Sokkal szebb és jobb hely lenne a világ, ha mindannyian sokkal több színházat néznénk, és ennek az ellenkezőjéről nemigen lehet meggyőzni. A színház lefordítja az életünkben felmerülhető konfliktusokait olyan nyelvre, amit könnyű érteni és beengedni, az olyan konfliktusok kapcsán pedig, amelyek aligha fordulnak elő velünk valaha, beleérzésre tanít, no meg kulturált viselkedésre és fókuszált figyelemre is, mindezt úgy, hogy közben szórakoztat. Pozitívan hat a szövegértelmezési képességekre, márpedig akinek stimmelnek az értő olvasási képességei, az nem fog költők nyakának ugrani versek, viccek miatt, de ami ennél is fontosabb, nem lesz egykönnyen megvezethető politikusok által. Szóval közérdek, hogy nézzünk színházat – és mivel a színházba járás, sajnos, sokaknak nem fér bele anyagi vagy egyéb körülmények miatt, a színház elhozása az otthonokba többek között az állami fenntartású médiumok feladata. Lenne.
Hogy ez mennyire valósul meg, és miért nem, az egy másik cikk témája lehetne, mindenesetre öröm látni, hogyha már nem közvetlenül, színházi közvetítések formájában – amelyeket pedig manapság tucatszám készítenek, csak éppen az internetre –, de legalább filmadaptációként eljuthat néhány nagy sikerű színdarab a szélesebb közönséghez. A Kék róka című Herczeg Ferenc-drámával pont ez történik: Pacskovszky József rendezésében a legutóbb az Elk*rtuk kapcsán sokat szerepelt Helmeczy Dorottya-Kálomista Gábor páros produceri munkájával tévéfilmre adaptálták.
A történet afféle fojtott szerelmi háromszög: Cecília és Sándor feledhetetlenül, sorsszerűen találkozik, és rögtön izzik közöttük a levegő, ám hiába az egyértelmű vonzalom, szerelmük kiteljesedésére semmi esély, ugyanis, mint néhány perccel megismerkedésük után kiderül, Cecília menyasszony, ráadásul Pál, a vőlegénye Sándor legjobb barátja. A frigy megköttetik, az ifjú házasok jómódú unalomban élnek egymás mellett, főleg Cili szenvedi meg férje munkamániáját, magányát pedig mindenféle hobbikban éli ki.
Amikor néhány évvel később újra látjuk, épp a vadászat a szenvedélye, és egy különleges kék rókára feni a fogát, hogy abból varrasson magának bundát – hol voltak még az állatvédők ekkor, ugye. Sándor továbbra is Pál legjobb barátja marad, és Cilivel is jóban vannak, de nem találkoznak sokat, mert Sándor időről időre hetekre-hónapokra külföldre utazik. Egyik hazatérésekor egy véletlen nyomán gyanakodni kezd, hogy Cecília megcsalja jóbarátját, és miután egy ideig hasztalanul próbálja kiszedni Ciliből az igazságot, úgy dönt, elmondja Pálnak balsejtelmét.
A Kék rókában tehát vonzalmak és vélt vagy valós viszonyok alkotnak kusza gombolyagot: mindenki szerelmes valakibe, esetleg félrelép vagy félrelépni tervez, viszonzatlanul rajong, skalpokat gyűjt, hiteget, hazudozik – boldog békeidők, a fenét, az élethazugságok kora ez, mindent a látszatnak, semmit az őszinteségnek. Afféle jazzkorszakos Szentivánéji álomban járunk, csak éppen megfejelve hűtlenséggel, a hideg házasságok poklával és az abból keresett jobb-rosszabb kiutakkal: nem baj, ha a házasság örömtelen, majd eljár az asszonyka kacatokat összevásárolgatni, esetleg beszerez egy hathatós szeretőt, ez az élet rendje.
Megérne egy misét, hogy ez a korszak miért él nosztalgikus „régi szép időkként” a fejekben, bár tény, hogy legalább a divat elsőrangú volt: a ’20-as, ’30-as évek frizurái, ruhái, cipői még a hazug látszatra épülő életeket is kicsit szebb színben tüntetik fel. Akárhogy is, ezt a makulátlan látszat mögé rejtett hazugságok hálóját a filmnek sincs eszében kibogozni: nem számít, hogy mi az igazság a tettekről, csak az érzések igazsága érvényes, üzeni ez a szerelmi sokszög.
A Kék róka tehát életvezetési iránymutatásként minimum megkérdőjelezhető – filmként viszont alapvetően nincsen vele gond: leszámítva azt, hogy kicsit nehezen érthető, ki mit és miért cselekszik úgy, ahogy, kellemes tévéfilm-élmény, nem túl mélyre hatoló történettel, gyomrosok, komoly dilemmák és mélylélektani fejtegetések nélkül, csinos pasztellszínekkel csomagolva, lágy zongoraszóval körítve, a klasszikus polgári színház kissé ódon hangulatát idézve. Kellemesen középre hangolt minden, úgy a külcsín, mint a belbecs, egyedül az alakítások emelik e középvonal felé a filmet: Zsigmond Emőke már a Nagykarácsonyban is figyelemre méltó volt, itt pedig annál még sokkal több mozgásteret kap, Száraz Dénes is rendben van, Fekete Ernő rég esedékes felfedezését a magyar film által pedig már az Így vagy tökéletesben is üdvözöltük.
Mindezzel együtt ez az egész szépiás, derengő fényű, enyhén álmos-melankolikus hangulatú film leginkább jóllakott vasárnap délutánokhoz passzol, kicsit megpihentetni vele rongyos idegeinket. Egyébként is, nemcsak az időről időre bejátszott archív felvételek miatt – amelyekről nehéz nem azt érezni, hogy csak azért kerültek a filmbe, mert épp volt belőlük raktáron – a köztévén évtizedeken keresztül a vasárnap kora délutáni órákban sugárzott régi magyar fekete-fehér romantikus filmek egyenesági leszármazottja ez a film.
Hisz azokban is szinte ugyanezt láttuk újra és újra feldolgozva, legfeljebb társadalmi különbségekkel megfejelve: szép férfi, szép nő, erős vonzalom, de közéjük álló körülmények, elnyújtott és túlduzzasztott, de messze nem megoldhatatlan bonyodalom, huszárvágásszerű megoldás, majd happy end, amit már az első percben borítékolhatunk. Eszképista múltidézés, régi autók, ruhák, frizurák, díszletek, a zene is egy olyan kort, egy olyan Budapestet idéz, ami már rég nincs sehol – és ha másért nem, azért mindenképpen kellemes élmény ez a film, mert elringatózhatunk abban a fantáziában, hogy a két világháború pokla között jutott néhány ennyire gondtalan év a magyar nagypolgárságnak.
A Kék róka január 22-én este debütál a Duna TV-n, 88 percben. 24.hu: 7/10
