Annak idején, amikor az internet, majd a közösségi oldal mint gondolat megjelent, sokakban felbuzgott a remény, hogy végtelenül egyszerű lesz fenntartani a kapcsolatainkat, összejönni új emberekkel. Az okostelefonok megjelenésével csak fokozódott bennünk ez a remény. Ma mégsem tűnik úgy, hogy az emberek összekapcsolására tett technológiai kísérletek istenigazából sikerrel jártak volna: A téma az utóbbi években már a tudományos kutatások szigorú tereibe is utat talált, azok pedig azt mutatják, hogy a helyzet lesújtó: egy felmérés szerint ötből két amerikai érzi úgy, hogy társas kapcsolataik felszínesek, ötből egy pedig konkrétan magányosnak, izoláltnak tartja magát, az egyfős háztartások száma egyre nő – és ez még a járvány izolációs hatása előtt volt. Az sem kérdés többé, hogy a magány nem embernek való: a magányosok lassabban gyógyulnak meg a betegségekből, rövidebb ideig élnek, egy sokat emlegetett példa úgy fogalmaz, hogy a magány úgy hat a testi egészségre, mint az elhízás vagy napi tizenöt szál cigaretta elszívása. De hiába kezeli már a tudomány is valós veszélyként, a közbeszéd legjobb esetben is csak az idősek magányosságáról beszél, arról se eleget, miközben a jelenség éppúgy kínozza az összes többi korosztályt is. Szóval lenne okunk beszélgetni a magányról, a Katona új bemutatója, a Melancholy Rooms – zenés magány nyolc hangra ezt az eszmecserét indítja el.
Teszi mindezt úgy, hogy alig szólal meg, és úgy általában is mindenféle szokásos kőszínházi gyakorlattól meglehetősen távol helyezkedik el. A színen apró, ősz hajú nő (Szirtes Ági), láthatólag frissen költözhetett ide, holmija dobozokban, kintről még hallani a költöztetőket. Téblábol, maga se tudja, mihez kezdjen magával. (Snitt, sötétség.) A színpad olyan némaságban fordul tovább, hogy meglepődöm, amikor a fény visszatérésével teljesen új tér tárul fel. A színen a másik hős, Tasnádi Bence egy meglehetősen illumináltnak tűnő, excentrikus fiatalemberként – részeg szédülést semmi nem érzékeltet pontosabban, mint egy hősünkkel meg-meglóduló forgószínpad –, alighanem zenész, öltözéke alapján éppenséggel színpadról is érkezhetett, ám ezt cáfolja a helyszín: kórteremben vagyunk, egyik sarokban elfüggönyözött ágy, másikban egy szék, rajta menyasszonyi ruha. Hősünk öklendezik, hány, aztán ismét sötét.
Újabb teljesen más tér, másik szereplő. Múzeumi teremőr (Rezes Judit) minimalista, fehér kiállítótérben, a falon hatalmas fotó, rajta csak egy hát, amit valaki szenvedélyesen ölel, hősünkön viszont látszik, réges-rég nem élt át hasonlót. Szigorú szürke árnyalatokban pompázó üzleti férfiöltözékekkel teli gardrób, benne szigorú arcú férfi (Takátsy Péter) épp a nyakkendői között válogat szögletesen. Egy emberszabású majom (Dankó István), akit fejére kötött diódákkal vizsgálnak, ide ül, oda ül, mint normálisan bárki, akit ingerszegény környezetbe zártak. Sivár szuterénlakás, a hazatérő fiatal férfi – Lengyel Benjámin, akit a magyar HBO új sorozatában, A besúgóban hamarosan alaposan megismer majd az ország – kórházi ruháját még kint veti le, bent csak egy terrárium próbál életet vinni a szobába, de még abból is eltűnt a pók, senki se látná, ha hősünk pornót nézne, de még csak ahhoz sincs kedve. Érdemben nem beszél jó sokáig senki, és akkor is csak testetlen hangok, a majmot figyelő kutató, az ölelkezős fotót jegyző művész, nyomasztó kórus harsog: pánik, pánik!
Innen indulunk, és amerre tovább megyünk, az sem kevésbé különös.
Legfeljebb finom és fájdalmas belső utakra indulnak ezek a szereplők, időnként katartikusan kitör belőlük a kényszerű tétlenség valami ellenpontja, de ennyi. És ez elég is, a közönség megbűvölten ül az ordító magánynak ebben a leplezetlenségében. Az ősz hajú nő helyén időnként ifjúkori énje (Pálmai Anna) bukkan fel, ők váltják egymást, sőt, néha egyszerre vannak a színen, otthoni játszós ruhában vagy strucctollas-flitteres primadonnaszettben, legalább van társaságuk, gondolhatnánk, de láthatólag nem tudnak egymáshoz kapcsolódni. A szürke gardróbos férfi meg hirtelen lágy mozgású, finoman erotikus nőiséggel kezd mozogni, szemünk láttára változik.
Senki nem lép kapcsolatba a forgószínpad többi cikkelyében létezőkkel, ha mégis, egy pillanatra csupán, az is olyan, mintha mindenki csak álmodná, mindannyian mintha cellákban lennének, bezárva a magányuk hol élesen megvilágított, hol félhomályos terébe, egyre jobban szenvedve ebben az elszigeteltségben, és hogy miért kapták ezeket a személyes magánzárkákat, az csak sejthető, de mindegy is valójában. Fenséges alakítások, pedig a színészeknek nincs sok mozgásterük: alig van szöveg, szűkek a terek, a szépség szükségtelen, az apró mozdulatok, testtartások eszköztára marad, majdnem fizikai színház ez, Takátsy Péter megrendítő alakítása esetében egészen az. Hosszabb, érdemi színészi beszéd a színpadról alig hangzik el, Tasnádi Bence egy dalban kap lehetőséget kicsatornázni az addigra meglehetősen felgyűlt érzelmeket – katartikus pillanat is.
Az előadást rendező Tarnóczi Jakab alig pár éve, 2019-ben végzett az SZFE-n, egyből kapott is egy Legígéretesebb pályakezdő-díjat a Színikritikusok Céhétől, és hogy ez a díj mennyire érvényes lehetett, azt már csak a Katonában színpadra állított rendezései is igazolják. Tarnóczi rendezte a lázadás és a hatalom viszonyairól fenségesen beszélő Leláncolt Prométheuszt, ő jegyzi a színház legutóbbi Bánk bánját, ami tomboló, vad zenével, élőn és vaskosan hozta elénk az ismert történetet a laza erkölcsök és a szilárd etikusság szembenállásáról. Ő rendezte nemrég az Isten, haza, családot, amelyben a görög sortragédiák mutatták meg jelenlétüket a jelenben. Három rendezés három színházi ősklasszikusból – Tarnóczi abszolút kiérdemelte a Katona bizalmát, mégis meglepő, hogy a színház egy ennyire kockázatos vállalkozást is magára vesz érte. Kockázatos abban az értelemben, hogy azért a nagyszínpad kapacitását feltenni egy ennyire különös, rendíthetetlenül csak az érvényességet, a lecsupaszított őszinteséget, az önreflektív kitárulkozást választó előadásra, ahelyett, hogy valami könnyed, nézősimogató komédiával hívogatnák a járvány tépázta színházi közösséget, minimum bátor dolog. Öröm látni, hogy a Katonának ez még ma is belefér, hogy az alkotói integritás, a szó legszorosabb értelmében vett művészet elég erős érv bármi ellenében. Reméljük, hogy a közönség is képes velük tartani.
A Melancholy Rooms – zenés magány nyolc hangra március 5-től látható a Katona József Színházban.
