Mi járatban Budapesten?
Hazafelé tartok Lengyelországba, és útba esett Budapest. Amúgy is szeretek itt megszállni.
Honnan tartasz haza?
A Balkánról. Boszniában voltam, arról írok, mi zajlik Milorad Dodik, a boszniai szerbek vezetője körül, aki épp az ország szétszakításával fenyegetőzik. Ráadásul a Kreml és valamennyire Orbán támogatásával teszi ezt.
Ott is pattanásig feszült a helyzet, most viszont az egész világ Ukrajnára figyel.
Ahogy sokakat, engem is megdöbbentett a dolog, mert szentül hittem, hogy az amerikai jelentések a teljes körű invázió közelségéről csak az információs hadviselés részét képezik. Aztán kiderült, hogy pontosan az történt, amit mondtak. Meggyőződésem volt, hogy a katonai konfliktus megáll Donyecknél, a Donbasz-térségben. Még most sem látom, hogy pontosan mi az értelme annak, ami történik. Azt hittem, Putyin valami olyasmire játszik, mint a Krím-félsziget annektálásánál. Az is illett még ebbe a forgatókönyvbe, mikor elismerte Donyecket és Luhanszkot független államként, és onnantól várható volt, hogy ezt követően bevonul az orosz hadsereg a szeparatisták által felügyelt területre. Az oroszok tudják, hogy kell az ilyet felépíteni. Csak megerősítette ezt az érzetet, hogy az ukrán védelmi miniszter Olekszij Reznyikov, még napokkal az invázió megindulása előtt is azt mondta: nem utalnak arra jelek, hogy a közeljövőben valóban támadhatnának az oroszok.
Mikor jártál Ukrajnában utoljára?
Alig egy hónapja, mert épp Lvivről – más néven Lembergről – írok könyvet.
Jön Mordor és felfal minket című első könyved az ukrajnai utazásaidról szólt, nyilván számos barátod is van az országban. Ők mihez kezdenek most?
Fogalmuk sincs, mihez kezdjenek. Van, aki harcol, más menekül, van aki, csak bénultan várja, mi lesz, esetleg igyekszik öntudatlanra inni magát. Olyan közelről ismerem ezt az országot és népet, hogy kicsit a második hazámnak érzem Ukrajnát. Tényleg szívszaggató, ami történik, egyelőre nem is tudok mit kezdeni az egésszel. Mint amikor meghal egy szeretted, és egy darabig még képtelen vagy felfogni.
„A Nyugat továbbra is őrködik az egyre inkább darabjaira hulló nemzetközi rend felett, és fogalma sincs, mit kezdjen ezzel a helyzettel. Úgyhogy dogmatikussá válik, és katatónul ismételgeti a „nem” szócskát. A hidegháborúban a Szovjetunió védelmezte a mesterségesen létrehozott, mindenki másnak kényelmetlen perspektívákat. Most pedig a Nyugat” – írod az ukrán helyzetről a lengyelül 2019-ben megjelent Via Carpatiában. Most hogy látod ezt, még dogmatikusabbá válik, vagy idomul az új helyzethez a Nyugat?
Nehéz ilyesmiről beszélni, mikor épp háború zajlik a szomszédban, de én úgy látom, hogy a NATO, az EU, és az általában vett Nyugat újra és újra elköveti ugyanazt a hibát. Erre kiváló példa Bosznia-Hercegovina, amit létrehoztunk, aztán engedtük kicsúszni a kezünkből. A második világháború után beállt, majd a szovjet összeomlás után tovább erősödő Pax Americana láthatóan megingott, és tanácstalanul állunk az új helyzet előtt. Persze voltak bőven problémák ezzel az Amerika által szavatolt békével, és világosan látszik, hogy amikor ezeket a problémákat tartósan figyelmen kívül hagyják, akkor a társadalomban elkezd felhalmozódni a frusztráció, amit kihasználhatnak a populista politikusok, ahogy az történt Magyarországon, Szerbiában, Lengyelországban, Oroszországban is. Tehát arról szerintem tényleg nem tehetünk, hogy Putyin eszelős agresszorként lép fel, arról viszont nagyon is, hogy képtelenek voltunk bármit kezdeni azzal a nemzetközi renddel, amit létrehoztunk. Akárhányszor kérdeztem az amerikai hadvezetést vagy nyugati diplomatákat, hogy mi a teendő például Koszovóban – hiszen az ottani szerbek nyilvánvalóan nem elégedettek a helyzettel –, vagy épp Boszniával, mert az ország működésképtelennek tűnik ebben a felállásban, a válaszaik annyira távol estek a realitásoktól, hogy az járt a fejemben: „Bakker, jártál már ott egyáltalán?” Mintha senki nem figyelne oda, mit mondanak maguk a szerbek. A politikusaik ijesztő, nacionalista szólamai persze eltúlozzák a problémákat, de a problémák attól még léteznek. A Nyugat viszont nem vesz róluk tudomást, és olyanokkal jön, hogy „Ne csináljátok már, gyerekek, Bosznia lehet olyan, mint Belgium.” Az ilyentől eldobom az agyam, mert ha valaki egy kicsit is ismeri a helyzetet, pontosan tudja, hogy jelenleg kurvára nem működhet az az ország Belgiumként.
Mi állhat e mögött? Tudáshiány, érdektelenség, kulturális vakság?
Ez mind benne van. Az az érzésem, hogy miközben a dolgok gyorsan változnak, mi csak nyomozzuk a kapcsolatot a valósággal. Egész más lenne a helyzet, ha a Nyugat képes volna modellállamként felmutatni mondjuk Boszniát. Nézd meg Koszovó és Bosznia zászlaját: a színekkel, csillagokkal és szimbólumrendszerével legalább annyira belesimulnak a NATO, vagy a nyugati országok esztétikájába, mint a korábbi szovjet államok zászlajai a szovjetébe. Ha ennyire bátrak voltunk, hogy szimbólumokat kreáltunk ezen országok számára, akkor továbbmehettünk volna pár lépéssel, és az intézményrendszerüket is a nyugati sikertörténet még hatékonyabb szimbólumává tehetnénk. Csak ehhez el kéne érni, hogy az emberek ne menekülni akarjanak országból Németországba, Svájcba, vagy akárhova, ahova tudnak. Ha Bosznia felmutatható lenne a demokratikus, szabadpiaci fejlődés sikertörténeteként, a Nyugat is sokkal kompetensebbnek tűnne. De mint mondtam, egymás után hagyjuk lesodródni ezeket az országokat kicsúszni a nyugati útról.
Jó példa?
Lehet, hogy furcsán hangzik, de ott van Grúzia. Szaakasvili egy seggfej volt, igazi önkényúr, de a Nyugat segítségével felépítette az országot, ami a mai napig érezteti hatását. Hiába van Szaakasvili börtönben, és hiába gyűlöli a politikai hagyatékát a mostani miniszterelnök, Bidzina Ivanisvili, alapvető kérdésekben – gazdasági értelemben és a rendszerszintű megoldásokat nézve – még mindig azon az úton jár az ország, amin Szaakasvili elindította. Nem véletlen, hogy mindenki Grúzia megoldásait igyekszik másolni a térségben. Örményországtól Azerbajdzsánig, de még Szocsiban is azt látjuk, hogy Szaakasvili esztétikai és politikai megoldásait másolják. Ilyen értelemben tehát Grúzia modellállamnak nevezhető. De vehetjük akár Lengyelországot is. A rendszerváltás után igazán szar helyzetből indultunk, még Közép-Európa többi ex-komcsi országánál is szarabból. De el kell ismernem, hogy ehhez képest most egész jó állapotban van a gazdaság. Bosznia-Hercegovina, Koszovó és Montenegró nem nagy országok, nem lenne nagy erőfeszítés a Nyugat részéről egy működő rendszert létrehozni.
De Ukrajna szomorú példája nem azt mutatja, hogy különösen nehezített terep, amikor ezt etnikailag, kulturálisan megosztott országokban, az orosz és nyugati érdekszférák ütközésvonalán kellene megcsinálni?
Ukrajna teljesen más történet, mint a Balkán. Nem hiszem, hogy ott többet tehetett volna a Nyugat annál, mint amit megtett. Egy olyan országról beszélünk, ahol húsz éven át szinte egyáltalán nem fejlődött az elit, a közös identitás, a felelős kormányzás, és az állami hagyományok. Egészen a Majdanig nem nagyon volt előrelépés ezekben. Utána megpróbálták felépíteni az országot, persze nem egy kifejezetten nyugati, demokratikus módon, inkább a grúz úton haladva. Különösen Zelenszkij megválasztása óta, aki maga sem egy angyal, vádolták azzal is, hogy párhuzamos hatalmi struktúrákat épített a hivatalos kormányzati intézmények mellett, de legalább elkezdett az ország haladni valamilyen irányba, és ez az irány nem Oroszország volt. Amikor arról beszéltem, hogy modellállamokat kellett volna létrehozni, nem Ukrajnára gondoltam, mert az túl nagy és megosztott ország, hatalmas lemaradásokkal. A mostani háború és Putyin terjeszkedési taktikája amúgy kontraproduktívnak is bizonyulhat, mert ami most történik az Finnországot és Svédországot jó eséllyel abba az irányba löki, hogy csatlakozni akarjanak a NATO-hoz. De épp ez a fő különbség: míg a NATO-hoz saját döntéséből csatlakozik egy-egy ország, addig az orosz érdekszférába hatalmi erővel kell berántani vagy benntartani.
A mostani helyzet szerinted hogy érinti a lengyel-magyar különutasságot Európán belül?
A történések már korábban elkezdték visszaterelni a lengyel kormányt az európai együttműködés felé. Legalábbis egy ideje nem hangoztatják annyira a különutasságukat. Azt nem tudom, hogy Orbán mire játszik. Évek óta az a benyomásom, hogy ő a legerősebb összekötőember pozíciójára tör, és ez sok tekintetben be is jött neki. Mert kivel beszél Macron, ha Közép-Európa jövőjét akarja megvitatni? Orbánnal, nem pedig a sokkal nagyobb országot vezető Kaczyńskival, mert pontosan tudja, hogy utóbbinak nincs elképzelése, hogy kell kijátszani a lapokat a nemzetközi politikában. Orbán viszont nagyon jó ebben, egyértelmű, hogy dörzsölt játékos. Nincsenek igazán erős lapjai, de pontosan tudja, mikor kell kijátszani őket, ezzel az ország gazdasági súlyához képest sokkal erősebb tárgyalási pozíciót is el tud érni olykor. A Trianon utáni Magyarország egy nagy közép-európai hatalomból közepes országgá zsugorodott, de Orbán a Kárpát-medencei befolyás visszaszerzésén is munkálkodik: tudatos építkezéssel sikerült maga köré gyűjtenie a határon túli magyarok túlnyomó részét is. Romániában járva sosem hallottam olyat, hogy Gyurcsány Ferencet bárki a miniszterelnökének nevezte volna, Orbánt viszont nagyon sokan érzik annak.
Az utóbbi években politikai szintre emelt lengyel-magyar barátságon eddig is apró repedést jelentett az Oroszországhoz való viszony. A helyzet drasztikus fokozódásával ez szerinted vezethet a szövetség megromlásához?
Akár vezethetne is, de nem tudom, hogy fog-e. A helyzet most változóban van, de azt látni kell, hogy a lengyel Jog és Igazságosság pártja korábban nehéz helyzetbe navigálta magát orosz-ügyben: nem voltak hajlandóak észrevenni, hogy az Európában talált illiberális szövetségeseik egytől-egyig oroszbarátak is voltak egyben. Ami nem olyan meglepő, hiszen Putyin az illiberalizmus pápája, aki aktívan tesz is a minta terjesztéséért. A lengyel kormány egyszerre próbálta megőrizni az (illiberális) kecskét és az (oroszellenes) káposztát. Nekem amúgy egyre inkább az a benyomásom, hogy történelmi értelemben ennek a lengyel-magyar testvériségnek van egy fontos geopolitikai feltétele: a két ország között ott húzódik a Kárpátok, így a befolyási övezeteik nem nagyon ütköztek egymással. A középkorban Lengyelország inkább a Kárpátoktól északra igyekezett kontrollálni a dolgokat, Magyarország pedig egész sikeres volt abban, hogy a déli oldalon domináljon. Az elmúlt évtized nacionalista reneszánsza ellőtt az volt a benyomásom, hogy ez a sokat emlegetett lengyel-magyar barátság már nem jelent túl sokat. Amikor a magyarokat kérdezem róla, sokszor az volt a válasz, hogy „Hát igen, ezt a lengyelek mondják”, ha a lengyeleket, ők viszont azt, hogy „A magyarok mondják”. Mindenki úgy gondolta, hogy a másik számára fontosabb a dolog.
Azért vannak látványos megnyilvánulásai: az egy ideje például bevett dolognak számít, hogy a Békemenetre nagy számban érkeznek Orbán Viktor lengyel támogatói. Idén március 15-ére pedig Márki-Zay Péter is meghívta a „lengyel elvbarátait”, hogy együtt lépjenek fel a demokrácia és szabadság nevében, így akár mindkét oldalon lehet lengyel jelenlét.
Ebből azért már korábban is adódtak érdekes pillanatok. Orbánról sok minden elmondható, de az éppenséggel nem, hogy vallási fanatikus lenne. Dicsekszik a keresztény identitással, de távolról sem olyan elborult, mint a mi lengyel fanatikusaink. Mikor 2016-ban a Kaczyński-támogató lengyelek megérkeztek Budapestre, a vonatról leszállva olyan szórólapokat osztogattak, amiken ez a szlogen szerepelt: „Jézus Krisztus Magyarország királya”. Az még az Orbán-támogatókat is láthatóan sokkolta kicsit, nem igazán tudtak vele mit kezdeni.
Ez talán az Orbán által meghirdetett illiberális kereszténydemokrácia kereteit is szétfeszíti…
Igen, az viszont érdekes jelenség, hogy az utóbbi időben már a lengyel jobboldalon is egyre több olyan hang van, hogy talán Orbán nem volt a legbölcsebb választás szövetségesnek.
A Putyin-barátság miatt?
Csak részben. Nem a Putyin-barátság az egyetlen, ami miatt kiábrándulhatnak Orbánból lengyel jobboldaliak: a nemzeti tőkésosztály agresszív felépítése is ide tartozik. A lengyel populisták is korrupcióellenes szlogenekkel kerültek hatalomra, és egy darabig úgy tűnt, komolyan is vették ezeket az ígéreteket. Bár mostanában a lengyelek is ráfeküdtek a nemzeti tőkésosztály kiépítésére, de több mint öt év alatt jutottunk el ide, és még mindig érezhető bizonytalanság a folyamat körül. A lengyel jobboldalon tehát egyfelől csodálják Orbánt, mert nagyon hatékony a nemzetközi érdekérvényesítésben, de ezen túl fogyatkoznak a mellett szóló érvek. Szóval könnyen lehet, hogy ennek a gyönyörű politikai barátságnak a vége felé menetelünk.
Mi lenne ez esetben a visegrádi négyekkel?
A V4 időről-időre hatékony tud lenni, bár megesik, hogy valamelyik ország magányos manőverekbe kezd. Lengyelországot például senki nem követte, mikor megkezdte idióta keresztes hadjáratát Németország ellen. A csehek és a szlovákok sosem mondanának rosszat a németekre, de még Orbán is mindig tartózkodott a nyílt németellenességtől. Retorikai szinten olykor kacérkodott ezzel, de sosem állt igazán bele, mert pontosan tudja, hogy a magyar gazdaság milyen mértékben függ a dél-német ipartól. Csak Lengyelország volt annyira balek, hogy teljesen beleálljon a németellenességbe, és szépen magára is maradt ezzel.
Szerinted létezik olyan kelet-közép-európai, vagy közép-kelet-európai identitás, amire lehet építeni egy régiós öntudatot? Mert a könyvből az jön át, hogy ezt a régiós identitást te is kulcskérdésnek érzed, még ha nem is értesz egyet azzal, amit a populista nacionalizmus csinált ebből.
Szerintem az egyetlen dolog, ami a régióban mindnyájunkat összeköt: a keserűség, hogy a történelmünk során újra és újra leigáztak minket. Az élmény, hogy nem vagyunk igazán erősek. Van egy ilyen összefüggés: minél nacionalistább egy ország, és minél látványosabban próbál erőt demonstrálni, annál több történelmi komplexus dolgozik a háttérben. Látványos példája ennek a macedón nacionalisták által állami szintre emelt Nagy Sándor-kultusz, aminek aztán korrupciós botrányok és tömegtüntetések vetettek véget. Ha a térség népeit összeköti valami, azok a komplexusok – persze a nacionalisták ezt sosem vallanák be.
De ez trükkös dolog, mert a történelmi komplexusaink nemcsak összekötni tudnak népeket, de egy pillanat alatt egymás ellen is fordíthatnak…
Ezt élőben figyelhetjük most. Orbán egyfelől úgy tesz, mintha Ukrajnát támogatná, de azért még mindig óvatosan fogalmaz és foglal állást.
Próbáltál Orbán Viktortól is interjút kérni a könyvhöz?
Persze.
Meddig jutottál?
Kovács Zoltán irodájáig, ott elakadt a dolog.
Több magyar politikus viszont szóba állt veled. Ki volt közülük a kedvenced?
Be kell vallanom, hogy Gyurcsány. Még ha tudom is, hogy egy seggfej, igazán szórakoztató volt vele beszélgetni. Egyszer valaki úgy jellemezte nekem Gyurcsányt, hogy ő egy „elbűvölő lotyó”, és ezt találó leírásnak tartom. Hiába nyilvánvaló, hogy kamuzik, így is képtelen voltam ellenállni a varázsának. Donald Tusk is képes hasonló mutatványra. Kemény politikus hírében áll, a kollégái nem is kedvelik, de ha kell, tudja szerethető arcát mutatni. Gyurcsány szomorú szemekkel és sóhajtozva adta elő nekem, hogy hiába küzdöttek keményen, sajnos az ő idejükben is előfordult korrupció. Egy szavát sem hittem, de a végére kedvem lett volna megölelgetni.
Sikerült azért türtőztetni magad?
Igen, van akaraterőm, elmaradt az ölelgetés.
Nagy rajongója vagy az alternatív történelemnek, több könyvet is írtál Lengyelország sosemvolt múltjáról. Ez azt jelenti, hogy rajongsz a populista emlékezetpolitikáért is? Mert azt el kell ismerni, hogy elég kreatívak ebben a műfajban.
Valóban, korábban többször megesett, hogy felcsigáztak az efféle összeesküvés-elméletek. Senki nem hitt bennük igazán, de izgalmas és szórakoztató volt olvasgatni róluk. Aztán Trump és a más populista vezetők hatalomba kerülésével ezek a konteók megtalálták az utat a mainsteam politikába, és azóta már kevésbé szórakoztatóak, könnyű eltelni velük. Pedig van valami lenyűgöző a Pártusjézus-elméletben, ahogy annak levezetésében is, hogy a magyar nyelv a navajo vagy a sumér rokona. A lengyel nyilvánosságban is nagyot ment pár éve egy délibábos őstörténeti elmélet Nagy Lechiáról, a hatalmas kiterjedésű, ókori szláv birodalomról, amely erősebb volt, mint Róma, csak a németek – mert ki más? – megpróbálták ennek a birodalomnak az emlékét kitörölni a hivatalos történelemből. Így lehet, hogy a dicső Lechia után nem maradtak olyan romok, mint Róma után. Ez a mitológiaképzés is a komplexusokról szól. Az önmagukat Nagy Sándor leszármazottaiként újradefiniált észak-macedónoknál ez ugye ez egy évekre hivatalos politikává emelkedett, de a románoknál is ott van a dákoromán elmélet. A román barátaimat azzal a kérdéssel szoktam ugratni, hogy ha a rómaiak és a dákok harcolnának egymással, ők kit támogatnának. Ezen mindig tépelődni kezdenek.
Szoktál még Kárpátia-dalokat hallgatni?
Igen, számomra ez bűnös élvezet. Tisztában vagyok vele, hogy ciki, még a metálmezőnyben is. A magyar barátaim mondogatják is, hogy ne hallgassam ezt a náci hülyeséget, de egyszerűen jól esik betenni vezetés mellé, amikor vágok át a Kárpát-medencén. Bármekkora giccs, rendre beleborzongok azokba a dalszövegekbe a hősi magyar katonákról, akik vérüket adják Istenért és a Hazáért, vagy saját kezűleg állítják fel a templomot a kettős kereszttel a Kárpátok szirtjein.
Hogy haladsz a magyar nyelvvel?
Szarul. Néhány éve, mikor Budapesten éltem, elkezdtem magyarul tanulni, de annyira különbözik ez a nyelv a lengyeltől, hogy amint nem használom, pillanatok alatt elfelejtek mindent. Csak azok a szavak maradtak meg, amik kötődnek az indoeurópai vagy szláv gyökerekhez: cseresznye, utca, föld, puszta… ezek megvannak. Érdekes megfigyelni a magyarban, hogy a szláv jövevényszavak jellemzően a mezőgazdasághoz kötődnek, míg a rendszerfogalmak a németektől, a kereszténységhez köthető kifejezések pedig a latinból jönnek. Ezek a szóvándorlások amúgy eleve tudnak vicces helyzeteket előidézni. Az angolok franciák iránt érzett megvetését például alaposan megnehezíti, hogy az összes szofisztikált szavuk a francia nyelvből jön.
Említetted, hogy épp Lembergről, avagy Lvivről írsz könyvet. Mikor mész oda legközelebb?
Amint tudok, megyek. Lemberg nagyon fontos hely a lengyeleknek, de az ukránok számára is. Mindenki emlékszik rá, hogy lengyel város volt, de fel sem merülnek irredenta gondolatok ezzel kapcsolatban. Még a nácik sem mondják azt, hogy vissza kéne szerezni. Ez nagy különbség Magyarországhoz képest, de megvannak a történelmi okai. Lengyelország ugyan nagy területeket vesztett keleten, ugyanakkor kapott is területeket nyugaton. Így a mérete lényegében nem változott, egy nagy közép-európai ország maradt, csak nyugatabbra tolódott. Magyarországot viszont tényleg megcsonkították, minden irányból lenyestek belőle darabokat, mintha kebabhús lett volna. Érthető tehát, hogy itt sokkal elevenebben él az elcsatolás emléke. Lengyelországban bizonyos dolgokat még meg is oldott a nyugatra tolódás: még a lengyel nacionalisták is elismerik, hogy az ortodox keresztény közegtől való távolodás még erősítette a katolikus karaktert, közelebb vitte Lengyelországot Rómához.
És a lengyel jobboldal hogyan viszonyul a katolikus egyház jelenlegi fejéhez? Mert a magyar kormánypárti nyilvánosságban komoly támadásokat kapott a menekültválsággal kapcsolatos nézetei miatt, Bayer Zsolt például demens vénembernek nevezte.
Ugyanez megy Lengyelországban. „Egy balos idióta Dél-Amerikából, semmit nem ért a régióból, nem szabadna pápának lennie” – így tudnám összefoglalni. Azt viszont el kell ismerni, hogy míg a lengyel nacionalisták gyűlölik a muszlim migránsokat, most nagyon nyitottnak tűnnek az ukrán menekültekkel szemben. A kettőt nehéz összeegyeztetni, de az utóbbit legalább helyesen csinálják. A lengyel nacionalizmus tele van efféle ellentmondásokkal, sőt, szinte ezek adják a fő építőanyagát.
Az utóbbi évek közéleti folyamatainak egy nagy tanulsága szerintem mindenképp van: ha ellentmondásokról van szó, hihetetlenül magas a tűrőképességünk.
Egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk őket, ez a toleranciánk receptje. Amúgy én is megértő vagyok a Trianon-nosztalgiával kapcsolatban, mert a magyar helyzet teljesen más mint a lengyel, így hülyeség lenne részemről kapásból elítélni vagy kinevetni az autók hátulján díszelgő Nagy-Magyarország matricát. Orbán ismeri ennek a nosztalgiának az erejét, de átlátja a helyzet bonyolultságát, így óvatosan, kesztyűs kézzel, kulturális és gazdasági eszközökkel próbálja visszaszerezni a befolyást a Kárpát-medencében.
A könyv vége felé azt írod, hogy a Fidesz Magyarországa már nem fürge tigris, „inkább egy lusta, jóllakott, cinikus és ravasz Garfield. Ez a Garfield azonban még mindig rendelkezik valami sajátos bájjal és intelligenciával.” Ezt még mindig így látod, vagy felszívta azóta magát Garfield?
Széky János beszélt nekem a trianonizmus elméletéről, ami arról szól, hogy még ha soha nem emlegetheti senki hivatalosan és közvetlenül a revíziós igényeket, Trianon még mindig akkora a trauma, hogy politikailag nagyon megtérül játszani ezekre az érzelmekre. Olykor elegendőek az áttételes utalások, vagy szimbólumok, egy zászló meglengetése. Hiába tudja mindenki hogy a területi revízió a jelenlegi világrendben képtelenség, bármilyen kikacsintás ebbe az irányba hitelt adhat egy politikusnak. Ezért lehet a mai napig politikai sikereket elérni ezzel a narratívával. Még az ukrán határra kivezényelt magyar katonák látványa is passzolhat a képbe. Persze más okból vannak ott, és szinte biztos, hogy soha nem lépik át a határt. De nem is kell, sokak számára már annak is lehet üzenetértéke, hogy magyar katonák sorakoznak Kárpátalja határain. A szundikáló Garfield megvillantja a karmait egy pillanatra.
A Via Carpatia – avagy csavargások Magyarországon és a Kárpátmedencében című könyv az Ampersand Könyvkiadó gondozásában jelent meg.
