Az idei Berlinale első adag filmje csodálatos volt, de könnyen emészthetőnek nem nevezhető. Azóta kaptunk a fesztiválon kifejezetten közönségbarát bemutatókat is, és ami kisebbfajta meglepetés, hogy ezek még jók is voltak. Berlinbe ugyanis a közönségfilmeknek ¬– különösen az angolszász alkotásoknak – nem a legjava szokott eljutni, ide nem a szórakoztató darabokért érdemes jönni.
Az Emma Thompson főszereplésével készült Good Luck to You, Leo Grande-ra emiatt kicsit gyanakvóan ültem be, különösen, mivel a film az egymondatos szinopszisa alapján akár a szupergagyi irányába is elmehetett volna: egy Nancy nevű 55 éves özvegyasszony, akinek még sosem volt orgazmusa, igénybe veszi egy férfiprostituált szolgáltatásait, hogy végre megtudja, milyen a jó szex. De szerencsére a két női alkotótól, Sophie Hyde rendezőtől és Katy Brand forgatókönyvírótól nem bárgyúságot kapunk, hanem egy könnyed, ízléses dramedyt.
Emma Thompson természetesen fergeteges az első pillanattól az utolsóig a merev tanárnő szerepében, aki megkésett szexuális kalandozásába is végtelenül racionálisan, túlzott elvárások nélkül, ám a különböző szexuális aktusokat kipipálandó tételekként egy cetlire kilistázva vág bele. A címszereplő Leo Grande-ot, a titokzatos, művelt és őrületesen szexi szexmunkást Daryl McCormack alakítja, aki Thompson elsöprő színészi sármja mellett remekül megállja a helyét lefegyverző bájával. Persze, feltehetően még a nagyon drága szexmunkások sem ilyenek a valóságban, az olyan szexmunkások pedig pláne nem, akiket egy középkorú hittantanár megengedhet magának, de efölött szemet hunyunk, annyira édesek ezek ketten.
Ám elsősorban forgatókönyvírói bravúr, hogy a film működik: szinte végig egy hotelszobában játszódik, lényegében kizárólag a dialógra alapoz, és nincs benne egy hamis hang sem. Nancy és Leo Grande négy találkozójának íve abszolút hihetően épül fel Nancy kezdeti zavarától indulva a fokozatos oldódáson, majd az elkerülhetetlen konfliktuson keresztül a lezárásig. A film kis világán belül minden mondat hiteles, ami elhagyja a főhősök száját, és tökéletes ritmusban érkeznek az érzelmi váltások, és az olyan megkapó pillanatok, mint például Nancy és Leo kedves tánca. Megszeretjük ezt a két embert, és nagyon sokat nevetgélünk rajtuk.
A nő teste, a férfi döntése
Radikálisan másmilyen női film a versenyprogramban szereplő Call Jane, amelyet a részben magyar származású Phyllis Nagy rendezett, akit a Carol forgatókönyvéért korábban Oscarra jelöltek. Bár a film egy ponton elkezdi a hihetőség határait feszegetni, a végén pedig kissé túlságosan is hollywoodi hangulatú hepiendbe torkollik, nagyobbrészt lebilincselő és megrendítő. Elizabeth Banks alakítja a Joy nevű főhősnőt, egy várandós családanyát a 60-as évek Amerikájában, akinek nem engedélyezik az abortuszt, annak ellenére, hogy kiderül, terhessége az életét veszélyezteti.
Joy kénytelen illegális megoldást keresni, így ismerkedik meg a Sigourney Weaver-vezette földalatti nőegylettel, akik hasonló cipőben járó társaiknak segítenek. Bevonódik a munkájukba, és hamarosan takaros kertvárosi asszonykából nemcsak emberjogi harcossá, hanem emberjogi bűnözővé változik. Akárcsak a Carolban (ahol két nő azzal küzdött, hogy leszbikus kapcsolatukat fenntarthassák és felvállalhassák), itt is nagyon átélhető a nőkön fizikailag vagy bürokratikus úton nap mint nap erőszakot tevő patriarchális társadalom kegyetlensége, abból a magától értetődőnek tekintett tényből eredő szüntelen fájdalom és megaláztatás, hogy a nők teste és döntései felett férfiak rendelkeznek.
De mindezzel együtt is nézőbarátnak neveztem a filmet, mert bár egyáltalán nem gyáva, és egy kőkemény abortuszjelenettől sem riadtak vissza az alkotók, végső soron a nők felemelő összefogásáról, bajtársiasságáról, példaértékű küzdeni akarásáról szól. És a roppant esztétikusan ábrázolt 60-as évekbeli enteriőrökről és kosztümökről sem fog senkinek a hasonló témájú 4 hónap, 3 hét, 2 nap beugrani, ahol ugyanez a probléma a rothadó Ceaușescu-érában került terítékre.
Anyám, a faltörő kos
Szintén a versenyprogramban mutatták be a Rabiye Kurnaz gegen George W. Bush című, megtörtént eseten alapuló drámát, amit a kiváló A kilencedik mennyország rendezője, Andreas Dresen készített. Első hallásra ennek a témája sem tűnik éppen szívmelengetőnek: egy Brémában élő, török-német családanya, Rabiye arra eszmél 2001 októberében, hogy a nagyfiát, Muratot a guantánamói fogolytáborba zárták, és terrorista cselekmények elkövetésével vádolják. Innentől sokéves küzdelem indul el, amelynek során a tigrisanya egy emberjogi ügyvéddel vállt vállnak vetve harcol fia szabadon engedéséért.
A Németországban elsősorban humoristaként és tévés személyiségként ismert Meltem Kaptan lehengerlő alakításában megelevenedő Rabiye egyszerű nő, aki nem ért se a joghoz, se a politikához, angolul pedig pláne nem tud, ellenben olyan, mint egy úthenger, ha a családjáról van szó. Első lépésként véletlenszerűen felkeres egy ügyvédet, akit meggyőz arról, hogy vállalja a fia védelmét – a szelíd Alexander Scheer tökéletes ellenpont Kaptan mellett –, aztán meg sem áll Washingtonig. Dresen briliáns rendezői trükkje abban rejlik, hogy végig elszórakoztat bennünket ezzel az elviselhetetlennek tűnő, mégis imádnivaló nővel, de közben sosem veszti szem elől az igazi témát, azokat a bűnöket, amiket az amerikai – és ebben az esetben a német – kormány elkövetett a guantánamói foglyokkal szemben.
Rabiye figuráján keresztül az emberi jogok borzalmas sárba tiprása megszűnik absztrakt társadalmi problémának, vagy immár történelmi ténynek lenni, és egészen közel kerül hozzánk. Készült már több film Guantánamóról, de talán egyik sem érzékeltette ennyire átélhetően azt, hogy ezeket a szörnyűségeket teljesen átlagos emberek ellen követték el, akiknek az élete nagypolitikai játszmák miatt hullott darabjaira jóvátehetetlenül.
