Többször is azt nyilatkoztátok, hogy nemcsak ti nem vagytok rocksztárok, de Magyarországon ez a kategória nem is létezik. Akkor minek tartjátok magatokat?
Lukács László: Népszerű, közismert embereknek.
Mi a különbség a kettő között?
Fejes Tamás: Az egyik elérhetetlen, a másik elérhető.
LL: És természetesen mi vagyunk az elérhetetlenek! A viccet félretéve: kétségtelenül ismertek vagyunk, és szerencsére nem úgy, mint egy tömeggyilkos, akit szintén sokan ismernek az újságból, de általában kevesen szeretik őket. Minket nagyon sokan szeretnek, az elérhetetlen státusszal együtt járó sztárság viszont biztosan nem érvényes ránk. És szerintem Magyarországon másokra se nagyon.
FT: Nálunk nem fejlődött ki a sztárkultusz, egyszerűen hiányzik ennek a kultúrája. Valószínűleg ez összefügg az adottsággal is, hogy kis ország vagyunk. Talán a mi generációnk előtti zenészekről és médiaszemélyiségekről mondhatjuk, hogy sztárok voltak. Ha ők felbukkantak egy faluban, ott tényleg megállt az élet. Ha mi egy felmatricázott Tankcsapda-busszal megállunk bárhol, az legfeljebb húsz-harminc embert érdekel. Odaszaladnak páran, kérnek közös fotót, aláírást, de nincs sikítozás, és nem kellenek testőrök.
A boltban is gond nélkül beállhatunk a sorba, és ha ebbe a kocsmába beugrunk éjszaka, ugyanúgy iszunk, mint a többiek. Maximum néhány ember hátba vereget az este folyamán, vagy csúnyán néz rád, mert az is benne van a pakliban. De a sztárkultusz Magyarországon már abban a kezdetleges formában sem létezik, mint amiben korábban volt.
Nem is vágynátok ekkora figyelemre?
FT: Szerintem mindennek van előnye és hátránya. Emberközeli volna azt mondani, hogy nem vágyom az ilyen szintű sztárságra. Azért kipróbálnám egy hónapra, milyen Axl Rose-nak lenni, de nem tudom, hogy cserélnék-e vele, mert fogalmam sincs, milyen az. Azt a terhet, azt a nyomást ugyanúgy kell viselni. Persze az is lehet, hogy könnyebb lenne, mert körbevennének olyan emberek, akiknek az a dolguk, hogy levegyék rólad ezt a terhet. Egy magyar ismert embernek nem veszi le senki a válláról – vagy bírja magától, vagy nem.
Sidlovics Gábor: Néha élvezem a maszkhordást, mert takarja az arcom, a rasztát meg berakom a dzseki alá, sapkát húzok, és így tutira nem ismernek fel. Amikor nem ez van, napi szinten előfordul, hogy megállítanak az utcán egy fotóért. Erre szokták nyálasan azt mondani, hogy édes teher. De ez persze fényévekre van a Michael Jackson-szinttől. Jó értelemben, mert én személy szerint nem vágyom arra, hogy egy külön stábnak kelljen leszervezni, hogy elmenjek az uszodába.
LL: Ha akkora sztárok lennénk, hogy stábbal kellene uszodába mennünk, akkor már lenne saját uszodánk.
Maga a nyilvánosság is eléggé átalakult azóta, hogy zenélni kezdtetek.
LL: Persze, a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek tudósításai arról szólnak, hogy aki akkoriban bekerült „A Televízióba”, az másnap országosan ismert sztár volt. Mert egyetlen csatorna volt, később meg lett kettő, de hétfőnként még, ugye, nem volt adás. Ma meg hiába kerülsz be a tévébe…
FT: Ma is sztár leszel, csak öt napig.
Annál is inkább a múlté ez a korszak, mert ennek a generációnak az egyetlen igazi rocksztárja, Kóbor János, nemrég távozott közülünk. Innentől kezdve Magyarországon végképp nem létezik rocksztár. Egyedül ő tudott nálunk elérhetetlen maradni, talán Koncz Zsuzsa és Presser ilyen még, hogy nemcsak a megközelíthetetlenség ócska, szar plakátlátszatát tartják fenn, hanem tényleg annak tűnnek.
Az utóbbi időszakban Kóbor János mellett sokan meghaltak még a rock nagy öregjei közül: Mihály Tamás, Benkő László, Póka Egon, Balázs Fecó. Ezek a hírek mennyire ütöttek meg titeket?
FT: Hozzám Benkő Laci bácsi és Balázs Fecó álltak a legközelebb, előbbivel húsz éves kapcsolatom volt, valahogy hangszeres vonalon mindig keresztezték egymást az útjaink. De amúgy egyiküket sem ismertük közelről, a 2016-os feldolgozáslemezünk miatt találkoztunk többükkel személyesen. Az Omega volt az a zenekar, amelyik pont az ellenkezőjét nyomta annak, amit vártunk. Hihetetlen emberséggel és alázattal álltak az egészhez, és úgy jöttünk ki mindannyian a stúdióból, hogy „baszki, ezek ilyen emberek?”.
LL: Kollégaként, partnerként bántak velünk, pont az ilyen élmények miatt ütött szíven a halálhírük. Ennek az egésznek sajnos generációs oka is van. Az első nagy nemzedék most ért abba az életkorba, amikor az emberek előbb-utóbb sajnos meghalnak. Persze bele lehetne menni személy szerint, hogy például Kóbornak mennyi lehetett volna még hátra, ha beoltatja magát. De felesleges ezen rugózni, és nem is a mi dolgunk.
SG: Nagy dolog volt ebben a generációban, hogy ők úgy tudtak masszívan népszerűek lenni, hogy soha nem kellett használniuk semmilyen külső eszközt, bulvárhírt. Nem volt az, hogy Kóbor magánéletén csámcsog a Blikk.
FT: Mondjuk Trunkos András sem volt hülye menedzserként, maradjunk annyiban.
LL: Ma viszont már van egy csomó celeb, aki egyszerűen azért híres, mert híres. Néha kérdezem a csajomat tévézés közben, hogy mit is csinált ez vagy az, de ő sem tudja megmondani.
FT: Van egy olyan kategória, hogy valaki azért lett celeb, mert egy hírességgel járt, de a szakítás után már az ő új párja is celebnek számít. Nehéz követni.
Ezzel megérkeztünk az influenszerkedéshez, a lájk-kultúrához és a közösségi médiához, amit a dalokban ti is kritizáltok időnként, közben viszont elég tudatosan használjátok is ezeket a felületeket. A Tankcsapda sok évtizedes népszerűségének egyik kulcsa, hogy gyorsan adaptálódik a zeneipar trendjeihez, ami persze nem mindenkinek tetszik.
LL: Ha lehűl az idő, az ember felveszi a kabátot, hogy ne fázzon. Az alkalmazkodásnak vannak határai, mert állandóan figyeljük, hogy illik-e hozzánk valami, vagy nem. De természetesen igyekszünk a változásokkal együtt lélegezni, ha nem így lenne, nem jöttetek volna el Budapestről Debrecenbe a kedvünkért, hogy egy 32 éves zenekarral beszélgessetek.
SG: A dalszövegekben sem feltétlenül kritizálunk. Ezek helyzetjelentések. Ez van most, gyerekek, ezt éljük. Valami tetszik nekünk belőle, valami nem, de a világ legnagyobb barmai lennénk, és hatalmas öngólokat rúgnánk, ha azt mondanánk, hogy márpedig mi kitartunk amellett, amit nyolcvanvalahányban egyszer megtanultunk.
FT: Vannak zenekarok, akik kortársaink, vagy előttünk jártak, de nem akartak változni a világgal, és elutasították a modern kor vívmányait. Úgy eltűntek, mint az állat. Sőt, bármekkora nevük volt, ma már inkább nevetséges a munkásságuk. Mert még mindig foggal-körömmel ragaszkodnak a régi dolgokhoz, ám ez egy idő után átmegy önparódiába. Ebbe a csapdába nem akarunk beleesni. Manapság hülye lenne az ember nem használni a social médiát. Az már egy másik kérdés, hogy ki hogyan használja. Az atomhasadást is jó célra találták fel, aztán Hirosimára mégis lebaszták a bombát.
LL: Ugyanazzal a késsel lehet furulyát faragni de embert ölni is. Az a kérdés, hogy mi a szándéka annak, akinek a kezébe kerül.
FT: De azért zárójelben azt is megjegyezném, hogy a Facebookhoz, az Instagramhoz vagy a TikTokhoz senki nem adott használati utasítást.
Jelenleg a sötét középkorát éljük a közösségi médiának. Rászabadítottak az emberekre egy olyan szabadságot, amit képtelenek értelmezni, és mindenki az agyi kapacitásának és érdeklődési körének megfelelően használja.
Lehet tehát kritizálni a közösségi médiát, de szerintem kijövünk egyszer a sötét középkorból, és rájönnek az emberek, hogy ezt nemcsak hülyeségre és faszküldözgetésre lehet használni, hanem tök jó dolgokra is.
A TikTokon például mennyire mozogtok otthonosan? Mert ma már ott lehet a leghatékonyabban elérni a fiatalokat.
FT: Van TikTokunk, de nem nem használjuk igazán, mert szarul csinálnánk. Épp azért, mert nem vagyunk fiatalok. Esetleg találhatnánk egy rajongót, aki elkapja azt a stílust, ami ennek a korosztálynak kell, de amikor egy 40-50 éves ember próbál 17 éves aggyal gondolkozni, az szánalmas szokott lenni.
SG: Bevállalom, én csináltam annak idején, de egy-két hónap után leadtam a dolgot. Az Instán, Facebookon is figyelni kell, de a TikTok már túlnőtt rajtam, mert itt hetente változnak a trendek. Úgy voltam vele, hogy értem, hogy ez fontos, de annyira azért nem érek rá, hogy egész nap ezt figyeljem.
De azt tudjátok, hogy a mai tinédzserek hallgatnak-e még Tankcsapdát?
LL: Az alapján, amit a koncerteken látunk a saját szemünkkel, hál’ Istennek, igen.
SG: Ha a zenekar sikeréről kérdeznek, hogy mire vagyunk a legbüszkébbek, ez mindig az első háromban van, hogy jönnek a fiatalok, a tinik.
FT: A TikTokon is találkozhatsz tankcsapdás tartalmakkal, mert a koncerteken nyakra-faszra gyártják a videókat. Amúgy vannak a TikTokon tök jó dolgok. Nekem is van kamuprofilom, és bekövetek például standuposokat. Ha van üres három percem, körbepörgetem a Bödőcsöt, és röhögök, mint az állat. De az már nem vonz, hogy hermafrodita kislányokat kövessek be, és nézzem, hogyan sminkelik magukat. A Tankcsapda pont azért többgenerációs zenekar, mert mindig mertünk a fiatalokhoz szólni. A szakma rendre kritizál minket, ha a fiatalok nyelvén beszélünk. De ahogy mondtam,
a szakma jelentős része négy-öt év alatt eltűnik a süllyesztőben, és jön a következő generáció. Mi meg itt maradtunk.
A velünk kortárs zenekarok kiöregedtek a picsába. Olyan szinten felgyorsult a világ, ha egykor ismert neveket mondasz a húsz vagy a tizenkét éves fiamnak, visszakérdeznek, hogy kicsoda? Mi át tudjuk ezt hidalni. Amíg a fiatalok között nem ciki a zenekar, addig nyert ügyünk van.
Menet közben viszont kaptok bőven hideget-meleget. Szerintetek ti jól viselitek a kritikát?
LL: Fogalmazzunk úgy, hogy személy szerint igyekszem jól viselni a kritikát. Nem azt mondom, hogy mindig sikerül, de igyekszem.
FT: Ha általánosságban kell válaszolni, azt mondom, hogy kifejezetten jól viseljük. Csak megesik, hogy tudatosan, provokatívan visszaszólunk. Pláne én. És szerintem vissza is kell szólni. Tudom, hogy az újságírók részéről erre mindig az a reakció, hogy hisztizek. De ha valakinek markáns véleménye van rólunk, rólam, akkor engedtessék már meg, hogy válaszoljak. Főleg, ha úgy érzem, hogy igazságtalanság éri a zenekart, mert szándékosan kiforgatják a tetteinket, szavainkat. Vagyok annyira debreceni, nyakas, cívis, büdös paraszt, hogy ilyenkor azt mondom: „A kurva anyád, ez nem így volt”. Ezt a jogot a mai napig fenntartom, és így is fogok meghalni. Nem tudom, hogy milyen újságíró vagy bíró hozta azt a szabályt, hogy ha közéleti személyiség vagy, akkor neked szó nélkül tűrnöd kell. Ez egy hülyeség.
LL: Biztos vannak olyan közéleti személyiségek, mint mondjuk egy politikus, akinek a státuszából fakadóan jobban kell tartani a száját.
De mi egy kibaszott rock and roll zenekar vagyunk. Azzal kezdtük ’89-ben, hogy egy jó nagyot bemutattunk mindenkinek. Ehhez képest, miért kéne nekem bocsánatot kérnem állandóan a létezésemért?
Másrészt úgy tettétek fel a kérdést, hogy mennyire bírjuk a kritikát. Szerintem óriási különbség van aközött, hogy valaki kritizál, vagy szimplán csak gecizik. A gecizést nehezebben bírjuk, a kritikát jobban, mert a kritikában lehet és szokott lenni építő tartalom is. Értünk haragszanak, nem ellenünk.
FT: Mint mondtam, debreceni parasztok vagyunk, talán még Sidi generációja is az volt. Ha valaki a játszótéren geci volt, megfogtuk és megvertük, mint a lovat. Az a baj, hogy ezt már nem lehet megtenni.
Merthogy kedved lenne időnként megverni valakit?
FT: Persze, kifejezetten vissza kell fognom magam.
Nem is volt olyan reakciótok, kirohanásotok, amit utólag megbántatok?
FT: Egyáltalán nem.
SD: Van olyan, amire azt mondom, hogy ma már nem úgy reagálnék. De ha lenne egy időgépem, nem változtatnám meg visszamenőleg. Mert mindennek megvan a helye és ideje, és a korábbi döntéseimből fejlődött ki az, aki most vagyok.
LL: Ugyanez. Lehetnek dolgok, amiket mai fejjel máshogy csinálnék, de hogy akkor úgy csináltam, vagy úgy mondtam, azt nem bánom ma sem.
Vegyünk egy konkrét példát! Tavaly ott volt egy hosszú videótok az autós koncertek után…
SD: Az úgynevezett „magyarázkodós videó”.
FT: Csak hogy tisztába tegyünk egy fontos dolgot: nem én böfögtem a videóban, hanem a Laci. Mindenki azt írta, mekkora paraszt vagyok, hogy böfögök. Légyszi, ezt mindenképp írjátok le!
LL: Hivatalosan is megerősítem: a zenekarban én vagyok a böfögés- és fingásfelelős.
Szóval ott negyven percen át sértődötten és elég keresetlenül patkányoztatok, férgeztetek, kutyáztatok, bérenceztetek mindenkit, aki kritizált titeket…
FT: Nem szeretném, ha az én vérmérsékletem rányomná a bélyegét a témára, de most is azt mondom: mocskos, nyomorult, patkány, geci, féreg, tróger, gané az, aki szántszándékkal félrevezeti a népet, és manipulatív csalás-sorozatnak állítja be a jó célt szolgáló kezdeményezéseket. Ezzel nemcsak nekünk árt, de a közhangulatnak is. Alapvető célunk, hogy ne megosszuk hanem összehozzuk az embereket. Leszarjuk, hogy rocker pólóban vagy öltönyben jössz-e koncertre, volt időszak, amikor cicababák is jártak Tankcsapdát hallgatni. Rengeteg embernek volt tankcsapdás korszaka, és az egy felemelő érzés, hogy a Főnix Csarnokban már tizennegyedszerre fogja ennyiféle ember közösen énekelni a Legjobb mérget és a Mennyország touristot. Az agysebésztől az autószerelőig, kortól, nemtől, hovatartozástól függetlenül.
Bármennyire demagógnak hangzik, mi tényleg hiszünk a zenekar küldetésében, romantikus mókusok vagyunk. És akkor jön pár büdös paraszt, aki disznószaros csizmával betrappol, hogy az egészet szanaszéjjel tapossa. Emiatt igenis forr a vérem, és hiába mondják nekem, hogy közszereplő vagyok, tűrjek szótlanul. Tűrjön a kurva anyja! Kérek is egy konyakot, felbasztam magam.
SD: Én azóta vagyok kicsit nyugodtabb, mióta globálisan szemlélem a dolgot. Mert nincs ezen mit szépíteni: itt van nyolcmilliárd ember a bolygón, és marjuk szét egymást, mint a kis tetvek. Egy-két eszme, ötlet, gondolat miatt. A Tankcsapda tényleg azt tűzte zászlajára, hogy nem mi fogjuk megváltani a világot, de legalább próbáljuk meg. Mindegy, hogy hetero, buzi, fehér, fekete vagy sárga, jöjjön mindenki. Amikor tényleg hiszel ebben, teszel is érte, aztán megkapod az arcodba, hogy pont az ellenkezőjét csinálod, és közben még milliárdokat is teszel zsebre, akkor erre könnyen pukkan az ember.
Sokat beszéltek arról, hogy összehozni és nem megosztani akarjátok az embereket. De az hogy segíti ezt, ha a nyilvánosságban férgezitek és patkányozzátok akár azokat is, akik a saját régi rajongóitok, csak valami épp nem tetszik nekik?
LL: Innen nézve egy ilyen videó jelenthet egyfajta önmeghasonulást. De mi nem adott embereket férgezünk le. Másrészt, van egy pont, ahol elpattan a cérna. Jézust 39-szer vágták nyakon a korbáccsal. Ha a másodiknál visszaütött volna, megdöbbentek volna, hogy állj már le, öcsi, még hátra van harminchét. Ha állandóan ütnek, engedtessen már meg nekünk, hogy időnként mi is elmondjuk a véleményünket. Ebben a konkrét esetben olyan hullámok csaptak át a fejünk felett, és olyan indulatok lettek gerjesztve, amik teljes hazugságokra épültek. Ennyi erővel azt is lehetne mondani, hogy Lukács Lacit látták 14 éves lányokkal fajtalankodni a Déri múzeum mögött. Holott nyilvánvalóan soha nem csináltam ilyet. De ha valaki egy ilyen hazugságot megcáfol, akkor is esetleg egy héttel később egy rövidke helyreigazító cikk jelenik meg az újság bal alsó sarkában, hogy bocs, nem is úgy volt, de onnantól kezdve már én vagyok a 14 éves lányokat megrontó rohadék. Ennek időnként megálljt kell parancsolni.
FT: Azt mondtad, hogy letrógerezzük a saját rajongóinkat is, de ez félreértés. Azokat az embereket kritizáljuk, akik szándékosan félrevezetik a népet. És igen, azokat a rajongókat is szidom ilyenkor, akik mondjuk rajtam nőttek föl, bele van tetoválva az aláírásom a kezükbe, és húsz év után mégis egy névtelen újságíró cikkének hisznek azonnal.
Ha valaki, Tankcsapda-rajongó létére, egy névtelen cikk hatására egyből azt mondja, hogy eladtam magam a mocskos Fidesznek, akkor azt felelem, hogy baszd meg az anyád.
Ez olyan, mintha valaki azt mondja neked a kocsmában, hogy megcsal a feleséged, erre hazamész, és szó nélkül leütöd az asszonyt. Azért húsz évet csak leéltél vele. Nehogy már egy óra alatt árulóvá váljak! Ha ilyet feltételezel, nyugodtan üttesd át a P-betűt a karodon, vagy kérdezd meg tőlem is, mi történt. És ez mindenkire igaz, Herczeg Zoltánnal az élen, aki az esküvőmön jelen volt, utána meg kiteszi a Lukács Laci Kósa Lajossal közös képét azzal a szöveggel, hogy meghalt a rock and roll. Anélkül, hogy bármit kérdezett volna tőlünk. Most meg megy a puszi, pacsi, sok szeretettel, és hívogat a divatbemutatójára. Annak nem lenne jó vége, ha odamennék.
Többször is mondtátok, hogy a Tankcsapda nem politizál.
SG: Így van, a politika viszont sajnos tankcsapdázik.
De nem naivitás azt gondolni, hogy ez megúszható? Nagy Feró mondta egy interjúnkban, még a Kossuth-díj előtt, hogy azon a szinten, ahol ő van, ezt képtelenség elkerülni.
FT: Mi eddig megúsztuk. Mindenki tudja, hogy Debrecen a Fidesz fellegvára, pillanatok alatt fideszessé válhatnánk, és kurva sok előnyünk származna belőle. Az itteni politikusok javára legyen írva, hogy soha nem is támasztottak ilyen elvárást felénk. Mindig tudták, hogy a debreceni közérdek miatt bármikor segítünk, és ilyen ügyekhez adjuk az arcunkat is. Ez továbbra is így lesz, mert mindenki lokálpatrióta a zenekarból. De soha nem láthattál minket semmiféle politikai szervezet mellett kiállni.
Nem is voltak ilyen típusú megkeresések?
FT: A legeslegelején volt egy-két ilyen próbálkozás, de olyan szinten levertük a sarokköveket, hogy azóta nem próbálkoznak.
LL: Inkább ilyen dörgölőzések voltak, hogy két pia után valaki megkérdezi, hogy „És nem lehetne, hogy azt bevállalnátok még, hogy…?”. Pedig mi már az elején is mondtuk, hogy figyelj, megiszunk akárhány piát veled, de ilyet nem csinálunk.
FT: A vicc az, hogy voltunk mi már a Demszky kedvenc házi zenekara is, csak akkor az internet még nem volt ilyen kurvaanyázós. Négy vagy öt évig a Tankcsapda volt az egyetlen magyar fellépő a Sziget Nagyszínpadán, és bizonyos emberekben felmerült a kérdés, hogy vajon miért. Megszületett a megfejtés, hogy biztos a Demszky faszát szopjuk, és SZDSZ-es zenekar vagyunk. Mindezt úgy, hogy életünkben nem találkoztunk Demszkyvel. A Kurucinfón pedig megjelent egy összeállítás valami olyan címmel, hogy „Így égeti a fiatalok agyába az önkényuralmi jelképeket a Tankcsapda”, és összevágtak egy videót a koncertjeinkről, ahol vörös csillagok is felbukkantak egy kivetített animációban. Ez volt a bizonyíték, hogy komcsi zenekar vagyunk. Ja, és én zsidó is voltam négy évig, láttak a zsinagógában mászkálni kipával a fejemen. Azért mondom, hogy soroltak minket már mindenhova, de egy biztos: nem agitálunk semmiféle párt vagy vallási felekezet mellett. Hiszen a saját ars poeticánkat fosnánk telibe, ha elkezdenénk bárkit is győzködni arról, hogy így gondolkodj, így élj, ide szavazz. Főleg, hogy mi hárman, magunk között sem értünk egyet sok kérdésben.
Például?
LL: Elég ha csak annyit mondok, hogy
én húsz éve vegetáriánus vagyok, ők meg húst esznek. Sidi nem iszik alkoholt, én meg mint a gödény.
FT: Ami különösen fájdalmas, hogy mi tényleg úgy álltunk az egészhez, úgy álltunk hozzá ezekhez az ügyekhez, hogy jót teszünk. Például, amikor borították ezt a bilit, hogy politikusokkal fotózkodunk. Bejött ez a kibaszott Covid, és ennek kapcsán megbeszéltük a Jim Beammel, hogy az amerikai anyacég csinál egy limited kiadású whiskeyt, aminek a címkéjére felteszi a Tankcsapdát. Le is gyártották, meghirdettük, a 225 díszdoboz tizenkét másodperc alatt fogyott el a neten. Összejött 2 millió 250 ezer, amit felajánlottunk azoknak, akik a koronavírus-járvány miatt rászorulóvá váltak. Az összeget jelképesen átadtuk egy csekken, ahogy szokták, és gondoltuk, milyen pozitív sztori lesz ebből. Visszaadunk egy kicsit az embereknek abból a sok mindenből, amit tőlük kaptunk. Végül az lett belőle, hogy politikusokhoz dörgölőzünk, mert a város vezetésével állunk egy képen. Se a jótékonykodásról, se a felajánlott 2,25 millióról, se a Jim Beam-különkiadásról nem esett szó. Csináltak az egészből egy Lukács-Kósa mémet. De hát ki a fasznak adjuk azt a pénzt, ha nem a városvezetésnek, amelyik politikusokból áll?
És az autóskoncert, amit a sokak által „Lex Tankcsapdá”-nak becézett rendelet tett lehetővé?
FT: Hasonló sztori. Mindenki tudja, hogy a Mol szponzorál minket, de ez sem úgy megy, hogy a zsebedbe dugdossák a pénzt, ahogy azt sokan elképzelik. Minden piaci alapon működik, a támogatások hetven százalékát gázolajban kapjuk, a turné megvalósítására. Szó sincs milliárdokról, bőven tízmillió alatt van az éves támogatásunk. A tavaszi turnéink nekünk is elmaradtak a covid miatt, nem volt mögötte teljesítés. Ezért leültünk, hogy találjunk olyan lehetőséget a pénz elköltésére, aminek révén az emberek kaphatnak egy kis Tankcsapdát. Hiszen erről szól a szponzoráció. Akkor külföldön már elkezdtek kísérletezni az autóskoncertekkel, itthon meg, ugye napi szinten mentek Cilikével ezek a bejelentések, hogy mit lehet és mit nem. Az volt a deal, hogy moziba lehetett menni, de koncerteket nem lehet tartani. Elneveztük a műfajt autósmozis koncertnek, és meghirdettük a kampányt. Haladt is a dolog a maga útján, tehát nem úgy volt, hogy egyszer csak azt benyögtük, hogy akkor mi holnap fellépünk. Az egész büdzsét a Mol állta, de mondtuk, hogy mi hárman nem kérünk gázsit, mert örülünk, ha megtartjuk a Molt szponzornak a következő évben. Egyedül a technikusaink gázsiját kértük el, mert ők ebből élnek.
A katasztrófavédelem zöld utat adott, a debreceni rendőrkapitány viszont úgy ítélte meg, hogy ez nem mozinak, hanem rendezvénynek minősül, amiről kristálytisztán le van írva a rendeletben, hogy nem lehet megtartani. Pár nappal a koncert előtt közölték is velünk, hogy gyerekek, ez a koncert le van fújva, majd ha változik a helyzet, megtartjuk. Mivel a teltház már garantált volt elővételben, turnénk meg amúgy sem volt, amivel ütközhetett volna, nekünk teljesen mindegy volt, hogy van-e egy pár hetes csúszás. Igen ám, de a rendezvényszervező cég állásfoglalást kért, merthogy nem volt egyértelmű a rendelkezés. Végül arra a hétvégére tesztjelleggel adtak engedélyt a dologra, mondván, megvizsgálják élesben, hogy ezt tényleg le lehet-e úgy bonyolítani, mint a moziban. Kiderült, hogy igen, és következő hétfőtől már mindenkinek szabad is volt a pálya. Pár standupos előadást leszámítva, végül senki nem csinált ilyet rajtunk kívül, mert kurva nagy költségvetéssel jár. Persze volt olyan, aki azzal esett nekünk, hogy ő is ilyen turnét akart, de neki nem engedték. Azóta sem csinálta meg, pedig a koncertünk utáni hétfőtől már megtehette volna. Ennek ellenére mi úgy szerepelünk a mai napig a köztudatban, hogy írtak ránk egy törvényt és eladtuk magunkat milliárdokért. Tényleg valaki elhiszi, hogy odamegyünk a Parlamenthez, és megkérjük Viktort, hogy írja már alá az engedélyt, mert szeretnénk játszani?
SG: Becsülöm, hogy Tomi ezt így most végig tudta mondani, mert én ebben már elfáradtam. Elmondtuk sokszor, de pontosan tudom, hogy tíz év múlva is a Lex Tankcsapdával fognak jönni nekem. Király Lindával beszéltem nemrég, és egy ponton említette, hogy ő már mindig a himnuszos csaj lesz az emberek szemében.
FT: De ő azt tényleg megcsinálta, mi meg nem. Ráadásul számunkra nem is volt tétje, hogy azon a hétvégén játszunk-e, vagy három hét múlva. Mivel minden állt, nekünk teljesen mindegy volt.
Az állásfoglalás kérésén túl nem is volt lobbizás a kormánynál?
FT: Lehet, hogy volt, de a rendezvényszervező cégtől kéne megkérdezni, kivel beszéltek és mit. Én csak egy fellépő vagyok.
A „magyarázkodós videóban” az is szóba került, hogy mi is az a punk. A megfejtésetek szerint az, amikor azt csináltok, amit akartok. Most pedig épp ezt akartátok csinálni.
LL: Abban a videóban én arról beszélek, hogy énszerintem mi a punk. A meghatározásokban nincs értelme elmerülni, mert valaki szerint az a punk, akinek piros kakastaréja van, más szerint meg, ha nincs legalább három biztosítótű az orrodban, csak egy, akkor nem is lehetsz punk. Van, aki szerint az is punk, aki Green Dayt hallgat, másnak meg az se igazi punk már, aki az Exploited késői lemezeit szereti.
Ezek szerint nemcsak a politikával lehet megosztani az embereket, hanem zenei műfajokkal is.
FT: Nagyon röviden: a punk lényege a csináld magad szellemiség. A ’70-es, ’80-as években a lemezvállalatok megalkották a zenekarokat, és elmondták, milyen ruhát vegyenek fel, ki legyen a frontember, ki írja szövegeket, milyen színű legyen a gitár, satöbbi. Ez ellen lázadtak föl azok a zenekarok, amik ebben a rendszerben nem tudtak vagy akartak érvényesülni: maguknak szerveztek fesztiválokat, kiadókat, koncerteket. Így indult a punkmozgalom. Mi is eszerint csinálunk mindent, az összes koncertünket és megnyilvánulásunkat mi magunk szervezünk a mai napig.
LL: Ez a do it yourself. Ha belevágsz, és sikerül, az a saját sikered. Ha pedig elbuksz, az a saját kudarcod. De nem lehet mutogatni senkire, hiszen te magad csinálod.
Mi sem definíciós vitába akarunk belemenni, de a rock and roll és a punk lényegéhez mégiscsak hozzátartozik a lázadás, a mindenkori fennálló hatalomnak való bemutatás…
LL: Persze, és ezt meg is találod az elmúlt 32 évben született Tankcsapda-számok némelyikében.
De ez már önmagában politizálás, a szó tág értelmében.
LL: A szó tág értelmében igen, bár én ezt inkább véleménynyilvánításnak hívnám. Ennyi erővel szinte bármi politizálásnak nevezhető, amikor sokan akarnak egy változást. Például, amikor a rajongó a futballmeccs végén lobogtatja a fehér zsebkendőjét, ezzel fejezve ki az edzővel szembeni ellenérzését. A Tankcsapdának vannak olyan dalai, amik a szövegeit tekintve rendszerkritikusak, de sosem egy konkrét pártot, hanem egy gondolkodásmódot kritizálnak.
FT: Kritizáljuk a vallást is.
Meg, ugye, olykor az újságírókat is, mint például a Köpök rátok című opusban.
FT: Ne is mondd, az a kedvenc részem!
LL: Koncerteken egyik-másik dal előtt el szoktam mondani, hogy akinek nem inge, ne vegye magára. Az se biztos, hogy nekem van igazam, mert ahányan vagyunk, annyi igazság van. De az én véleményem az, amit előadok a dalokban.
SG: A fejekbe beette magát az a félelem, hogy bármivel, aminek köze van a hatalomhoz, csak megégeti magát az ember. Tavaly a Raktárkoncerteknél sorra mondtak le a gázsijukról a fellépők, és nem merő jószívűségből, hanem mert féltek, hogy a Tankcsapda sorsára jutnak.
A végén már attól éreztük lázadó rockernek magunkat, hogy belemondtuk a kamerába: köszönjük, mi kérjük szépen a pénzünket, mert be kell télen fizetni a csekket, és eltartunk harminc embert a produkcióval.
FT: Az a baj, hogy Magyarországon megszűnt a politizálás. Szüleink meg nagyszüleink még csinálták, disznótorban beszélgettek dolgokról, véleményt ütköztettek, aztán megittak egy felest. Itt most csak az számít, hogy oltott vagy oltatlan vagy, fideszes vagy DK-s vagy. A közélet olyan, mint egy folyamatos Dózsa-Ferencváros-rangadó, ami 0-24-ben megy. Vadidegen emberek nem is mernek megszólalni már egymás előtt, tőlünk is mindenki azt várja, hogy elmondjuk, milyenesek vagyunk.
LL: Én például tankcsapdás vagyok és vállalom.
FT: Zenekar, család, vallás – egy csomó olyan dolog van, amit előrébb veszek, mint a politikát. Magyarországon teljesen felborult az egészséges sorrend, már mindenki csak a politika szemüvegén keresztül mérettetik meg. Ha már nagyon általánosítani kell, a Mi a fasz van?-ban összegezve van a politikai hitvallásunk:
és hogy jobb vagy bal, mindegy, a kettő ugyanolyan szar.
LL: Ennél érthetőbben hogy a faszomba fogalmazzak, hogy az is megértse, akinek annyi agysejtje van, mint egy fél marék pillangónak? Nem kell entellektüelnek lenni, hogy valaki felfogja ezeknek a szavaknak a jelentését.
SG: Ráadásul nem csinálunk titkot a pártatlanságunkból. A múltkor a Pesti TV-n voltam, ahol a huszadik perc körül felhozták, hogy micsoda támadások érnek minket a baloldali sajtóban, mire elmondtam, hogy ez így van, de baszd meg, ti sem vagytok jobbak.
FT: A Pesti TV-n egyszer konkrétan belemondtam a kamerába: „Jelentem, nem vagyunk fideszesek”. Első komment: „Könnyű ott mondani!”. Akkor hol mondjam, baszd meg? Ráadásul az se lenne világ vége, ha politikailag elkötelezett zenekar lennénk, és bevállalnánk, hogy „Igen, fideszesek vagyunk, és akkor mi van?” Semmi az égvilágon.
LL: Már látom az interjú címét: „Tankcsapda: Igen, fideszesek vagyunk, és akkor mi van?” Komolyra fordítva a szót, ehhez a témához lezáró gondolatként hadd fűzzem hozzá: egy harminckét éve népszerű – sokak szerint az ország legnépszerűbb – rockzenekaráról van szó, és látod, nem arról beszélünk, milyen dalokat írunk, milyen lemezre készülünk, mikor hol turnézunk. Nem azért, mert ne lenne mondandónk. Ez is jelzi azt, hogy mennyire idióta, acsarkodós világban élünk. Igyekszünk ezt az egészet kommunikálni, időnként a támadásokat leütközni – hol jobban sikerül, hol kevésbé. Holott mi egy rock and roll zenekar vagyunk, amelyik hatalmas bulikat csinál, és nyugodj meg, hogy ott nem azzal foglalkoznak az emberek, hogy hogyan is volt az autóskoncertekkel.
Idén őszre is jutott egy ügy: a 66 milliós győri koncert, aminek nyomán a tavalyihoz hasonló frontvonalak alakultak ki a kommentfalakon, és ti is újra felhúztátok magatokat.
FT: Azért voltunk felháborodva, mert megint hazudtak. Nem a 66 millióval, mert tényleg annyiba került a koncert. De egyrészt nem igaz, hogy közpénz volt, mert az Audi és más szponzorok fizették. Másrészt ez költségvetés volt, nem gázsi. Egyébként nem titok: 8 millió plusz áfáért játszott a zenekar. Ennyi a Tankcsapda nagyfesztiválos gázsija, ennyiért játszunk a Campuson vagy a Szigeten is. A 66 millió ráadásul bruttó összeg, aminek egy része be lett fizetve az államnak, és közben száz embert foglalkoztattunk.
SG: És akkor lejön egy ilyen címmel: „Több, mint 66 milliót fizetett a Tankcsapdának a győri önkormányzat egy koncertért”. Az olvasók nagy része meg nem is jut ennél tovább. Tehát megint azt sugallják, hogy eladtuk magunkat.
FT: Ráadásul az eredeti cikk megszólaltat egy névtelen szakértőt, aki utalgat arra, hogy lehetséges, hogy ez túl van árazva. Nevesítsük már, ki nyilatkozik, mert szívesen beszélek vele. Ki az, aki egy közútra kőszínpadot épít, majd a koncert után három óra alatt eltünteti, mert vissza kell adni a forgalomnak? Kőszínpad-hangosítás, hat delay-torony, ledfalak, kivetítők, és sorolhatnám.
LL: Most elhangzottak ilyen-olyan számok, amik fontosak is, de a lényeget ne felejtsük már el: aznap este Győr belvárosában több tízezer ember szórakozott és érezte kibaszott jól magát. Már megint az a kérdésem, hogy mi a probléma? Ha 22 ember téblábolt volna ott, mi meg a 66 milliót szétdobtuk volna három felé, akkor érteném a dolgot, de így….
Mennyire viselte meg a Tankcsapdát a járvány? Most például országos turnéval zárjátok az évet.
FT: Mi mindig turnéban vagyunk. Ahogy engedélyezték az 500 fős koncerteket, mi voltunk az elsők, akik elindultak turnézni. Akik meg addig hőbörögtek, hogy nekik miért nem lehet, azok megint nem mentek. Ezt miért nem írja meg az újság?
LL: Kétségtelen, hogy a covid nekünk se tett jót. A 2020-as terveinket teljesen keresztbe vágta, pedig egy csomó patron el volt helyezve, amiknek már csak pukkanniuk kellett volna, ám végül besültek a járvány miatt. Ugyanakkor igaz, hogy a helyzet olyan lehetőségeket is megteremtett a számukra, mint ez az 500 fő alatti turné, amit a közönség és mi is kurvára élveztünk.
Nem volt kicsit olyan érzés, mintha visszautaztatok volna az időben?
LL: Abszolút, de csak az életérzést tekintve. A koncert színvonalából viszont nem akartunk alább adni. Vittünk magunkkal kurva jó cuccot, hangot, fényt, szikrát. Az embereink legyenek kifizetve, legyen megtankolva, és ennyi. Ha pedig nem négy vagy öt csillagos szállodában aludtunk – ahogy szerencsére előfordult már rá példa a pályánk során –, hanem egy olyan panzióban, ahol négy-öt ágy van egy szobában, akkor sincs semmi.
SG: Szerintem most már látszik, hogy úgy fogunk majd a mára visszatekinteni, hogy volt precovid meg posztcovid időszak. Meg kell tanulni együtt élni a gondolattal, hogy ez most már itt lesz, ha nem is ugyanolyan mértékben. A lényeg, hogy nem szabad ülni és tétlenül várni, hogy jövő tavasszal talán visszajön a régi világ és akkor mehetünk. Nem jön vissza, nekünk is egyfolytában figyelni és alkalmazkodni kell.
FT: Egy igazán szar dolog van benne, hogy nem tudsz előre tervezni. Mi mindig öt évben gondolkodunk, ám ez most beláthatatlan távlat. Utazhatsz, nem utazhatsz, maszk, nem maszk – össze-vissza változnak a szabályok, így pedig képtelenség stratégiát felállítani. Az emberek a 66 milliót ugyan megjegyzik, de azt nem tudatosítják, hogy ha valami nagyobb dolgot terveznénk, akkor már most el kellene kezdenünk 2022 végére, 2023 elejére reklámfelületeket és helyszíneket foglalni.
Nincs ezzel probléma, csak ha menet közben kiderül, hogy mégse tarthatjuk meg a bereklámozott koncertet, akkor mi másfél év alatt 5-6-7 millió forintot úgy bukunk el, hogy konkrétan csak ültünk a picsánkon. Ha ezt kétszer-háromszor eljátszod másfél-két évben, mínuszban vagy a turnéval.
LL: És olyan helyszínekről még nem is beszéltünk, mint Hollywoodban a kultikus Whiskey a Go Go, ahol volt szerencsénk kétszer is fellépni. Két évre előre tudtunk egy szombati napot lefoglalni úgy, hogy azon nyomban ki is kellett fizetni a bérleti díjat kápéban, ami majdnem 10 ezer dollár. Bevállaltuk, mert a 30 éves jubileumi turnén ezt nem akartuk kihagyni. Király is volt a buli, megtelt a klub, Johnny a mocsokból rock and roll sztár lett, így képzelte el, tök jó. De ha ez akkor lett volna, amikor beüt a Covid, akkor egy kibaszott dollárcentet nem kaptunk volna vissza, és csak ezen az egyetlen koncerten elment volna cirka ötmillió forint.
FT: A Whiskey a Go Go maga a kapitalizmus. Nemcsak a bérleti díjat kérik előre, de a pultkauciót is. Így biztosítják, hogy ha nem innának eleget az emberek, ők akkor is pénzüknél legyenek.
SG: De mivel magyarok jöttek a koncertre, ezzel szerencsére sosem volt gondunk…
FT: Minden ellenkező híresztelés ellenére soha nem kaptunk állami támogatást. De hogy ne tűnjek álszentnek, ha egy amerikai vagy kínai turnénkat támogatná az állam szállásköltséggel meg repülőjeggyel, zokszó nélkül eltennénk, és kiírnánk, hogy az állam támogatta. És aki ebből megint politikát csinál, annak is azt üzenném, hogy bassza szájba a jó kurva anyját.
Kóbor Jánossal kezdtük, zárjuk is vele. Egyszer azt nyilatkozta, hogy ő egy építészmérnöki karriert dobott el a rock and roll kedvéért, de ha most lenne fiatal, már nem biztos, hogy megtenné, mert ez már egész más. Ti újra belevágnátok?
LL: Minden további nélkül. Sidinek nyolc általánosa, nekem egy gimnáziumi érettségim van, de bármikor eldobom, ha ezen múlik.
FT: „Én, ha újra megszületnék, biztos rock and roll lennék” – ezzel kezdődik az egyik dalunk, és így is gondoljuk.
Tehát mégiscsak rock and roll sztárok vagytok?
FT: Így jött ki a szótagszám! A viccen túl, ha az a kérdés, hogy mostani fejjel elkezdeném-e a következő generáció útját, azt gondolom, most is belevágnék, de biztos teljesen más eszközök kellenek hozzá. Gondolom, Mecky is arra célzott, hogy az akkori és a mai világ teljesen más. Kurva nehéz a mai fiataloknak is, de mástól, mint neki vagy nekünk. Szerintem minden csúcsra kerülésnek megvannak a nehézségei. De ha döntenem kéne, hogy autószerelő vagy rocksztár legyek következő életemben, nem kérdés, hogy az utóbbit választom az összes nehézségével együtt.
LL: Amikor 12-13 évesen eldöntöttem a lakótelepen, a hatodik emelet 27 szám alatt, az 52 négyzetméteres tanácsi lakásban ücsörögve, hogy én rock and roll sztár leszek, ez akkor ott abban a helyzetben pontosan annyira tűnt totál irreális célkitűzésnek, mintha valaki ma felvesz egy gitárt, és eldönti, hogy rock and roll sztár lesz. Ezzel szerintem meg is válaszoltam a kérdést.
