Gyanítom, hogy kevesekben hagyott maradandó nyomot a Mátrix: Forradalmak enervált epilógusa, így gyorsan idézzük fel, milyen próféciával zárult a trilógia 18 évvel ezelőtt:
– Fogjuk még őt újra látni?
– Egy nap, azt hiszem, igen
– felelte a Sati nevű programkislánynak a bölcs Orákulum, majd hozzáfűzött még valami mély gondolatot a hit erejéről, nagyzenekari kísérettel és giccses CGI-naplementével megtámogatva. Az Orákulum természetesen ezúttal sem tévedett. Az a bizonyos nap ugyanis eljött, Neo két évtized elteltével tényleg visszatért közénk, talán még az sem véletlen, hogy épp karácsonykor. Visszatért, hogy pár órára megváltson minket az okostelefonunktól, a hírfolyamoktól és az algoritmusoktól, és ha a holtakat nem is, de egy rég eltemetett franchise-t feltámasszon poraiból. Az efféle hollywoodi csodatétel persze mindig kissé gyanús, főleg egy olyan trilógia esetében, amelyről széles körű konszenzus alakult ki, hogy már a második és harmadik rész is csak rontott az alapművön. Azt egy korábbi cikkünkben taglaltuk, hogy mi ment félre, és miért öregedtek olyan rosszul a Mátrix folytatásai, de a rajongói fanyalgások nem változtatnak azon a tényen, hogy anyagilag ezek is kirobbanóan sikeresek voltak, még nagyobb súlyt adva a Neo újabb eljöveteléről szóló, baljós Orákulum-jóslatnak.
Érthető tehát, hogy a negyedik rész érkezését nemcsak az izgatottság, de kételyek is bőven megelőzték. Nagy kérdés volt, hogy hozzá lehet-e tenni húsz év után bármi érdemit az ezredforduló kultikus sci-fijéhez, vagy csak egy újabb bőrt akarnak lehúzni a brandről, mert időközben megirigyelték a Marvel végeérhetetlen univerzumépítését. A kételyekkel láthatóan tisztában volt Lana Wachowski is, aki ezúttal testvére nélkül vágott bele a folytatásba. A Mátrix: Feltámadások első harmadát ezért gondosan teletömték áthallásos poénokkal, amelyek önreflektív humorban próbálják feloldani azt a gyanakvást, hogy csak egy újabb fölösleges folytatást nézünk.
Az egyszer már megistenült Keanu Reeves ismét Thomas Andersonként senyved egy nagyvárosi irodában, és most sincs túl jól. Nagymenő, de alaposan kiégett játékfejlesztőként tengeti napjait, akinek legnagyobb dobása a Mátrix című videojáték-trilógia volt az ezredforduló környékén. Rémálmok és látomások gyötrik, és napjait csak az dobja fel, ha megpillantja Trinityt… Akarom mondani, egy Tiffany (Carrie-Anne Moss) nevű háromgyermekes családanyát a közeli kávézóban. Andersont azonban megbízzák egy kényelmetlen feladattal.
Szeretett anyavállalatunk, a Warner Brothers úgy döntött, hogy folytatást készít a Mátrix-trilógiához – velünk vagy nélkülünk
– mondja neki főnöke, és ez akár Lana Wachowski alig leplezett mentegetőzésének is tekinthető, hogy csak azért vállalta a negyedik részt, mert nem akarta, hogy a gonosz stúdió a háta mögött megcsinálja a maga verzióját (ráadásul hiába lepődött meg látványosan, amikor egy újságíró azt kérdezte tőle, lesz-e ötödik rész: a Feltámadások épp úgy végződik, ahogy a franchise-okat újra beindító rebootok szoktak).
Ezt aztán még számos hasonló kikacsintás követi, és van is némi bája annak, amikor a Mátrix 4 szereplői hevesen fogadkoznak, hogy a Mátrix 4 semmiképp sem lehet lélektelen reboot, hanem olyan forradalmi élményt kell nyújtania, mint annak idején az első résznek. Ez eleve lehetetlen küldetésnek tűnik, így nem is túl nagy meglepetés, hogy megközelíteni sem sikerül az áhított célt. Én abba a generációba tartozom, amelyet kamaszként telibe kapott a Mátrix 1999 nyarán, így pontosan emlékszem, mekkorát szólt. Nem egyszerűen izgalmas és látványos volt, de beletenyerelt az ezredfordulós félelmekbe, és jó időre a kúlság mértékegységévé is vált a soha nem látott akciójelenetekkel, a hosszú bőrkabátokkal és az áramvonalas napszemüvegekkel.
Azt Lana Wachowski sem gondolhatja komolyan, hogy egy újabb, kicsit továbbfejlesztett „bullet time”-effekt 2021-ben bármit is felidézhet abból az izgatottságból, mint amit akkor éreztünk, amikor először láttuk Neót lassítva elhajolni a felé kilőtt golyók elől a felhőkarcoló tetején. A negyedik rész tehát hiába ígérget és próbálkozik pajkos mosollyal, maga is próbálja önironikus zárójelbe tenni a fölé tornyosuló, képtelen elvárásokat. Forradalom híján pedig marad a nosztalgia, amivel bőven igyekszik is szolgálni a film a régi rajongóknak. Olyannyira, hogy a sztori sok tekintetben lemásolja, újrajátssza az eredetit. Ha kissé hunyorítunk, a Mátrix: Feltámadások jó darabig nem is folytatásnak, inkább remake-nek tűnik, annak bevett fokozásaival együtt. Ennek annyi előnye van, hogy újra mozgásba hozza a jellemábrázolást.
Mert ahogy Kránicz Bence írta korábbi elemzésünkben: „a második és harmadik rész valójában nem a gyorsan avuló trükkök és nem is a popfilozófiai gyorstalpalók miatt okoz csalódást, hanem azért, mert a főhősök karaktere két filmen át nem fejlődik sehová.”
Ezt a csapdát Lana Wachowski most sikerrel elkerüli, bár egyúttal lemond az eredetiségről is: inkább újra felmondja az ismert ébredéstörténetet, kevésbé meggyőzően, de egy-két slusszpoénnal megtoldva. Ám ahogy haladunk előre, az irónia szép lassan átadja a helyét a nagy érzelmeknek és a komolykodó konyhafilozófiai bölcsességeknek (ha tehát valóban könnyed és laza szórakozásra vágyunk Keanu Reevesszel, érdemes inkább kivárni a John Wick 4-et). A világképpel sem igazán sikerült lekövetni az elmúlt húsz év digitális forradalmát. Az ezredfordulón még újszerűnek hathatott a gondolat, hogy nem is mi használjuk a gépeket, hanem ők minket – mégpedig elemként, mert belőlünk nyerik ki az energiát, míg illuzórikus világokban tartják fogva a figyelmünket. Mára azonban ez akkora közhellyé vált, hogy az okostelefonba merült emberek közt szomorkodó Keanu Reeves képe is inkább gegnek hat, mint valódi társadalomkritikának.
Némileg új elem, hogy a film tovább oldja ember és gép merev szembenállását, didaktikus monológban hangsúlyozva, hogy a határvonal immár nem itt húzódik, hiszen vannak gépek és programok, amik az emberek ügyét szolgálják és fordítva. A Mátrix: Feltámadások általában is kikel a bináris gondolkodás ellen, nemcsak a gép-ember, de a férfi-nő szerepek átjárhatatlanságát is elutasítva hőseink nem véletlenül fenyegetőznek egy ponton azzal, hogy szivárványossá alakítják az egész világot. Ebből könnyen kihallható Lana Wachowski személyes hitvallása is, aki a legutóbbi Mátrix-film óta nemet váltott, és testvéréhez hasonlóan ő is transz nőként él. Az elmúlt években Wachowskiék már beszéltek is arról, hogy az átváltozás iránti vágyat megjelenítő Mátrix mindig is a transzneműség allegóriája volt, csak Hollywood akkor még nem állt készen erre. Ezt a mostani film még egyértelműbbé teszi, bár még mindig marad az allegóriák terepén.
A megújulás egy másik lehetséges módját az új szereplők jelentik, és a film próbálkozik is a vérfrissítéssel, egy sor azonosulási pontot kínál a fiatalabb nézők számára, akik várhatóan nem a nosztalgia felől közelítenek a sztorihoz. Anderson/Neo és Tiffany/Trinity mellett fiatal szereplők tűnnek föl, köztük a programként újjászületett Morpheus is, akit Laurence Fishburne helyett immár az 1986-os születésű Yahya Abdul-Mateen II játszik (aki hozzám hasonlóan kiskamaszként ámuldozhatott 1999-ben a Mátrixon).
Túl azon, hogy éppolyan multikulturálisan és menőn néznek ki, mint egy Benetton-reklám modellarcai, ez a csapat egytől egyig súlytalan és kilúgozott karakterekből áll: mintha csak a középszerű young adult-tartalmakat szakmányban gyártó Netflix futószalagjáról pottyantak volna le Neóék mellé. A Mátrix: Feltámadások kifejezetten erős húzása viszont épp az, hogy a feltörekvő fiatalok nem ragadják kezükbe egyből a stafétát. Sokszor segítenek Trinitynek és Neónak, de a sztori középpontjában marad a két jól ismert – időközben középkorúvá érett – szuperhős és az ő világokat építő és pusztító szerelmük, ami a hollywoodi fősodorban már simán a háttérbe szorulhatott volna a fiatalok mellett. És ugyan a naplemente most is rendesen fel van tekerve CGI-jal, de Keanu Reeves és Carrie-Anne Moss arcát szerencsére nem retusálják/sminkelik ránctalanra.
Mátrix: Feltámadások (Matrix: Resurrections), 148 perc, 2021, 24.hu: 5/10
