Nem épp Ricky Gervais-től várná az ember, hogy gyászterápiát tartson a Netflixen, ő mégis megtette ezt a Mögöttem az élet (After Life) című sorozatával. Az elsősorban a brit Office, a Futottak még… és a Derek című sorozatokkal a szekunder szégyent a köztudatba emelő, emellett a szabadszájúságáról ismert brit humorista az utóbbi évek egyik meglepetéssorozatát szállította, amelyből a streaming-szolgáltató még kétszer rendelt újra. A kétévados átkot magán hordozó Gervais – akinek mindhárom említett sorozatát két évad után kaszálták el – meglepően készségesen el is készítette azokat.
Ebben nyilván közrejátszott az is, hogy időközben a Mögöttem az élet minden idők legnézettebb brit sorozata lett több mint 100 millió nézővel, ám Gervais számára a nézői visszajelzések talán még ennél is többet jelentettek: az utcán nem a poénok felidézésével állították meg az emberek, hanem azzal, hogy saját gyászélményeik miatt érezték közelinek és valósnak a sorozatot. A humorista úgy érezte, bőven van még mit elmondani a felesége halálát elfogadni nem képes mogorva újságíró, Tony sorsáról, és úgy általánosságban a gyász lélektanáról.
Bár azt Gervais is elismerte, hogy ugyan minden általa alakított karakterébe többé-kevésbé saját magát írja bele, Tonyval mutatja a legtöbb hasonlóságot. Mindketten mocskos szájúak, bunkók, ateisták, rajonganak az állatokért és a V-nyakú pulóverekért. Ennél viszont sokkal lényegesebb, hogy miben különböznek: elmondása szerint sosem volt depressziós, ahogy öngyilkos gondolatai sem akadtak soha, és a heroinnal sem akadtak még kalandjai. Emellett köztudott, hogy Gervais a nyolcvanas évek óta él boldog kapcsolatban barátnőjével, ennek tudta nélkül könnyen hihetnénk, hogy azért tud ilyen érzékletesen írni egy gyászoló férfi lelkéről, mert Tonyhoz hasonlóan megjárta már ezt a jellegű poklot.
Gervais barátnője, Jane Fallon azonban köszöni szépen, jól van, a komikust viszont tényleg egy hozzá köthető emlék inspirálta: Fallon egyszer néhány napra egy utazás miatt magára hagyta, a férfi pedig teljesen elveszettnek érezte magát a nő nélkül. Bár Tonyhoz hasonlóan lelki társát nem veszítette el, a gyász az élete részét képezi, amelyből merített is: szüleit, testvérét és több barátját is eltemette már, ahogy egy sor háziállatát is.
A második évadot az időzítése – 2020 tavasza, azaz épp a koronavírus berobbanása – miatt sokan féltették attól, hogy a vészterhes időben talán nem épp gyászoló özvegyeket akarnak nézni az emberek, ám ennek ellenére továbbra is töretlen volt a népszerűsége. 2022-ben a harmadik és egyben befejező évad kapcsán már senki sem aggódik az időzítés miatt így, hogy a járvány is a nyakunkon maradt, amely egyébként említés szintjén meg is jelenik a sorozatban, csak az nem világos miért, mert semmilyen dramaturgiai szerepe nincsen, emiatt furcsán feleslegesnek hat.
A Mögöttem az életen most érződik igazán, hogy Gervais nem gondolkodott feltétlenül évadokban, hanem szériáról szériára költötte tovább a sztorit, amely az első két évadban szinte ugyanazt az utat járta be: Tony pocsékul van, a borba, a bunkóságba és halott felesége, Lisa videóiba fojtja bánatát, majd optimista gitárszólamok közepette környezete előbb-utóbb rávezeti, hogy van még remény, és ezzel az optimista felhanggal ér véget az évad – hogy aztán kezdődjön újra az egész. A gyászfeldolgozás témájából adódóan ez a fajta körkörösség nem is annyira zavaró, hisz maga a gyászfolyamat sem lineáris, tele van visszaesésekkel és látványos hullámvasutakkal.
A második évad befejezése jóleső érzéseket hagyott a nézőben: ugyan Tony apja meghalt, a férfi látszólag ismét egyenesbe jött, a lelkének rendkívül jól titkolt kedves oldalát ismét sikerült megmutatnia, és még talán egy új szerelem is várhat rá Emma, az ápolónő képében. Ehhez képest a harmadik évad Tonyja újra a bor-bunkóság-videó háromszögbe menekül az élet elől, ráadásul Emma számára is nyilvánvalóvá teszi, hogy ő aztán soha többé nem fog nőre úgy nézni.
A felütés tehát ugyanaz, Tony nagyon rosszul van, ismét megindul a gödörből felfelé, és isteni sugallatként újra rájön, hogy a kedvesség és a törődés a legfontosabb a világon. Gervais-től viszont olyannyira távolinak tűnik az ilyen jellegű nyálas kiszámíthatóság, hogy a gyanúsan tömény sziruposság miatt egyre komolyabban vizionáltam, ahogy Tony majd biztos a szeretett kutyájával a karjában veti magát a vonat elé, miután felrobbantotta egész Tamburyt. Talán nem számít komolyabb spoilernek azt mondani az előző évadok tükrében, hogy a Mögöttem az élet súlyos témája ellenére még mindig egy életigenlő sorozat, ennek megfelelően nem fojtják fölöslegesen súlyos drámákba a végkifejletet sem, és ami még fontosabb: a kutyának sem lesz baja.
A harmadik évadban Tonynak már nincsen direkt halálvágya, az öngyilkosság témaköre lekerül a menüről, de azért persze nem bánná, ha véletlenül elütné egy busz. Nem él igazán, csak létezik. A látványos depresszió egyetlen epizódig tart, néhány részen keresztül jön a stagnálás és a felemelkedés, hogy az utolsó epizód olyan érzést nyújtson, mintha Gervais-zel az utolsó pillanatban közölték volna, hogy tizenöt részes évad helyett csak egy része van a lezárásra.
A depresszió és az életigenlés közti kiegyensúlyozatlan utat szokás szerint Tambury apró-cseprő történései kövezik ki: ismét megismerünk egy sor rettentő furcsa embert, akik egy rövid cikk erejéig szeretnék megkapni a maguk tizenöt perces hírnevét. Közülük, sajnos, egyik sem olyan emlékezetes, mint a korábbiak, ám továbbra is fontos katalizátorok: egyikük-másikuk által indulnak be az érzelmi folyamatok Tonyban is. Kicsit mostoha körülmények közé kerülnek a mellékszereplők is: néhányan például egyáltalán nem térnek vissza (Tony prostituált barátja, Roxy, vagy Sandy, a gyakornok), másokat teljesen háttérbe tolnak, hogy egyes karakterek több teret kapjanak.
Ezt a törekvést sem a kiegyensúlyozottság vezérli: sokkal kevesebb időt kap például a sorozat egyik legfontosabb karaktere, a temetőben gyászoló idős asszony, aki egyedüliként érti meg Tonyt, és aki egyfajta mentorként mondja ki számára azokat az alapigazságokat, amiket hallania kell. Cserébe viszont teljesen indokolatlanul tolják előtérbe Briant, a félbolond guberálót, aki minden epizódban hosszú perceken keresztül nyomaszt mindenkit szörnyen kínos altesti poénjaival és emlékeivel.
Sőt, valamiért indokoltnak látták Gervais-ék azt is, hogy ha már a Paul Kaye által játszott pszichológust nem, két kretén barátját viszont visszahozzák, akik a pszichológus által korábban egyébként is túltolt hímsovinizmust pörgetik maximumra, jóval túl azon a kínos, de még élvezhető humoron, amelynek a határait a sorozat gyakran feszegeti. Az ilyen hiányosságok miatt a kiegyensúlyozatlanság nemcsak a történetvezetésben, hanem a humorban is bántó lesz. Az ilyen jellegű túltolások mellett a gervais-i poénok nagy része azért szerencsére továbbra is ül, legalábbis a fekete humor rajongóinál egészen biztosan. Ám sajnos pont ezért látványosak a kilengések.
Akárhány sebből vérzik is a Mögöttem az élet, hibái ellenére egyszerűen továbbra sem lehet nem szeretni, annak ellenére sem, hogy tényleg nem akarjuk Tonyt egy újabb önismétlő évadra viszontlátni. A sorozat még mindig mesterien éri el azt, amiben az első két évad kiemelkedően jó: emberien és hihetően ábrázolja a gyászfeldolgozás folyamatát, ráadásul pont olyan arányban önti nyakon szarkazmussal párosított optimizmussal a súlyos témát, hogy bár bőven nem hibák nélkül, de még mindig igazi sírva nevetős élmény a Mögöttem az élet.
Mögöttem az élet (After Life), 6 epizód, 2022, Netflix. 24.hu: 7/10
