Most a Rizsporos hétköznapok című nőtörténeti sorozata miatt beszélgetünk ugyan, de más műfajban, romantikus történelmi regényekkel kezdte a pályáját. Ez a két téma jól kiegészíti egymást: a regényeihez kikutatott információkból jó kis nőtörténeti rálátást lehet szerezni, ezekből pedig össze-összejön egy-egy nőtörténeti anyag. Jól érzem, hogy a nőtörténet a regénykutatások „maradékainak” felhasználásából született?
Abszolút. Engem először az írás talált meg, hosszas útkeresés után, az eredeti végzettségem a jog – és bár egy percet sem praktizáltam, de a jogból hoztam azt az alaposságomat. Nem szeretek legyinteni semmire, hogy á, az biztos úgy volt, hanem nagyon alapos kutatómunkát végeztem minden egyes regényhez – mikor mit ettek, A-ból B-be hogyan jutottak el, egy levélre mennyi időt kellett várni, és így tovább. És ezen belül a divatra kiemelt figyelmet fordítottam, mert korábban a divat- meg a kosztümtervezés is nagyon érdekelt, úgyhogy ez a téma nagyobb hangsúlyt kapott a kutatásaimban a magam örömére is.
Így rengeteg információ kimaradt, amiről úgy gondoltam, hogy érdekelhet embereket. Ezért indult a Rizsporos hétköznapok blog és a hozzá tartozó Facebook-oldal. Aztán, ahogy teltek az évek, ezeknek a tartalma összesűrűsödött, és ezekből lett először egy divattörténeti kötet, aminek az utószavában leírtam, hogy nem fair csak a divattal foglalkozni a nők történetén belül, mert addigra már a hétköznapok terén is rengeteg anyag gyűlt össze, így ez lett a második kötet.
Aztán jött a mostani, harmadik, ami A női szexualitás története alcímet kapta.
Így van. Ez pedig úgy jött, hogy a második könyvben egy női életutat jártunk végig a születéstől: kislánykor, fiatal lány, feleség, anya, háziasszony, dolgozó nő. Írás közben vannak néha azok az ihletett pillanatai az embernek, amikor, mondjuk, egy szereplőről vagy egy mellékszálról megérezzük, hogy még nem tudjuk mire lesz jó, de erre szükség lesz – és aztán jóval később összeáll, hogy na, most kell elővenni. Ezzel is így voltam: éreztem, hogy valami oka van annak, hogy így építem fel a kötetet, de hogy mi, azt még nem tudtam. Viszont, amikor a második kötetet írtam, akkor minden, ami a szexualitással, szüzességgel, nászéjszakával, házassággal kapcsolatos, annyira terjedelmes anyag kezdett lenni, hogy egyértelműen látszott, hogy nem fog beleférni a második kötetbe, hanem az majd egy harmadik könyv anyaga lehet. Aztán, amikor elkezdtem kutatni a harmadik könyvhöz, akkor belebotlottam a pszichológus F. Lassú Zsuzsa egyik cikkébe. Azt írta, hogy a történelem során a nőknek kijelölt szerepek közül a kislány, a szűz, a feleség, az anya, és a dolgozó nő voltak a legelfogadottabbak – itt már kezdtem érezni, hogy valamit a női nemi szerepekkel kapcsolatban sikerült elcsípni, még ha nem is tudatosan – és, hogy a nők szerepei közül a szerető az, amivel a legkevésbé tudott mit kezdeni a patriarchális társadalom. Így az, hogy nálam is külön kötetet kapjon ez a téma, a női szexualitás, még egyértelműbb döntésnek tűnt.
Egyre mélyülő nyúlüregnek tűnik ez a téma. Látszik már, hogy a szexualitás után mi lesz a következő irány?
Úgy gondolom, hogy az egyenrangúság-történettel, feminizmus-történettel fogok foglalkozni,
Ha már szitokszavak: a könyv olvastán a női szexualitásról elém került jó néhány olyan kifejezés, mondás, amelyek nyilvánvalóan nem ápolnak túl sok kapcsolatot a valósággal, és rájuk férne némi nyelvújítás. Vannak ilyen ötletei?
Hol is kezdjem? Itt van például a hiszti. Készültek olyan kutatások, amelyben egy-egy videofelvételt készítettek egy férfivel meg egy nővel, mindketten kicsit megemelt hangon, de pontosan ugyanazzal a decibellel beszéltek. A kutatásban résztvevők a videóban szereplő nőt úgy jellemezték, mint aki hisztérikus, dühös, ideges, míg a férfire, aki ugyanezen hangerőn beszélt, azt mondták, hogy milyen határozott. Tehát amint egy nő egy kicsit megemelt hangon beszél, egyből megkapja, hogy hisztizik. De azt nagyon kevesen tudják, hogy a hisztéria szó, ami görög eredetű, eredetileg az anyaméhet jelöli. Hogy ez hogy kapcsolódott a nők felfokozott érzelmi állapotaihoz? Úgy, hogy az ókori görög orvosoknak volt egy olyan elmélete, hogy a női méh nem egy fix helyen van a testben, hanem folyamatosan vándorol a testben, és ahogy vándorol, különböző szerveknek ütközik, ettől pedig mindenféle kóros gőzök-gázok szabadulnak fel a testben, és ezek miatt viselkednek a nők kiszámíthatatlanul, idegesen és túlérzékenyen. A másik pedig a gyerekszülés, ami még jobban is működik. Ezért is volt például az ókori görögöknek egy olyan terhességi tesztje, hogy a nő, aki azt gondolja, hogy esetleg terhes, az egy fél hagymát tegyen fel a hüvelyébe, és ha reggelre hagymaszagú lesz a szája, az azt jelenti, hogy nem terhes, mert a hagymaszag szabadon feláramolhatott a szájába a helyén nem lévő méhe miatt.
Óriási ötlet.
Az bizony. És gondoljunk csak bele, ha ma, a XXI. században egy férfi azt mondja egy nőnek, hogy hisztis, akkor gyakorlatilag azt a körülbelül kétezer-ötszáz éves, és biológiailag teljesen nonszensz elméletet ismétli, hogy a nőnek elment a méhe a helyéről. Szóval nekem az egyik első számú ellenségem a hiszti szó. A másik kedvencem „a férfiak már csak ilyenek”, avagy „a férfiaknak vannak szükségletei”, ez a kettő ugyanaz, illetve a „házastársi kötelesség” is gyakorlatilag ugyanez, hisz ilyen kötelességei is a nőknek vannak a férfiak felé. Ezek a mondások tökéletesen legitimálják azt, hogy a szex olyan dolog, amit arra találtak ki, hogy a férfiak élvezzék. És erről egy csomó nő is azt nyilatkozza, hogy szerintük is a férfiaknak fontosabb a szex, és rengeteg nő szexel csak azért, hogy a férfi ki legyen elégítve, mert a férfiaknak, ugye, szükségleteik vannak.
Mintha a nőknek nem lennének.
Pontosan. Ez a gondolat egyébként, bármennyire is érezzük ma már nehezen hihetőnek, abban gyökerezik, hogy a patriarchális társadalom elsődleges célja az volt, hogy elhitesse a nőkkel, hogy nem akarnak szexelni. Ugyanis a szexuálisan inaktív nő nem veszélyezteti a patriarchális rendet azáltal, hogy esetleg bevisz a családba olyan gyereket, amely nem a férjétől származik, veszélyeztetve ezzel a családon belüli férfiági öröklést, ami, ugye, szinte egyeduralkodó öröklési rendszer volt. Viszont egy férfi sokáig csak egyetlenegy módon tudott biztos lenni abban, hogy egy nő csak neki szül gyereket: hogyha a nő szexualitását korlátozza. Külső korlátokkal, például ha megfenyegeti, mondjuk, halállal arra az esetre, ha elveszíti a szüzességét, vagy házasságon kívül szexel, illetve belső korlátok kialakításával, például meggyőzve a nőket arról, hogy a szex olyan dolog, amit egy nő nem élvez, csak a tisztességtelen, úgymond „olyan” nők élvezik. Tehát amikor azt mondjuk, hogy a férfiaknak vannak szükségleteik, azzal azt is mondjuk, hogy a nőknek nincsenek. De kedvenc kifejezésem még a kurva meg a nők lekurvázása.
Sejteni vélem, miért, de azért fejtsük ki.
Eleve a prostitúcióra teljesen hibásan mondjuk azt, hogy a legősibb mesterség, mert egyrészt nem mesterség: a prostituáltak nyolcvan-kilencven százaléka nagyon sokáig messze nem saját döntésből, hanem rabszolgaként végezte ezt az úgynevezett mesterséget, és ha nem jön a kereszténység, meg a rabszolgaság eltörlése, akkor valószínűleg ez még ma is így lenne. Másrészt legősibbnek is nehéz lenne nevezni, mert a természeti népeket kutató antropológusok sehol nem találkoztak a prostitúció intézményével, márpedig a legtöbb elmélet arról, hogy hogyan élt az ember az ősközösségben, az ilyen természeti népek megfigyelésén alapul. És ez alapján nagyon is úgy tűnik, hogy a prostitúció is egy olyan intézmény, amit az emberiség okkal alakított ki. Éspedig leginkább a női szexualitás korlátozása, és a férfi ági öröklés védelme miatt: ha ugyanis ténylegesen minden nő mögött állt volna egy dühös apa, aki megbosszulja a lánya szüzességének az elvesztését, vagy egy férj, aki megtorolja az ő jogain esett sérelmet, akkor minden férfi csak a saját feleségével szexelhetett volna, amit nyilván nem akartak. Ezért kellett a nőknek egy olyan csoportját létrehozni, akik nem állnak védelem alatt, és akiket megvetendőnek nyilvánítottak azért, mert „olyan” nők, akik eleve azért mentek prostituáltnak – ez az elmélet nagyon sokáig tartotta magát –, mert nem bírták fékezni a saját szexuális energiáikat. Amikor valakit ma lekurvázunk, nem gondolunk bele ebbe az eredetbe, de pontosan ugyanezt a megvetést fejezzük ki: arra mondjuk, hogy kurva, aki szexuálisan aktív.
…ami bizony megvetendő, szégyellnivaló, gáz.
Így van. És innen nézve nehéz azzal mit kezdeni, hogy mindig ezt hallom, hogy mi a bajunk, hát a nők annyit beszélnek a szexről, meg annyit olvasnak róla, amennyit akarnak. Nyilván, ez így is van, csak éppen nem mindegy, hogy mit. Mert lényegében ugyanazokat mondják, ugyanazokat olvashatják, amiket Hippokratész vagy a XIX. századi házassági tanácsadók állítottak a szexualitásról.
Meglepő élmény volt, hogy olvasott, az emberi anatómia és lélek iránt érdeklődő felnőtt nőként is találtam meglepő, új információt a kötetben. Vajon mi tart ennyire ellen ennek a fajta művelődésnek, ismeretterjesztésnek?
Talán főként azzal függ ez össze, hogy az, amit a nők gondolnak a saját szexualitásukról, arra alapoz, amit az elmúlt tizenötezer évben hallottak. Még egy szexuálisan felszabadult, a saját testével jó kapcsolatot ápoló nő sem feltétlenül tud róla, hogy az, ahogy ő a szexualitását látja, azt bizonyos kulturális követelmények alakították olyanná, amilyen. Ennek egyik példája a vaginális orgazmus. Ahogy egy olasz szexológus megfogalmazta, kegyetlenség a nőket és a férfiakat olyan dolog vadászatára ösztökélni, ami nem is biztos, hogy létezik. Ennek ellenére máig tartja magát egy sor olyan elmélet, hogy egy nő akkor lesz felnőtt, érett, igazi nő – attól függően, hogy Freudot, Hippokratészt, vagy kit kérdezzünk meg – hogyha képes vaginálisan elélvezni. És még Ezen nagyon sok nő gyötri magát a mai napig, és egyébként örülünk és gratulálunk, ha valakinek van vaginális orgazmusa, de annak elérésére csak azért törekedjenek a nők, mert így vagy így is örömet akarnak átélni, ne pedig azért, mert ezt hallották az elmúlt évezredek örökségeként. Internalizáltuk, olyan szinten tettük magunkévá ezeket az elveket, hogy eszünkbe sem jut megkérdőjelezni az érvényességüket.
Ha most az elmúlt tizenötezer év örökségét cipeljük, akkor a következő tizenötezret még így kell töltenünk? Vagy fel lehet gyorsítani a változás folyamatát?
Ezért írtam ezt a könyvet, meg gondoltam rá, hogy majd szervezek workshopokat is, ahol nők beszélgethetünk erről a témáról. De felgyorsíthatná ezt a folyamatot, ha például egy főműsoridős, teljesen átlagos film vagy sorozat, ami nem pornó, reálisan mutatná be a szexet. Arra már nem is merek gondolni sem, hogy milyen jó lenne, ha olyan pornófilmek készülnének, amelyek reálisan mutatják be azt, hogy mi kell egy nőnek. De mégis mit várunk, amíg egy átlagos tévéfilm úgy mutat be egy szexuális aktust, hogy a nő az első csóknál ott helyben készen van az együttlétre, a behatolás öt másodperc után megtörténik, majd újabb néhány másodperc múlva a nő skálázva elélvez a vaginális orgazmusától, és aztán úgy hengerednek le egymásról, hogy még a lepedő sem gyűrődött össze, és meg sem izzadtak. Amíg ez így van, addig hiába lehet szexjelenetet ábrázolni a tévében. És nem az a cél, hogy naturálisan megmutassunk mindent, de az igen, hogy legalább felmerüljön a két fél között, hogy ez neked jó, vagy mi a helyzet?
Persze van egy javuló tendencia a filmek, sorozatok terén, illetve valamiért most újra lett hajlandóság arra Magyarországon, hogy szextémájú kutatásokat végezzenek, és néha-néha már meg is kérdezik benne a lényeget, és nemcsak kilencvenedjére megállapítják, hogy a misszionárius póz a legnépszerűbb. Sok helyen látszik változás, és mégis, hogyha, akár felszabadultabb nőtársaságokban is felhozok egy ilyen témát, amire mindig volt hajlamom, akkor nagyon sokszor az derül ki, hogy erről nem tudnak a nők beszélni még alapszinten sem.
Önnek mik voltak a főbb meglepetései a könyvbe került információk közül?
Az egyik például a női genitáliák csonkolása, amiről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy valami sötét, afrikai barbár törzsi hagyomány, de valójában ennek meglehetősen hosszú és kiterjedt európai kultúrája van. Vegyük például az ókori orvost, Szóranoszt, akinek a női testtel, a nőgyógyászattal kapcsolatos érdemei sok területen tagadhatatlanok, például ő volt az egyik első, aki rájött, hogy a női ciklus és a fogamzás között van valamilyen kapcsolat, illetve aki leírta, hogy a terhes nők nagyobb figyelmet és gyengédséget igényelnek. Viszont az is tény, hogy maradtak ránk tőle olyan leírások, amelyek arról szólnak, hogy hogyan kell azoknak a nőknek, akik magukat túl gyakran kényeztetik, a klitoriszát kimetszeni. Merthogy az ókori görög orvosok – amiből a teljes európai orvostudomány is táplálkozik – azt nagyon helyesen megfigyelték, hogy a klitorisz izgatás hatására megnagyobbodik, ennek kapcsán azonban volt egy olyan elméletük is, hogy aki ezzel túl gyakran foglalkozik, annak a klitorisza akár pénisz méretűre is nagyobbodhat, és ettől a nők képesek lesznek egymással közösülni. Makroklitorisznak hívták ezt a betegséget, ami egyébként valóban létezik, de egy elképesztően ritka mutáció, az ókori görögök pedig annyit foglalkoztak vele, mintha olyan gyakori lett volna, mint a nátha, és több helyütt leírták, hogy az önkielégítő nők klitoriszát el kell távolítani, mert különben a nők férfiasak lesznek, leszbikusok lesznek, és egymással fognak közösülni. Tehát lényegében biológiai értelemben és szociológiai értelemben is történt kasztráció, hiszen a nőket megfosztották mindentől, ami önrendelkezés és aktivitás a szexben, és teljesen passzív szerepre kényszerítették őket.
Ez a klitorisz-csonkolás aztán a könyv szerint az ókor után is vissza-visszatért az európai történelem során.
Így van, és ha nem is akarták kimetszeni, azért a női önkielégítés veszélyeivel riogatták a nőket. Még a XIX. században is a hisztéria finomabb kezelési módjai mellett – a szigorú diéta, pihenés, levegőzés, merülőmasszázsok, vízsugaras terápiák mellett – maradtak fenn olyan orvosi papírok, amelyek alapján alkalmazták a klitorisz kimetszését is a hisztéria kezelésében. Amivel kapcsolatban egyébként is teljes a káosz a XIX. századi orvostudományban, mert
Ez volt nekem az egyik nagy döbbenet. Aztán eljutottunk Sigmund Freudhoz, aki már nem akarta kimetszeni a klitoriszt, csak közölte, hogy aki nem tudja áthelyezni klitorális orgazmusról vaginális orgazmusra a saját élvezetét, az a nő infantilis, és mindenki, akinek nincs vaginális orgazmusa, az frigid. A frigid pedig a kurvázás párja lett abban az értelemben, hogy azt is megbélyegzik, aki nem élvez eleget, és azt is, aki túl sokat. Freudnak persze nagyon sokat köszönhetünk, mert azt, hogy az emberi psziché rendbetétele mennyire fontos, lényegében neki köszönhetjük, mégis mindezzel nagyon nagy terhet rakott a nőkre: eltelt száz év és még mindig ezt nyögik nagyon sokan.
Volt egy mondat a könyvben, miszerint a női szexualitást három fő fogalom köré lehet felfűzni, ezek a szégyen, az információhiány és a bagatellizálás. Kifejti ezt a gondolatot?
Az információ leginkább azokban a kutatásokban mutatkozik meg, amelyekben azt találták, hogy egy nő egy rajzon nem tudja bejelölni, hogy melyik testrésze hol van a nemi szerven belül, vagy hogy hogyan működik a női orgazmus, esetleg hogyan néz ki a klitorisz – bár ezt nem régóta tudjuk, csak amióta van 3D-ultrahang. De úgy általában a saját testének a működésével sincsen tisztában egy átlag nő – de miért is lenne vele tisztában, amikor ez a téma minden tudományágat teljesen hidegen hagyott?! Mind az orvoslás, mind a biológia megelégedett nagyon sokáig különféle ködös elméletekkel a vándorló méhről és társairól. Mintha a női testet egyszerűen nem akarták, vagy féltek volna megismerni, olyan szintű tudományos érdektelenség övezte a témát, hogy nem csoda, hogy ma is alig tudunk erről valamit. A bagatellizálás kérdése tökéletesen lemérhető azokban a kutatásokban, amelyek mutatják, hogy hány nő színleli az orgazmust, vagy hány nő szexel azért, hogy a párjának jó legyen. Ez a női szexualitás már említett elnyomásában eredezik: a nők maguknak is azt mondják, hogy ez nekik nem is olyan fontos, hiszen a világ alapvetően a férfiszex körül forog. A harmadik tényező, a szégyen egy elég komplex fogalom, de ha a szexualitásra vonatkozóan vizsgáljuk, akkor leginkább olyan témákhoz kapcsolódik, mint a női élvezet, a prostitúció, az „olyan” nő mítosza, mindezek stigmatizálása.
Azt látjuk, hogy most milyen a helyzet a női szexualitással kapcsolatban. Ha ön dönthetne, milyen intézkedéseket foganatosítana egy jobb állapothoz?
Attól tartok, hogy a szülők tiltakoznának legelőször, hogyha például azt mondanám, hogy az iskolában a szexuális oktatást át kellene gondolni. Ma még mindig ott tartunk, hogy gyakorlatilag absztinenciára akarjuk fogni a fiatalokat, és általában úgy csinálunk, minthogyha a szexualitás a fiatalokat csak tizennyolc éves kor felett, vagy pláne a házasság után kezdené el érdekelni egyáltalán. Az persze tényleg változó, hogy egy kamasz mikor áll készen arra, hogy ilyen dolgokról halljon, de ezzel együtt amellett, hogy megtartjuk annak a kommunikálását, hogy vannak nemi betegségek és nem kívánt terhesség, ne felejtsük el azt sem kommunikálni, hogy azért ez egy örömforrás. Nem szabad elfelejteni, hogy a szex az ember életének egy nagyon meghatározó része, és hogyha ez diszfunkcionálisan működik, az nagyon megtudja nyomorítani az életünket meg a párkapcsolatainkat. Annak pedig, hogy valami egészséges hozzáállásunk legyen a szexhez, érdemes lenne kamaszkorban elkezdődnie. Nem azt mondom, hogy ezt a kamaszoknak az arcába kell tolni, de jó lenne olyan környezetet kialakítani, amikor a kamaszok tudják, hogy kérdezhetnek, és ha kérdeznek, akkor valóban normális válaszokat is kapnak. És persze kik rettegnek elsősorban? A nők. Olyasmin, mint a szűzhártya, amiről nem nagyon mondjuk el, hogy a nők hány százalékának marad meg egyáltalán – egyébként körülbelül a harmadának –, mire eléri a pubertáskort, és a nagy részüknek még ekkor is olyan textúrájú lesz, vagy olyan nyílás van rajta, hogy egyáltalán nem vérzik az első szexuális együttlétnél. És mégis szinte minden nő arra készül, hogy az első együttlét fájni fog, és minden csupa vér lesz. Például ezt sem ártana rendbe tenni. Fontos lenne, hogy az első együttlét akkor történjen meg, ha erre már a fiú és a lány is érett testileg, lelkileg, szellemileg, biztonságos is legyen, és lehetőleg olyan élmény, ami nem traumatizálja egyik felet sem – én ezzel kezdenék valamit.
Egyáltalán, hogy nézne ki egy olyan világ, ahol a női szexualitás felszabadult, és úgy általában, egészségesebb a viszonyunk mindehhez?
Elképzelni is nehéz. Talán olyasmi társadalom lenne ez, ahol a nőkről is úgy beszélünk, hogy hát, egy nőnek is vannak szükségletei, azaz már a nyelvünkben természetes megfogalmazásként lenne ez jelen. Amikor mind a két nem önazonosan, könnyedén azt tudja mondani, hogy nekem ilyen gyakran, ennyi emberrel, és így van szükségem arra, hogy megéljem a saját szexualitásomat, és ezért senkit nem ér stigma, és senki sem szégyelli saját magát. Nem biztos hogy ez egyébként a monogámia keretein belül működne, vagy legalábbis egy kicsit át kellene gondolni szerintem a monogámia és a házasság intézményét. Mondom ezt úgy, hogy én voltam férjnél, volt esküvőm, szép fehér ruhám. De átgondolva lényegében az esküvő arról szól, hogy a lányt, akit fenyegetések között, esetleg a lakásból ki se engedve tartottak szűzen, a szüzességét jelképező szimbólumok közepette az apa rituálisan átadja a férjnek pénzért cserébe – hiszen a szüzességpénz, a morgengabe, móring több ezer éves hagyomány –, és ezen rituálé alkalmával a férj vállalja, hogy mostantól ő vigyáz a nőre és biztosítja, hogy csak neki szüljön gyereket. De ott van például az is, hogy azt mondjuk, hogy monogám társadalomban élünk, de valójában ez mindig egyoldalú monogámia volt: csak a nőktől várták el, és ez ma is így többségében van, tehát jó lenne kitalálni, hogy melyik része nem működik a dolognak. És persze tényleg van, akinek a monogámia működik, annak hajrá, akinek viszont nem, annak kellene ehhez tér-idő-lehetőség. Most egyébként monogám kapcsolatban élek, de pont egy olyan emberrel, aki erről ugyanúgy gondolkodik, mint én, és nincsen köztünk kisajátítás. De ehhez ez kell, hogy ki tudjam mondani, hogy én így akarok monogám kapcsolatban élni, és hogy legyen mellettem egy önértékelésében annyira biztos ember, hogy ő ne akarjon kisajátítani, én pedig ne érezzem, hogy jogot formálnak rám. Azaz együtt vagyunk szabadok.
Tele van a könyv olyan dolgokkal, amelyekre rácsodálkozunk, hogy nahát, milyen érdekes, hogy ez X évvel ezelőtt így volt. Biztos vagyok benne, hogy ma is van egy csomó ilyen dolog, amire néhány évtized-évszázad múlva rácsodálkoznak majd a kutatók. Mi lehet ez, ami meghatározza ezt a korszakot szexualitás fronton?
Talán a női nemi szerv és a fanszőrzet témája. Ez is hullámzott a történelem során, hogy mikor mi volt a preferencia, léteznek olyan útikönyvek az 1800-as évekből, amelyek úgy mutatják be a londoni bordélyházakat, hogy leírják, mennyire szép, dús, göndör fanszőrzete van az ottani prostituáltaknak – mert ugye a szifilisz egy bizonyos stádiumban a fanszőrzet kihullását okozta, és egy egészséges nőnek dús fanszőrzete volt. És ma, ugye, ez nem teljesen így működik. És megint csak szuper, ha ma valaki szereti teljesen szőrtelenül tartani az intim területeit is, de jó lenne, hogy ha ő ezt azért csinálná, mert neki az úgy tetszik, és nem azért, mert mindenhonnan az jön, hogy annak úgy kell lennie. Meg egyáltalán van ez az alapszemlélet, hogy a női nemi szerv az alapesetben valami gusztustalan dolog, amit állandóan öblíteni, púderezni, illatosítani kell, és időnként egy-egy együttlét idejére valahogy, mindenféle eszközökkel elfogadható állapotba hozható, de hogy alapvetően ez gusztustalan dolog, az szinte tényként van kezelve. Ez például olyasmi, amire lehet, amire, ha száz év múlva még meglesz ez a bolygó, és egy orvos visszanéz, akkor alighanem rácsodálkozik majd, hogy milyen fura volt. Mint ahogy mi is rácsodálkozunk arra, hogy vajon miért borotválták az 1400-as években a nők a szemöldöküket.
Budai Lotti Rizsporos hétköznapok – A női szexualitás története című kötete az Álomgyár kiadó gondozásában jelent meg.
