A sörözőt választotta. Ezt hatalmas megkönnyebbüléssel nyugtáztam. A születésnapom óta Lola gyorstalpalót tartott nekem a modern randizásból egy sor ital és e-mail kíséretében, és figyelmeztetett az összes felmerülő csalódásra, amire számíthatok. Az egyik ilyen volt, hogy a férfiak tökéletesen képtelenek választani, vagy akár csak javasolni is egy helyszínt a randira. Ezt a fásult, kamaszos, egyáltalán-nincs-kedvem, hasznavehetetlen-gyakornok-azt-mondja-hogy-még-mindig-nem-tudja-használni-a-nyomtatót hozzáállást eléggé lelombozónak tartom. Lola azt javasolta, hogy lépjek túl ezen, különben a maradék életemet szex nélküli félkómában fogom tölteni egy díványon, olyan üzeneteket küldözgetve, mint „Helló, ráérsz holnap? Mikor? Mit szeretnél csinálni?”, oda-vissza a Linxen olyan férfiaknak, akikkel aztán sosem találkozom.
Max megmondta, hogy hol találkozzunk egy órával azután, hogy beszélgetni kezdtünk.
„Kocsmák és öregemberes sörözők rendben vannak neked?” – írta.
„A kedvenceim – válaszoltam. – Már nem találok senkit, aki eljönne velem ilyen helyekre.”
„Én sem.”
„Úgy érzem, hogy amikor még diákok voltunk, mindenki imádott ilyen helyekre menni, de most már nem, mert nincs benne irónia.”
„Azt hiszem, igazad van – válaszolta. – Lehet, hogy azt gondolják, hogy már túl közel járunk korban az öregemberekhez, hogy élvezzük az öregemberek sörözőit.”
„Lehet, hogy az öregember kocsmák az ember ivászatos éveinek a két végét jelölik. Az iróniát, amikor tinédzser, és azt a végét, amikor már valóban nyugdíjas” – írtam.
„A kettő között pedig ott ragadunk a gasztrokocsmákban, ahol 9 fontba kerül egy húsos hasé.”
„Abszolút.”
„Találkozzunk Az Intézményben, Archwayben, csütörtökön hétkor – írta. – Van egy dartstábla, egy öreg ír a tulaj. Sehol egy Negroni koktél vagy minimalista dekor a háttérben.”
„Tökéletes” – írtam.
„És van egy táncparkett, ahol megpörgethetlek, ha minden jól alakul.”
Megkérdeztem Lolát, hogy ez normális-e. Azt mondta, hogy igen, és hogy a visszajelzései a felére csökkentek, amikor betöltötte a harmincat, mivel sok férfi állítja be a nők korhatárát harmincra és az alá. Azt mondta, hogy amikor ezt megtudta, sokkal könnyebben elfogadta, mennyire kevés visszajelzést kapott. Volt egy időszak, mesélte Lola, amikor a Reddit-chateket fésülte át a nevét keresve, mert meg volt róla győződve, hogy „egy pletyka” kering róla online, amely gyorsan mutálódva növekszik a tudta nélkül, és ez elriasztja a férfiakat. Szerintem Lola „pletyka a sötét weben” teóriája egy eléggé túlzó paranoia volt önmagáról, de aztán eszembe jutott, hogy sokáig meg volt arról is győződve, hogy „merénylet áldozata” lesz, nekem pedig nem volt szívem megmondani neki, hogy csak hírességek lesznek merénylet áldozatai.
Az első néhány napban teljesen bele voltam bolondulva a Linxbe. A varázsa magával ragadott. Kijátszottam a romantika rendszerét – ez a sok jóképű és érdekes férfi, mind rám vár a farmerzsebemben. Éveken keresztül azt mondogatták nekünk, hogy megtalálni a szerelmet olyan, mint egy lehetetlen küldetés, amely a kitartást, időzítést és szerencsét teszi próbára. Azt gondoltam, hogy rémes ad hoc rendezvényekre kell járni, és specializálódott könyvesboltokba; nyitott szemmel kell esküvőkre menni és a metrón utazni; beszélgetést kezdeményezni más egyedül utazó turistákkal, valahányszor csak külföldre utazik az ember; heti négyszer szórakozni menni, csak hogy kimaxolja az ember az esélyeit. De ezekre a stratégiai férfiórákra már nem volt többé szükség – már nem kellett időt szánni rá, mint azt régen tettük. Ahogy végigpörgettem a potenciális szerelmem tárgyait a metrón, a buszon, a WC-n ülve, ráébredtem, hogy mennyi időt lehet ezzel a módszerrel megspórolni. A szerelem keresését már nem kellett beépíteni a napi rutinba, amitől annyira rettegtem – tévénézés közben is megtehettem.
Azt mondta, hogy ebben a ciklusban működik a dolog, amíg nem találkozik az ember valakivel. Lola már hét éve használ randiapplikációkat, illetve iratkozik le róluk.
A leggyakoribb beszélgetéseim a Linxen olyan mesterkélt, tartalmatlan és mulandó csevegések voltak, mint a nyári szellő. Mindig egy laza bemelegítéssel kezdődtek, „Helló! Hogy vagy?”, vagy egy integető kéz emojival. Volt egy minimum háromórás várakozás a válaszra; a három nap még általánosabb volt. A várakozást azonban sosem érte fel a tartalom minősége. „Bocsi, tiszta őrültekháza van a melóban, gasztroíró, ez menő. Én ingatlanban utazom” – volt a hosszú hallgatás jutalma. Ezeknek a beszélgetéseknek a témái sokat forogtak a napok megemlítése körül – Milyen napod van? Mit szólnál a keddhez? Milyen volt a csütörtököd? Mit csinálsz ezen a hétvégén? –, ami nem volt túl időszerű különben, mivel az említett nap, amire valamelyikünk rákérdezett, csak egy hét múlva került megválaszolásra.
Nagyon gyorsan rátaláltam egy másik idegesítő apróságra, ami azért eléggé kellemetlen volt. Ez volt az a fajta férfi, akit Megjátszós Álompasinak kereszteltem el. A profiljában olyan semmitmondó frázisok szerepelnek, mint „feleséget keresek”, vagy „Az álomestém? A díványon bekuckózva Sofia Coppola-filmet nézni.” Az ilyen férfi pontosan tudja, mit csinál, nekem pedig egy fikarcnyi sem kell ebből.
Részem volt egy ilyen virtuális találkozásban még az elején egy szemüveges általános iskolai tanárral, Aaronnal, aki miután fél óráig kellemesen elcsevegtünk, megkérdezte tőlem, hogy van-e kedvem randizni aznap este. Kedd éjjel fél tizenkettő volt. Visszakérdeztem, hogy randira gondol, vagy csak azt akarja, hogy felmenjek a lakására? „Hát, végül is ledobhatok egy gyors korsó sört” – válaszolt durcásan. Ez volt a vége az Aaronnal folytatott beszélgetésemnek.
A nyelvnek számos meddő alműfaja volt, amit sok férfi használt, akikkel beszéltem. „Jó estét, szép hölgy – lenne-é kedve eljönni az ivóba ezen a szép napos szombaton?” – kérdezte az egyik. „Ha a zene lenne a szerelem étke, akkor hadd szóljon, de ha egy gasztroíró szereti a szerelmet és a zenét is – akkor eljönne velem táncolni jövő héten?” – írta egy másik egy érthetetlen fejtörőbe rejtve üzenetét, ami az érettségi matektételekre emlékeztetett (Shivaninak tíz narancsa van, ha a gyökét elajándékozza, akkor hány narancsa marad?). Ez a csábítás egy egyedi változata volt, amivel addig még nem találkoztam – vágyakozó és nosztalgikus, értelmetlen és fura. Humortalan és áthatolhatatlan.
Mások viszont igazi látványosságot csináltak a leegyszerűsített nyelvezetből, amit használtak. „Te angol??” – egy vörös hajú autószerelő kérdezte nyitásként. Néhány férfi üzenete olyan volt, mint egy szerkesztetlen, unalmas, egész napos tudatfolyam, olyan zagyvaságokkal, mint:
Helló, hogy vagy? Épp most zuhanyoztam le hideg vízben, mert pechemre bedöglött a bojler! Nos hát, megyek és veszek egy kávét, lehet, hogy egy szalonnás szendót is veszek mellé, hiszen csak egyszer élünk. Aztán elmegyek úszni, és úgy terveztem, hogy találkozom Charlie haverommal egy korsóra, de nehezen talál kutyaszittert, és a kocsma, ahová menni akarunk, nem engedi be a kutyákat, milyen a te napod? Puszi.
„Fantasztikus a profilod, Nina” – volt egy férfi nyitómondata, olyan stílusban, mint amikor az igazgató kiosztja az év végi bizonyítványokat.
És minél több férfit ismertem meg, annál jobban be tudtam illeszteni az embereket kategóriákba, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek. Ott voltak azok a férfiak, akik hihetetlenül izgalomba jöttek a ténytől, hogy egyszer már jártak Las Vegasban. Aztán ott voltak azok a srácok, akik megszállottjai voltak a ténynek, hogy Londonban élnek, tőlük egy kicsit tartottam, nehogy egy söröző vagy bár helyett az első randin inkább a Millennium Dome kupoláját akarják megmászni, esetleg kötélen leereszkednének a Természettudományi Múzeumról. A Fesztiválozó Pasas folyton felbukkant – a fickó, aki nappal informatikus, éjszaka pedig csillámmal pingálja ki az arcát; aki az összes szabadságát arra tartogatja, hogy évente öt fesztiválra is elmenjen. Ott voltak azok a férfiak, akik lakóhajón éltek a csatornákon, kedvelték a tűzzsonglőrködést, a török bugyogót és úgy néztek ki, mint akik többet akarnak. Ott volt több száz férfi, akik közömbösnek mutatták magukat, hogy fent vannak a Linxen, arról némelyikük azt állította, hogy a barátaik kényszerítették őket, hogy regisztráljanak, és fogalmuk sincs, hogy miért vannak egyáltalán ott, mintha egy randiapplikáció letöltése, egy személyes információkban bővelkedő profil kitöltése, valamint saját magunkról fotók feltöltése pont olyan egyszerű véletlen lenne, mint az autópályáról a rossz kijáraton lehajtani.
A legszomorúbb kategória, amit észrevettem a Hátrahagyott Srácoké volt. Nem voltak tudatában, hogy valamilyen melankolikus személyiségjegyet hordoznak, pedig így volt. Általában késő harmincasok, kora negyvenesek voltak, fülig érő vigyorral az arcukon, aminek ellentmondott a félig halott tekintetük. A fotókon éppen beszédet mondtak egy esküvőn mint tanú, vagy a legjobb barátjuk gyerekét tartották a keresztvíz alá. A fásultságuk és vágyakozásuk kézzelfogható volt. Általában minden tizedik klikkelésre felbukkantak, és mindegyikük láttán újból és újból meghasadt a szívem.
Abban az első néhány intenzív hétben, amikor megszállottként klikkelgettem jobbra és balra a Linxen, arra az egyszerre megnyugtató és ugyanakkor nyugtalanító felfedezésre jutottam, hogy mennyire fantáziátlanok az emberek. Egyikünk sem fogja teljesen felfogni a banalitásunk nagyságát – túl fájdalmas lenne ennek feldolgozása.
Dolly Alderton: Szellemek
Fordította: Perlényi-Chapman Eszter
21. Század Kiadó, 2022.
