Marjai János / 24.hu
Kultúra

„Trombitált az elefánt, amikor apám öccse a lábai közé került, hogy rá ne lépjen”

Nagyapja, apja is cirkuszi ember volt, az lett ő is. Lehet, hogy találna még pár cirkuszos felmenőt, ha keresne – de inkább dolgozott, porondon és azon kívül, zsonglőrként, menedzserként, cirkuszrendezőként, vagy éppenséggel Tim Burtonnel, aki még egy apró szerepet is adott neki, amit aztán milliók láthattak. El tud-e köszönni a porondtól az, aki egyszer felállt rá? Hogyan lehet tovább vinni a cirkusz kétszázötven éves örökségét, és miért nem esik több szó a műfajról, ami hetente tízezer magyart szórakoztat? Kristóf Krisztián úriemberzsonglőrrel, cirkuszművésszel beszélgettünk.

Több átszállásos utazás után ért haza, zsűrizni volt. Mesél erről?

Dnipróban van Ukrajna legnagyobb ifjúsági cirkuszművészeti versenye, ahová óriási mennyiségű artistának készülő fiatalt hívnak meg. Ukrajnában több száz stúdió működik, akik az artisták utánpótlásával foglalkoznak, hasonlóképpen, mint mondjuk nálunk az aerobic vagy az RG, a ritmikus gimnasztika terén: kisebb-nagyobb városokban, tornatermekben, magánotthonokban van ilyen foglalkozás gyerekeknek, és ennek az az óriási előnye, hogy sokkal nagyobb merítőhálóval keresik azokat a kis aranyhalacskákat ebben a nagy országban, akiket ki lehet fogni. Ezek a stúdiók benevezik évente egyszer a legjobb vagy a legtehetségesebb tanítványaikat ezekre a versenyekre. A dniprói verseny, ahol zsűriztem, a legnagyobb, itt mérik össze a stúdiók a tudásukat, a gyerekek láthatják, hogy éppen ők hol tartanak, meg ki mit tud, és a versenyszellem segít abban is, hogy többet hozzanak ki magukból. Ebben a pár napban száznyolcvanöt produkciót néztem végig, több korosztályban. Elkezdtük reggel kilenckor, és volt, hogy éjfélig dolgoztunk. Akik ezen a megmérettetésen jól szerepelnek, azokat esetleg átigazolják jobb stúdiókhoz, vagy felvételt nyernek a Kijevi Akadémiára. A jelenlétem itt két okból volt fontos: egyrészt, mert kapcsolatban vagyok sok nemzetközi ifjúsági fesztivállal, és ha találok olyan tehetséget, akit érdemes, azt tovább tudom ajánlani más fesztiválokra, Wiesbadenbe, vagy akár a Monte-Carlói Ifjúsági Cirkuszfesztiválra is. Másrészt pedig, mivel a Recirquel Társulat képviseletében voltam kint, olyan szemmel is figyeltem a tehetségeket, hogy kik azok, akik nekünk a társulatban majd egyszer fontosak lehetnének.

Ez több év múlva lehet aktuális.

Így van, ezek nagyon távlati dolgok, de nagyon fontos képben lenni, hogy kik jönnek, milyen irányba fejlődnek. Illetve az is elmondható, hogy a mi igényünk is változtatja kicsit az oktatás irányát: hogyha bizonyos elképzeléseket megvalósítunk valakivel, és az sikeres lesz, akkor a fiatalok is lendületet kapnak, mert látják, hogy milyen minőséget kell nyújtani ahhoz, hogy egy ifjú artista Ukrajnából ki tudjon lépni a nemzetközi piacra, és egy olyan produkcióba kerüljön, akik esetleg megnyernek egy Edinburgh Fringe Fesztivált. (A Recirquel Társulat ukrán artistákkal készült My Land című előadása 2018-ban megnyerte – a szerk.)

Ahogy hallgattam, az jutott eszembe, hogy annyira gazdag ez a világ, a cirkuszművész-generációk képzése, versenyeztetése és toborzása. Mégis, a laikusok szeme elől eléggé rejtve van.

Így van, illetve azért ez nem Ukrajna, hanem Magyarország. Itt van egy állami artistaképző (a Baross Imre Artistaképző Intézet Előadó-művészeti Szakgimnázium – a szerk.), ahol képzik a fiatalokat, ezen kívül viszont az oktatás, ami van, inkább amatőr szintű, afféle gyermekmegőrző délutáni foglalkozás, amikor ahelyett, hogy elmenne egy kissrác kézilabdázni, vagy elmenne egy kislány, mondjuk, balettozni, elviszik, úgymond, „cirkuszolni”. De ezek is jó dolgok, mert innen is ki tud jönni egy-egy említett aranyhalacska, aki megvillantja esetleg kiemelkedő tehetségét, és ha még kitartás is párosul hozzá, akkor talán előbb-utóbb csatlakozik az artistaképzőhöz. De számtalan olyan példa is van, hogy csúcssportolók kerülnek a közelünkbe, akikben felmerült a kérdés, hogy a sportkarrier után mi következik. Lehet jönni a színészi pályáról vagy akár a zene világából is: akinek megvan a megfelelő testkontrollja, megvan az a fajta mimikája, az lehet, hogy hozzá tudja fejleszteni a fizikai képességeket az elvárt szinthez. Itt van például a párom, Demjén Natália, aki színészként is szerepelt, meg kortárs cirkuszstúdióban is, ahol szavalt és énekelt, csak éppen fejjel lefelé, egy nagy anyagon, úgynevezett tissue-n.

Marjai János / 24.hu

A sportolóknál, táncosoknál ismert a karrierút: fiatalon élsportolók, táncosok, és amikor, mondjuk, már többször megsérültek, vagy egyszerűen már nincsenek meg azok a testi képességeik, akkor elkezdenek tanítani, koreografálni: keresnek valami B-tervet, egy második karriert a legfiatalabb koruk elmúltával. Ez, gondolom, alapvetően a cirkuszban is így van.

Abszolút. Az artistának is van egy tudása, amivel fellép, aztán ez a tudás elkezd kopni, vagy az idő már olyan erősen ellenünk dolgozik, hogy azzal nem lehet felvenni a versenyt. A saját esetemet egészen elevenen tudom ebben a témában felidézni: én tizennégy éves korom óta egészen 2020-ig felléptem mint zsonglőr, a pandémia kezdetéig aktívan zsonglőrködtem – de azért így ötven pluszosan már nehezebb tartani a formámat, nehezebb megismételni azokat a fizikai elemeket, amelyeket, mondjuk, tizennyolc, húsz, huszonöt éves koromban megtanultam. Előjönnek a problémák a gerinccel, a térddel, és egy ponton felmerül a kérdés, hogy van-e értelme még. Végig akarom nézni azt, hogy egyre rosszabb technikával, egyre fáradtabban, egyre lassabban, egyre kövérebben szenvedek, kínlódok ott a színpadon? Vagy megpróbálok valami mást? Az én esetemben a váltás kicsit bonyolultabb, mert több irányú az érdeklődésem és affinitásom. Egyrészt értek a menedzsmenthez: egész életemben, mint vállalkozó menedzseltem saját magamat, menedzseltem barátokat, majd társulatvezetőként dolgozhattam hajón, színházban, cirkuszoknál. Van ehhez érzékem, meg szeretem is csinálni. Másrészt kipróbálhattam magam rendezőként is: rendeztem a Fővárosi Nagycirkuszban, rendeztem Kínában, rendeztem hajóra előadásokat. Ez is egy alternatíva.

Tanítás?

Az oktatás sosem volt az erősségem, nem vagyok elég türelmes. Viszont például oktatást irányítani szerintem jól tudok, ezért is veszek részt ezeken a versenyeken, fesztiválokon, mert szeretem megtalálni a következő tehetséget. A tehetségkutatás izgalma, és a tehetséggondozás felelőssége nagyon közel áll a szívemhez. Azért is mentem Ukrajnába most, hogy négy pályakezdő fiatal artistának nyissak meg lehetőségeket. Ez nekem nagyon fontos: a fiatalok támogatása, a magyar cirkuszművészet támogatása, foglalkozni azzal, hogy milyen irányba megy a magyar cirkuszművészet, hogy szakmailag erős maradjon, hogy olyan értéke legyen továbbra is, amiből azok, akik ezt a szakmát választották, meg tudjanak élni, és lehetőleg jól éljenek meg belőle.

Kísérteties, hogy azt mondta, nem elég türelmes tanítani: olvastam egy interjút az édesapjával, Kristóf Istvánnal, aki, ugye szintén prominens cirkuszművész, ahol majdnem szó szerint ugyanezt mondta ő is.

Úgy látszik, ez genetika.

Akkor ezek az eszközök, amelyek itt lógnak a plafonról, nem a tanítványaié.

Nem, ezek az eszközök a párom eszközei. Ott van a tissue-ja, egy kötél, most éppen egy karika van ráakasztva, de lehetne sok minden más is. Ő szokott időnként edzéseket tartani magának meg néhány barátnőjének.

Marjai János / 24.hu

Visszatérve az előző témára: az, hogy egész a közelmúltig tudott fellépni, szerencsés eset, ehhez kell az is, hogy olyan műfajjal foglalkozzon a cirkuszon belül, ami ezt megengedi. Nem igazán látunk, mondjuk, légtornászt ötven fölött. És még ha zsonglőrként ön mondjuk sokáig színpadon is tudott maradni, mégis, ez egy olyan művészeti ág, ahol folyamatosan találkoznia kell a saját testének a korlátaival, a romlásával, és ahogy elkezdett erről beszélni, láthatóan meg is érintette, hogy itt valami véget ér, és valami más jön helyette.

Igen, igen. Zsonglőrként valóban megvolt az előnyöm, harminchét évet aktívan színpadon, porondon lehettem. Nyilván a rendező szabadságával rendelkező eladó olyan szerepet fog magára vállalni, ami éppen jól áll neki, tehát valószínűleg én a My Landben már nem mutatnék olyan jól félmeztelenül, mint az ukrán artistáink.

De szmokingban még lehet.

Igen, frakkban az ősz hajammal, egy szivarral a kezemben még esetleg elmegy, sőt, talán még a karakterhez illik is. De valóban van egy pont, amikor felerősödnek a további ambíciók. Így most elsősorban a Recirquel Társulatnak vagyok a nemzetközi menedzsere, azaz az összes nemzetközi turnét én szervezem, a kapcsolatokat én ápolom. Emellett, hogyha van cirkuszszakmai kérdés a társulaton belül, akkor ahhoz hozzá tudok tenni, illetve segítek castingban, külföldi fesztiválokban, szervezésben.

Meg volt egy kis Hollywood…

Igen, volt az is. De nemrég jöttem haza a dubaji világkiállításról is, ahol a monacói pavilon három előadással ünnepelte meg a nemzeti napjukat: egy balettal, egy jazz koncerttel és egy cirkuszi előadással, és annak a cirkuszi előadásnak lehettem a technikai vezetője.

A karrierje tehát egyértelműen nem állt meg attól, hogy leszállt a színpadról.

Nem. El kellene döntenem, hogy melyik irányba mennék inkább, akkor egyszerűbb lenne az életem.

Muszáj?

Eldönteni? Na igen, úgy vagyok vele, hogy egyszerre két vagy három szálon is tudok működni, ameddig nem megy ez a minőség kárára, addig csinálom. De a film, a Dumbo esetében ott kellett lennem száz százalékosan. Igaz, a FINA záróünnepségének castingja még belefért az elején, meg közben hétvégén egyetemre jártam, Bristolban, cirkuszrendezés és fizikai színház rendezés szakon szereztem egy mesterdiplomát, ezt még meg tudtam oldani.

Balogh Zoltán / MTI Kristóf Krisztián, a Fõvárosi Nagycirkusz Repülõcirkusz címû új mûsorának rendezõje (b) és Fumagalli olasz bohóc a mûsor fotóspróbája után Budapesten 2019. április 19-én.

Pedig nem szorul rá, hogy ennyire nyomja a gombot. Az artistalét szorgalmas, céltudatos létéből fakad, hogy ennyit pörög?

Nem, talán inkább a pánikból: hogyha nincs már az artista lét, akkor utána mit csinálok, és akkor ahhoz mi kell? A film pedig egy nagy lehetőség volt. Nem úgy indult, hogy ennyi lesz, hanem úgy kezdődött, hogy casting meg tanácsadás. Nemzetközileg a legjobbakat kellett ugye kiválasztani, mégiscsak egy Disney-produkcióról beszélünk. Tim Burtonnek voltak elképzelései és igényei, ezt leszerveztem, a castingot pedig úgy oldottam meg, hogy őt leültettem a stúdió közepére egy székre, és köré raktam fel a cirkuszt. Előtte volt egy nagy cirkuszi porond, amin felléptek, de mellette volt egy kis színpad is, egy magas drót, meg hátul egy hajlógó, illetve a legtávolabbi ponton tőle egy magas drót, ez mind azért, hogy az ő nagyon gyorsan működő fantáziája meg adatfeldolgozása ne akadjon meg, mert gyorsan tud dönteni, viszont rövid ideig tud és akar figyelni. Így minden produkcióból a legjobb három percet mutattuk meg, ezt össze kellett állítani, ehhez egy koreográfiát kellett csinálni. Elindult, mondjuk, a porondon a bohócjelenet, három perc, és akkor megfordult a színpad felé, ott három percig egy gumilányt nézett, ahogy ő befejezte, megfordítottam a széket, és a másik oldalon éppen egy fakír nyelte a kardokat, meg állt rá a szögekre, és fújt tüzet a torkából.

Az volt a cél, hogy a jelenetek filmszerűen kerüljenek elé, hogy anélkül kapjon mindenféle impulzust, hogy megállna az egész. Erre volt két hetem.

És ez olyan jól sikerült, hogy később a film cirkuszi jeleneteinek a rendezésére is felkértek. Úgyhogy végül is több mint egy évet dolgoztam a Dumbón.

Sőt, ez még nem is minden. 

Így van, mert aztán a forgatás közben még egy kis ajándékkal is megleptek. Mert amikor voltak olyan kérések, hogy ott a háttérben, oda kell valami, Krisztián, csinálj oda valamit, zsonglőrködjenek, vagy szaltózzanak, vagy legyen ott valami késdobáló, akkor mindig mondtam, hogy jó, megcsináljuk, de kérdezgettem, mikor indul a kamera, és hogyan halad, mikor ér oda, és hogyan megy, és így tovább. És kérdezték, hogy miért olyan fontos ez, hiszen a jelenet itt van elöl, az csak a háttér. Igen ám, mondom, de az artista éveken keresztül az életének egy részét azzal tölti, hogy mondjuk, megtanuljon a másik nyakán egy kézen állni. Ezt egy ilyen hajlékony akrobata öt éven keresztül gyakorolja, és esetleg tíz éven keresztül lesz rá képes, és ameddig tudja csinálni a színpadon, addig a közönség megtapsolja, másnap elfelejti, az élet megy tovább. Viszont a film örökkévalóságot tud adni. Azaz, ha valamit egyszer egy ilyen kategóriájú filmben megcsináltam, és az a kézállás ott van rögzítve, akkor én örökké élni fogok azzal, hogy én ezt tudtam. És ezzel az örökkévalósággal, amit a film tud, szerettem volna kedveskedni az artistáknak. És ez az egész gondolatmenet annyira tetszett Tim Burtonnek, hogy megkérdezte, hogy oké, és akkor veled mi lesz? Te nem szeretnél örökkévalóságot? Hát, mondom, hogy a fenébe ne. Persze, hogy erre vágyom. Jó, akkor van az a nagy parádé, tudod, a felvonulás. Mondom, igen, tudom. Azt szeretném, hogyha te vezetnéd fel. Na most ez egy pár másodperces kis cameo, viszont abban a cameóban megvan minden ahhoz, hogy azt érezhessem, hogy az a munka, és én is örökké tudok élni abban a formában, ahogy az artistákat, akikkel dolgoztam, fel tudom vezetni ebben a csodálatos helyzetben, ezen a nagy, New York-i parádén.

Az emblematikus arany cilinderrel, ami végigkísérte a zsonglőrkarrierjét.

Így van, az arany cilinderrel, amivel ráadásul – ennek nagyon örültem – benne voltam a teaserben. És azért a teasert meg a trailereket többen látják, mint a filmet. Meg is mutatom az arany cilindert, mert kicsit kopott, kicsit koszos, de ez az a cilinder. Ugyanis én a világhírű Colleen Atwoodnak, aki nagyon sok filmben kapott már Oscar-díjat a jelmezekért, kifogásoltam, hogy hát ezek a kalapok, amik ott voltak a kelléktárban, nem működnek. Mert hogyha azt akarják, hogy én végigmenjek száz emberrel, és nyolcszáz statiszta előtt csináljak egy ilyen mozdulatsorozatot a kalappal, ahhoz, hogy ezt én bátran csináljam, és meg tudjam ismételni harmincszor, akkor, mondom, hadd használjam a sajátomat. Mert ezt garantálom, hogy nem fogom leejteni. És azt mondta, jó, hozd be a sajátod. Bevittem, erre ők azt mondták, hogy de hát ez sárga! Hát mit csináljanak egy sárga cilinderrel? Hiszen a ruháim közül semmi nem megy a sárga színhez. Tudod mit? Varrok neked egy ruhát a sárga cilinderedhez. Úgyhogy a saját kalapomhoz, a saját eszközömhöz kaptam azt a jelmezt. És bár a jelmezt nem hozhattam el, de ez megmaradt, pedig nem szokásos, hogy egy ilyen hollywoodi produkcióban szereplő eszköz ne a Disney tulajdona legyen. De hát ezt nem hagytam ott. Ez a cilinder egy élő, organikus valami, ami úgy formálódik, deformálódik, ahogy használom, és közben pedig meg kell szoknom azt, hogy fog, mondjuk, pár fordulattal az orromra érkezni.

Marjai János / 24.hu

Szóval azért vannak elég komoly sikerek a színpadi karrieren kívül, azon túl is. Az viszont engem mindig nagyon érdekel, hogy hiába van ezer képessége, amiben ügyes, meg sikere másutt, de aki maga is előadóművész, annak nem fáj lejönni a színpadról?

De, fáj. Sokszor álmodok arról, hogy elkések a fináléról, vagy nem tudom bekötni a fellépő cipőmnek a fűzőjét, betörik a szivardobozom, vagy elfelejtettem éppen a legjobb kalapomat, és most hirtelen másik kalappal kell megcsinálni azt, amiben nem vagyok biztos. Tehát ilyen szorongások előjönnek, és ez talán attól van, hogy hiányzik. De azért néha-néha egy-két haknit bevállalok. 2020. február 29-én a Krone cirkusz porondján álltam, ami Európa legnagyobb cirkusza, majd egy-másfél évvel később pedig Táton, az öreg halászcsárdában adtam elő ugyanazt. Merthogy ekkorák a különbségek.

Szeretem csinálni, és pontosan ugyanazt csináltam nyolcvan embernek egy étteremben, mint mondjuk Európa legnagyobb cirkuszi porondjának a közepén, több mint háromezer nézőnek.

Ez egy ilyen megszállott szakma.

Igen. És hogyha adódna lehetőség, és be tudnám szorítani az időbe, akkor biztosan még mindig visszanyúlnék hozzá. De ez inkább már bohémság, szenvedély: hosszú távon, állandóan már nem ebből szeretnék megélni.

Idős zenészeknél látunk olyat, nem is olyan ritkán, hogy még fellépnek, mert nincs jobb ötletük, pedig már se hangjuk, se testi erejük nincs hozzá.

Ez a rémálmom: amikor már nem tudom, de muszáj, az nagyon rossz. Ezt mindenképp el szeretném kerülni. A fiatalokban látom azt a lehetőséget, hogy benne maradjak alkotóként is, menedzserként is. Ha ez az embereknek boldogságot ad, akkor úgy is lehet magunknak örömöt okozni, hogy a következő nemzedékkel valósítjuk meg azt, amit mi már nem tudunk folytatni.

Hogyan kell elképzelni azt a speciális élethelyzetet, amikor valaki egy „cirkuszos” családba születik, a negyedik generáció képviselőjeként?

Azt gondolom, hogy ezt a legjobban talán édesapám könyve fogalmazza meg. (Sz. Látó Judit: Életem a cirkusz – Kristóf István története – a szerk.) A két nagypapám közül az egyik, Sallai Mihály sportoló volt. Ő beleszeretett egy vándorcirkuszos zsonglőr hölgybe, és mivel a cirkusz továbbment, ő pedig vele akart maradni, valamit ki kellett találni. Tornász múlttal talajakrobataként hamar bele tudott illeszkedni ebbe a világba, tehát ő a szerelmét követve megszökött a cirkusszal. De a nagymama szülei is cirkuszosok voltak. A másik nagypapa pedig, az idősebbik Kristóf István erőművészként volt nagyon híres, később pedig elefántidomár volt, a Fel a fejjel című filmből ismert, Aida nevű híres elefántot vezette elő, illetve valójában nemcsak elővezette: együtt éltek. Aida volt az Arizona nevű szórakozóhely attrakciója sok éven keresztül, nagyon okos volt, megtanították sok mindenre, többek között embereket „borotválni”.

Egy pamaccsal és borotvahabbal bekente egy ember arcát, aztán egy fadarabbal lekaparta azt, majd egy vödörből felszívta az ormányába a vizet, és azt kispriccelve lemosta a habot.

Ezt nagyon jól csinálta, szerette is csinálni, és a nézők kedvence volt, egészen addig „dolgozott” az Arizonában, ameddig fizikailag befért az ajtón.

Arcanum Digitális Tudománytár / Szinház és Mozi, 1954. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

Ezután került a cirkuszba.

Így van – hiszen ugye, hova tegyenek egy ilyen, növésben lévő, rendkívül okos elefántot? Ott aztán aki átvette, egy ideig dolgozott vele, de egyszer csak az elefánt ellene fordult, és kellett valaki más, mert, ha egy elefánt nem fogadja el az idomárját, akkor jobb, ha az ember elengedi, mert az elefánt azért mégis csak erősebb. Így került oda a nagyapám, akit nagyon szeretett, és sok éven keresztül együtt dolgoztak, később apám is Aida mellett nőtt fel. A nagypapa egyébként árva gyerekként kovácsinas volt, és az inaslét elől szökött a cirkuszba: látott ott egy erőművészt, és úgy gondolta, hogy a kovácsinasi erejével erre ő is képes lehet egyszer. Állatápolóként utazott Franciaországba, majd a cirkusszal eljutott Magyarországra, ahol már előművészként kapott szerződést, és ott a Richter Cirkusz egyik légtornász hölgyébe szeretett bele, aki ugyanúgy, mint a másik nagyapámnál, egy cirkuszos dinasztiának a gyermeke volt, tehát szintén nem tudom hányadik generációs.

Aztán az édesapja is tovább vitte a hagyományt.

Így van. Nagyapám pedig segítette is édesapámat abban, hogy kibontakozhasson, mégpedig azzal, hogy amikor apám tizenhat éves volt, megmondta neki, hogy vagy azt csinálod, amit én mondok és elefántápoló leszel, vagy eltartod magad. Az apám meg – aki ugyan az elefántért felelt, de többre vágyott: légtornász akart lenni – kijelentette, hogy akkor ő inkább eltartja magát. Aztán légtornászként a húgával elkezdte a levegőakrobata pályát.

Tehát minden van a családban, csak bohóc nincs. Elefánt, medve, zsonglőr, a másik nagymama légtornász, trapéz, talajakrobata, ugródeszka. És én ebbe születtem bele.

Aztán láttam Ausztráliában, Új-Zélandon meg a Fülöp-szigeteken, ahol épp turnéztunk, egy német származású úriemberzsonglőrt, Rudi Schweitzert (az ún. gentleman juggler, azaz úriemberzsonglőr olyan cirkuszművész, aki jellemzően elegáns öltözékben, frakkban, szivardobozokkal, szivarokkal, cilinderekkel és hasonló eszközökkel zsonglőrködik – a szerk.). Nagyon elegánsan volt felöltözve, és mindig a hotel lobbijában szivarozgatott, megtetszett nekem ez az élet, hogy nem kell annyit kínlódni, meg nem kell annyit izzadni, milyen jó dolga van. Láttam, persze, hogy dobálja a kalapot, meg ugrálókötelezik, meg azért szenved ő a dolgaiért, de nagyon tetszett az egyénisége, meg főleg az, hogy az Araneta stadionban, Manilában, ahol több mint tízezer néző volt akkoriban, ő a három labdájával, kalapjával és szivardobozával elérte ugyanazt a sikert, amit más, mondjuk, egy tizenöt fős ugróakrobata-csoporttal. Ha három zsonglőreszközzel lehetek ilyen sikeres, akkor miért ugráljak szaltókat, mert rúgják szét a fejemet, meg minek szenvedjek? A könnyű utat választottam. Barátkoztam vele, és így kezdtem beletanulni ebbe a zsonglőrködésbe. Kilenc éves koromban döntöttem el, hogy ezt akarom csinálni.

Aztán kiderült, hogy ennyire nem is volt könnyű, nem?

Pontosan. Kiderült, hogy sokat kell ezért küzdeni, meg nem megy magától, de nagyon hamar és kitartóan ezt akartam. Tizennégy éves koromban szerepelhettem először a Fővárosi Nagycirkuszban, a Három generáció című műsorban, ahol nagyapám vasat hajlított, hetven-akárhány évesen, a szüleim utána ugródeszka akrobataként, meg perzs-egyensúlyozóként – az egy rúd, amit apám a fején tartott, a végére felmászott anyukám és a fején állt –, majd bejöhettem én, mint harmadik generáció, és bemutattam először a tíz perces szóló zsonglőr produkciómat. Ennek a sikere, meg ez az élmény aztán végképp elindított azon a vonalon, hogy napi nyolc órát gyakoroljak, jobb akartam lenni a német példaképemnél is, és ez hajtott abban is, hogy még ’87-ben kimenjek a Párizsi Cirkuszfesztiválra, ami a mai napig is a legnagyobb ifjúsági cirkuszfesztivál, és ott szerencsémre egy ezüstérmet kaptam, aminek köszönhetően megnyílt a világ. Mint szóló zsonglőr, vállalkozó, szabadúszó elindultam a nagyvilágba.

Marjai János / 24.hu

Hogyhogy nem maradt ott?

Mert a világ nem volt zárt. Akkor marad ott valahol az ember, ha valahonnan menekül, mert be van zárva. Én sose éreztem azt, hogy be lennék zárva. Hiába volt kommunizmus, a szüleim utazhattak. Hétévesen mondtam, hogy srácok, elindulok és megyek Ausztráliába. Mondták, hogy ugyan már, Ausztriába mész te, nem Ausztráliába, az egy másik kontinens. És legközelebb már úgy mondtam, hogy igen, indulok, megyek Ausztráliába, tudjátok, ahol a kenguruk vannak, csak hogy ne legyen ebből vita. És ez természetes volt, hogy Ausztrália, Új-Zéland, Fülöp-szigetek, Hongkong. Viszont azt tudtam, hogy otthon csak egy van, és én mindig nagyon szerettem hazajönni, akárhonnan, mindegy volt, hogy a turné az egyhetes, vagy kétéves. A honvágyat elfogadtam, tudtam kezelni, és mindig jól esett hazajönni? nem éreztem soha szükségét, hogy jobb helyre menjek, merthogy mindenhol vagyok. És ez nem változott. Egy kicsit olyanok vagyunk mi, artisták, mint a világpolgárok, hogy igazából mindenhol otthon vagyunk, de valójában sehol sem vagyunk otthon, mert az otthon mindig a cirkusz, ahol éppen dolgozunk. Itt van meg talán a kapcsolat a mai napig a cirkusz eredetével, a nomád indiai szállal, hogy mindig megyünk tovább, épp oda, ahol a munka van. Ha menni kell, megyek, nem probléma, akkor sem, ha éppen a szállás, mint például most Dnipróban, nagyon más volt, mint amit itthon élvezhetek. Megérkeztem, de hideg van? Felöltözöm. Tíz fok van, látom a saját leheletemet a hálószobában? Holnap reggel veszek egy villanymelegítőt. És visszagondolva mosolygok rajta, mert abban a helyzetben én lehettem egy kicsit olyan, mint az ottaniak, lehettem az ukrán valóságban. És élveztem. És nem akarok, mondjuk, pörköltet enni Ukrajnában, megeszem a borscs levest.

És folytatódik a négy generáció?

Nem. Nagyon nagy áldozatot kell hozni azért, hogy valaki ebben a szakmában sikeres tudjon lenni. Mindent ehhez kell igazítani. Hogy a lehető legjobb legyen az edzésen, majd a lehető legjobb legyen a fellépésen, ennek mindent alá kell rendelni, tényleg mindent, a hétvégéidet, a családi programokat. És ha te nem, akkor valaki más alá fogja rendelni, és előbb-utóbb az a valaki már sikeresebb lesz. A versenyhelyzet nagyon kiélezett, és abszolút nemzetközi. Olyan, mint az élsport. És akiben nincs meg ez a fajta fanatizmus, az szerintem jobb, ha meg se próbálja. A lányom tizenhét éves múlt, ügyes volt, ő is RG-zett, úszott, de amikor elkezdett nehéz lenni, akkor ő ezeket inkább elengedte. Hiába tanult meg a párommal tissue-zni a levegőben, egy bizonyos szint után, amikor azért már nehéz, mert fáj, vagy mert nem mindig dicsérnek, akkor könnyebb félbehagyni, és ő inkább az a fajta volt, aki nem küzdött meg. Én meg nem akartam őt becsapni, és egy olyan pályára terelni, amiben nem érzem, hogy fel tud jutni a csúcsra – lent meg nincs igazán értelme, mert nincsen benne sem nagy öröm, sem nagy pénz, sem nagy tisztelet. Akkor inkább tanuljon, és ő a tanulást választotta. És mivel ő az egyedüli gyerekem, ezzel megszakad a generációk sora. Persze lehet, hogy az ő gyerekei majd visszatalálnak, és akkor ugrottunk egy nemzedéket.

Hogy néz ki most a nemzetközi cirkuszművészeti szcéna?

Az újcirkusz megjelenése hozott rengeteg új dolgot. Változik a cirkusz, ami természetes – mindig furcsállom is, ha azt hallom, hogy újrapozícionálni a cirkuszt. Ahogy a piacterekről indult, és ahogy aztán kétszázötven évvel ezelőtt kapott egy kört, a manézst, és abban folytatódott, úgy ma már a varietében, a színházban is megjelenik a cirkusz, hajókon van előadás, televízióban, tehetségkutatókban. Hiszek abban, hogy a gazdaság és az emberek igényei mutatják meg azt, hogy mikor mit érdemes vagy nem érdemes csinálni. Viszont amikor ez átbillen abba, hogy nem természetes piaci igényeket szolgálunk ki, hanem valaki megmondja az utat, hogy most mi a jó és mit kell, mit lehet támogatni, az nem lesz hosszú életű, mert ezek a megmondóemberek tévedhetnek is.

Marjai János / 24.hu

Mi a helyzet például az állatokkal, mint a cirkusz egyik forró témájával?

Az állatok esete épp ilyen: valaki kijelenti, hogy nem jó az oroszlánnak a cirkuszban. És ezzel azért lehet vitatkozni. Én vitatkoztam is, ültem a törvényt alkotók asztalánál, párbeszédet kértem pontosan azért, hogy egy tanulmányt letegyek erre az asztalra, amiben bizonyítva van, hogy az oroszlánnak nem rosszabb az élete a cirkuszban, mint, mondjuk, az állatkertben. És hogy biztos, hogy jobb, mint a vadonban, ahol most már az összeset kilőtték. És ahol esetleg még találunk is, ott sem sokáig, tehát valahogy őket konzerválni kellene, meg kéne menteni. Az állatkertben az állatok egy helyben vannak, ez az előnye – mert a cirkuszi állatoknak igazából az utazás az, ami megterhelő lehet, az sem minden állatfajtának –, ugyanakkor az állatkertben nincs meg az a fajta közelség. A cirkuszban az állatok domesztikálódnak, mint a kutyák a családban. Együtt élnek az emberrel, és olyan szimbiózisba kerülnek, hogy az lesz a normális. Aida elefánt például, amikor apámnak az öccse kétévesen kiszaladt hozzá, és a négy lába közé került, ott trombitált, mert félt, hogy rá ne lépjen.Az oroszlánok ugyanígy vannak, és mondjuk egy Martin Lacey-nél húsz-huszonkét évet is él egy oroszlán. (Martin Lacey a német Krone Cirkusz nagymacska-idomárja, aki maga nevelte fel az állatait, vele készült interjúnkat itt olvashatják – a szerk.)

Kapcsolódó
Nekem az oroszlánjaim olyanok, mint a gyerekeim, én segítettem őket világra
Martin Lacey Jr. oroszlánjai boldogabban, tovább és jobban élnek, mint bármely afrikai rokonuk, és úgy bújnak gazdájukhoz, mint a kiscicák. Interjú.

A vadonban ehhez képest egy oroszlán él nyolcat-tízet, állatkertben tizenötöt. És szerintem ez bizonyíték arra, hogy az az oroszlán nem érzi annyira rosszul magát. Hiszen fogamzásgátlót kell adni az oroszlánhölgyeknek, mert annyira jól vannak, hogy szaporodnának – az állományt viszont muszáj visszafogni, mert nem tudnak hova tenni annyi kisoroszlánt. Így aztán nehezen tudok egyetérteni azokkal a döntéshozókkal, akik azt mondják, hogy nem valók a cirkuszba – ugyanakkor van egy ilyen trend, hogy az állatok egyenjogúak, és nem lehet őket kihasználni, így változik a világ, és valószínűleg előbb-utóbb már nem lesz oroszlán a cirkuszban, mert nem lesznek rá kíváncsiak az emberek. És akkor a cirkusznak meg kell találnia, hogy akkor mivel fogja behívni a közönséget, egy jó bohóccal? Sok nevetéssel? Mitől marad érdekes a cirkusz? És ebből megszülethetnek új, más dolgok. A nehézség ebben csak az, hogy vajon a közönség elfogadja-e, vagy azt mondja, neki azért a tigrises szám jobban tetszett. Jó lenne megtalálni azokat az értékeket, amivel az utazó cirkuszok és a hagyományos cirkusz is tovább tud szórakoztatni, hogy ha bekövetkezik egy teljes állattalanítás, akkor is megmaradjon a közönsége és a minden korosztályt megszólító varázsa, amiért olyan sokan szeretik ezt az előadóművészeti formát.

Ezt a krízist ott is látom, hogy mennyit hallunk minderről: klasszikus cirkuszról például nem nagyon jelennek meg cikkek a mainstream médiában.

A média valószínűleg azt keresi, hogy mi az, ami sikk, vagy mi az, amiről a közönség úgy érzi, hogy azzal magát emeli. Ahogy a tévés főzőműsorokban is korianderes sertés agyvelőt készítenek – de hogy hányan választják azt, és hányan mondják azt, hogy figyelj, menjünk a Mekibe, az már egy másik kérdés. A Fővárosi Nagycirkusznak van ezernégyszáznyolcvan férőhelye. Hetente nyolc-tíz előadást tart. És ugyan nincs mindig teltház, de ha tízezer embert akar hetente szórakoztatni, ahhoz olyat is kell mutatni. A Fesztivál Színházba a Müpában négyszázötvenen férnek be, és egy hónapban egy újcirkusz fellép négyszer, hatszor, azaz hoz nagyjából kétezer-ötszáz nézőt. Nem negyvenezret. Az újcirkusz nem feltétlenül a nagy tömegeket megszólító populáris vonal, inkább a magas kultúra iránya. Az megy el újcirkuszba, aki, mondjuk, elmegy egy kortárs tánc előadásra. A diótörőt azért többen meg akarják nézni. Mindig inkább a klasszikus előadóművészet az, ami az általános nézőket szólítja és mozgatja meg, és ezt is ki kell szolgálni, erre is szükség van.

Vedd kézbe a 24.hu legemlékezetesebb tartalmait!
Izgalmas arcok, kihagyhatatlan történetek
Keresd az újságárusoknál, vagy rendeld meg az mc.hu/riporter oldalon!
Megrendelem

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.