem akarták a hétköznapi emberek, akik az életükkel fognak fizetni érte. Az összetört, szétszakított családjukkal. Ezt a háborút nem akarta az üzleti élet, amely összeomlással fog fizetni érte. Nem akarták az úgynevezett elitjeink, amelyek azzal fizetnek majd a háborúért, hogy elszakítják őket a világtól, és elveszítik megszokott mézesbödönjüket. Nem akarta ezt a háborút a nép, mert a háború kezdetével véget ért számára az emberi élet, és a háború törvényei szerinti élet kezdődött.
Putyin személyesen üzent hadat Ukrajnának. Egy órán át magyarázta az embereknek minden csatornán, miért van szükség a háborúra: csak azért, mert Ukrajna igazából nem is állam, elvileg meg sem érdemli, hogy létezzen. Az egész csak az ő személyes ellenszenvéből fakadt; semmilyen más oka nem volt a háborúra, a többi mind csak ürügy.
Villámháborúra számított: a háború első napján a tévé propagandaműsorai lelkesen nevetgélve ígérték, hogy ebédre beveszik Kijevet. De arra, hogy személyes felelősséget vállaljon, Putyin nem állt készen.
Ezért az invázió kezdete előtt összehívta az Orosz Föderáció Biztonsági Tanácsát – mindazokat, akik később azt mondhatták volna, hogy „én nem tudtam róla”, és a kész tények elé állította őket. Sőt hangosan kimondatta velük, hogy „támogatom”. Cinkossá tett mindenkit, aki megpróbálhatott volna a békéről megállapodni a világgal. Nem én voltam, mondta a világnak Putyin. Mi voltunk, együtt – mindannyian, akik igazából uralják Oroszországot. A Nyugatnak itt nincs kivel tárgyalnia. Mindezt azért, hogy ha egy napon az ukrajnai háború ügyét Hágában fogják vizsgálni, akkor egy egész csapatnyi ember legyen vádlott. És azért, hogy közülük mindannyian szem előtt tartsák ezt az eshetőséget.
Persze ők is féltek ettől a felelősségtől – nézzék csak meg a Biztonsági Tanács üléséről készült videót, ott jól látszik. Úgy tűnik, nem is voltak előre beavatva a háborús tervekbe. És hogy megszabadítsa őket a félelemtől, Putyin úgy döntött, az egész rendszerre szétteríti a felelősséget.
Az Állami Duma képviselőinek és a Föderációs Tanács tagjainak sem beszélt senki erről a háborúról. Őket is csak összehívták, és a kész tények elé állították. És a Biztonsági Tanács színpadias konszenzusára támaszkodva a képviselőknek és a szenátoroknak is új esküt kellett tenniük. Ellene szavazni és tartózkodni nem lehetett. A tanult tehetetlenség és a katonás kiképzés megtette a hatását. De így is csak ahhoz adták a beleegyezésüket, hogy az orosz hadsereget a kalózköztársaságok – a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaság – területén vessék be.
De a tankjaink nem Donyeckbe mentek, hanem Harkov, Kijev és Herszon felé. Kiderült, hogy ez háború – olyan háború, amiről nem kérdezték meg a népet. Amitől a nép félt, amit a nép nem akart. És egy héttel később kiderült, hogy a mitikus náci zászlóaljak elleni blitzkrieg helyett nagy háború vár az országra az egész ukrán hadsereg és az ukrán nép ellen. Az orosz fegyveres erők a furcsa szimbolikájukkal – valamiért a latin Z betűt választották – beleragadtak a sárba. És máris több száz orosz katona esett el. Tüzérségünk ekkor vaktában kezdett lövöldözni, ukrán városok lakónegyedeit pusztítva. Világossá vált, hogy háborús bűnökről is szó eshet.
Hogy ne mondhassuk, hogy nem tudtunk erről a háborúról, hogy mi azt nem akartuk, úgy döntöttek, bűnrészessé tesznek minket.
A minden propagandamédiában kibontakozó kannibálhisztéria pontosan arra irányul, hogy rávésse a Z betűt minden orosz homlokára.
Azért kell ez, hogy lesöpörje a felelősséget a testvérgyilkos háborúért, az európai béke lerombolásáért, a rémálomszerű múltba való visszatérésért Putyin és rezsimje válláról, hogy lehetőségük legyen az egyszerű emberek háta mögé bújni. Hogy meggyőzzék a Nyugatot: nem megszállottak csapata ellen harcol, hanem az egész orosz nép ellen. Hogy bebizonyítsa a népnek, hogy ő maga visel háborút a saját túléléséért.
Hogy az embereket cinkosaivá tegye a háborúban, a hatalom megrendezi az össznépi támogatás színjátékát. Adminisztratív autós felvonulásokat rendez nyolcvan orosz régióban a Z jelű zászló alatt. Egy kazanyi kórház előtt halálos beteg gyerekek mintáznak Z betűt a fehér hóban, hogy felülről lefényképezzék őket. Sebtében, poszt faktum új magyarázatokkal áll elő a vérontásra: Ukrajnának vegyi fegyverei, bakteriológiai fegyverei voltak, Ukrajna atombombát akart készíteni, támadást akart indítani. Bármi áron, bármilyen hazugsággal be kell bizonyítani a népnek, hogy van értelme ennek a mészárlásnak, hogy neki, a népnek van szüksége rá, nem csak a Kremlnek.
De emlékeznünk kell rá, hogy a „Z” támogatásával a békés ukrán városok bombázását támogatjuk. Hogy iskolák százainak pusztítását támogatjuk. Hogy emberek millióinak otthonaikból való elűzését támogatjuk. Hogy mind családok, mind általában a két ország között meglévő testvéri kötelékek örökre történő szétszakítását támogatjuk. Hogy Oroszországnak a civilizált világtól való teljes elszigetelődését, elkerülhetetlen meggyengülését támogatjuk, és azt, hogy a digitális koncentrációs tábori technológiákkal felszerelt Kína nyersanyagtermelő gyarmatává válunk. És aki most hisz a propagandának, annak jusson eszébe: az oroszokra már az egész világon úgy tekintenek, mint megszállókra. Még egy kis lépés, és úgy fognak tekinteni ránk, mint háborús bűnösökre. És ez a történelmünk része lesz – örökre. Mindannyiunkat bekennek vérrel – békés ukránok és a közkatonáink vérével, akiket „hadgyakorlatra” küldtek a pokolba.
*
A cikket M. Nagy Miklós fordította. Dmitry Glukhovsky könyveit Magyarországon a Helikon Kiadó és az Európa Kiadó gondozza.
