Hannah Arendt 1945-ben azt írta, a fasizmus teljes hazugság volt, és ez szörnyűséges politikai következményekkel járt. „Alapvetően azt az ősrégi nyugati előítéletet aknázták ki, amely összekeveri a valóságot és az igazságot – írta Arendt –, és azt tették »igazzá«, amit mindaddig csakis hazugság formájában lehetett kimondani.”
Arendt a valóságot alakíthatónak, változékonynak látja; az igazságot nem. Számára értelmetlen bármilyen vita egy fasisztával. A fasiszták valójában arra törekedtek, hogy hazugságaiknak „post facto alapot adjanak a valóságban” – gyakorlatilag elpusztították az igazságot, nem csak elkendőzték azt. Arendt szerint az ideologikus politizálásnak ez a módja elkerülhetetlenül az általunk ismert valóság pusztulásához vezet: a fasiszták hazugságai alternatív valóságot teremtettek. Értelmezése azonban inkább arra utal, hogy az igazság elpusztítását a fasiszták transzcendensebb igazságba vetett hite tette lehetővé, nem pedig egyszerű hazugságok. Arendt nem csupán sértegette a fasisztákat. Akárcsak más kortárs antifasiszták, ő is meg akarta érteni, miért hitték el olyan sokan, hogy ideológiájuk egyetlen, osztatlan igazságot jelképez. Az biztos, hogy egyes prominens fasiszták képmutatók, hazudozók voltak, akik az ideológiát a propaganda eszközeként használták fel. De ha ez így van, hogyan, miért tartottak ki gyakran legfontosabb vezetőik és követőik is a végsőkig e hazugságok, e propaganda mellett – egészen odáig, hogy meg is haltak azokért?
A fasizmus nem egyszerű, képmutató hazugság volt, hanem megélt, hittel átitatott, felülről és alulról megerősített megtapasztalás is. A fasiszta témák elsajátításával, beépítésével keletkező fasiszta Én számos jelentéssel bírt, a hivatalostól a fasiszta világészlelés spontán megnyilvánulásaiig. Rengeteg ilyen hívő létezett.
Fontos megállapítani, hogy 1922 és 1945 között kivételes egyetértés mutatkozott fasiszták és antifasiszták között a transzcendens igazság nem racionális jellegéről a fasizmus keretei közt, illetve a tudattalan jelentőségéről a politikában. A fasiszták szemében a tudattalan (ezt a bonyolult fogalmat Sigmund Freud, Theodor W. Adorno és mások is az Én legkevésbé racionális dimenziójának leírására használták; ez a rész az, amely képtelen tudatos lenni) egyszerűen azt a racionalitás előtti, belső Ént jelentette, amelyet a fasizmus tudatossá kívánt tenni.
Freuddal és általában véve a pszichoanalízis nagy alakjaival ellentétben a fasiszták idővel az igazság forrásának kezdték tekinteni ezt az Én-részt, olyan, tudatosság előtti állapotnak, amelyből a fasizmus táplálkozhat, és politikai realitássá fordíthatja le. Mint látni fogjuk, a fasiszták, ahogy mások is, gyakran felhasználták ezt az Én-felfogást, hogy hangsúlyozzák: saját magukat tudattalan politikai imperatívuszok letéteményeseinek tekintik, olyan imperatívuszokéinak, amelyek időnként túlmutatnak saját nemzetükön, és az egész világban érvényesnek számítanak. A fasizmusban a tudattalanból a tudatosba való átlépés azt a pillanatot jelentette, amikor a transzcendens igazság végre megmutatkozik.
Történelmi megközelítésben a fasizmus nemzeti mozgalmakban és rezsimekben megjelenő globális ideológiaként ragadható meg; nemzeteken felül álló jelenség Európában és Európán kívül is. Modern ellenforradalmi formációként szélsőségesen nacionalista áramlat, antiliberális és antimarxista. Röviden: a fasizmus nem csupán reakciós álláspont.
A fasizmust a kapitalizmus és a demokratikus képviseleti rendszer egyidejű válsága hívta életre.
A fasizmus olyan, istentől elrendelt, messianisztikus, karizmatikus vezetési formában hitt, amelyben a vezér szervesen összekapcsolódik a néppel és a nemzettel is. Ebben a felfogásban a népszuverenitás teljes egészében a diktátor kezébe kerül, ő pedig a nép egészének nevében cselekszik, mert az embereknél is jobban tudja, mit akarnak valójában. A fasiszták egy politikai mítoszt állítottak a történelem és az empirikus alapú igazságfogalom helyébe. A fasizmus új korszakot, új világrendet kívánt teremteni a kis lépésekben fokozott szélsőséges, politikailag motivált erőszakkal és háborús hangulattal. A globális ideológia a különböző nemzeti keretekben folyton újradefiniálta önmagát, és állandóan adaptálódott az egyes nemzeti igényekhez.
A fasizmus hivatalosan Olaszországban formálódott ki 1919-ben, de a terminussal leírt politika ezzel egy időben világszerte mindenhol felbukkant. A jobboldali, antidemokratikus, erőszakos, rasszista forradalom mozgalma Japántól Brazílián keresztül Németországig, Argentínától Indián át Franciaországig más és más nevet vett fel. Németországban nácizmusként tombolt, Argentínában nacionalismóként vált ismertté, Brazíliában az integralismo hódított és így tovább. Már az előtt is nemzeteken átívelő jelenségként létezett, hogy Mussolini először használta volna a fascismo kifejezést, de amikor az ideológia 1922-ben hatalomra jutott Olaszországban, a szó bekerült a nemzetközi köztudatba, és a helyi kontextusokban különböző jelentésekre tett szert. Ez azonban egyáltalán nem jelenti, hogy az olasz (vagy francia, vagy később a német) hatások ne játszottak volna jelentős szerepet a világszintű fasizmus arculatának alakulásában.
A mindennapi politika és a dogma képtelen szintézise során állandóan tisztázniuk kellett a fasiszta gyakorlat (stratégia) és az ideál (elmélet) között fennálló, gyakran feszült viszonyt. Az isteniről, fajról, népről, birodalomról és a mitikus múltról vallott elgondolásokat folyamatosan a kelet- és közép-kelet-ázsiai, európai, közel-keleti vagy latin-amerikai valóság sajátosságaihoz igazították. Indiában és a Közel-Keleten a fasiszta eszmék a posztkoloniális berendezkedés újragondolt, autoriter változatának kialakításához vezettek, míg Japánban a birodalom modern újradefiniálásában játszottak szerepet. A republikánus, posztkoloniális Latin-Amerikában a fasizmus gyakran mutatta magát a függetlenség előtti spanyol birodalom örökösének, miközben egyfajta autoriter antiimperializmus elsődleges alakját és a politikai szubjektivitás egy radikális formáját öltötte fel. A fasizmus belső lényege a fasiszta mátrixot, a szentnek tartott alapító eszmét jelenítette meg. A tudattalan, racionalitás előtti intuíció ilyetén felfogása a fasiszta ideál állítólagos tisztaságát jelképezte, a „fasiszta érzést”, amely az egyes népek és különböző ideák fasiszta világait összefogta.
A fasiszta világrendet mitikus alapok legitimálták, amelyeket transzcendens igazságoknak tekintettek.
A fasizmus azonosítása a hatalommal, mítosszal és igazsággal nem számított teljesen új gondolatnak. A kritikus antifasiszták szerint az eszmerendszer az irracionalitás régi hagyományát követte és alakította át. Többen éles szemmel azt is megjegyezték, hogy a fasiszták Énben megszülető, az Énből előtörő „valóságként” kezelt igazságfelfogásának meghatározó romantikus hagyományok szolgálnak alapjául. A két háború közti időszakban figyelemre méltó módon Jorge Luis Borges argentin író hívta fel a figyelmet arra, hogy Thomas Carlyle skót történész, szatíraíró, a progresszivizmus nagy ellenfele a fasizmus intellektuális előfutárának tekinthető. Borges „rémálmok álmodójaként” látta Carlyle-t. Javasolt „politikai elméletét” kortársai félreértették, „most azonban belefér egyetlen igen közkeletű szóba: a nácizmusba”.
(…)
A fasiszta politika valójában nem volt más, mint mitológia. A fasizmus keretében az igazság végső formája nem igényelt empirikus megerősítést: inkább olyan intuitív elképzelésekből sarjadt ki, amelyeket valamilyen történelmen átívelő mítosz kifejeződésének gondoltak. Ezeket a mítoszokat a vezér testesítette meg. A politikum elszakítása a valóságtól igen vészjósló fejlemény, annak következménye, hogy a fasizmus folyamatosan kutatta a politikai hitelesítés azon végső formáját, amely képes meghaladni a racionalitást. Ebben az értelemben a fasiszták nem egyszerűen hazudtak – becsapták saját magukat is. Ahogy Adorno írta 1951-ben, a „valótlan” fasiszta „bűbájának” hatása alá kerültek. „Az inherens háborús veszély, amit a fasizmus magában hordoz – fejti ki Adorno –, pusztulást szül maga körül, és ennek a tömegek, még ha lappangó formában is, de tudatában vannak. Ha így nézzük, valóban van abban némi igazság, amit a fasizmus saját irracionális erőiről mond, jóllehet a mitológia, amivel ezt az irracionalitást racionalizálni próbálja, teljesen hamis.”
A totalitariánus ideológia Arendt szerint is hagyatkozik némileg a valóságra, mégis empirikus vaksághoz vezet. A hazugságokban való hit kialakítása a totalitariánus rendszer követőinek nevelésébe volt beépítve, különösen az elitébe, akik az „ideológiai hazugságokat” „szent és érinthetetlen igazságokká” változtatták át.
De vajon azért hitték-e el a fasiszták a hazugságaikat, mert azokat a vezér hangoztatta? Vagy talán az igazságnak a belső Énből megszülető, „igazabb” formájának érezték őket? Egy fasiszta számára e kettő nem feltétlenül mond ellent egymásnak, és ebben rejlik igazságfelfogásuk ideologikus természete. A fasizmus egy transzcendens mítosszal azonosította az igazságot; ez a mítosz a kollektív tudattalanban gyökerezett, és a vezér tudata révén, azon keresztül vált valósággá. A tudattalan ilyen kivetülésébe vetett hit a fasiszta gondolkodás központi eleme. A kollektív vágyakat a vezér testében, szavaiban jelen lévőnek gondolták. A vezértől várták, hogy tudatossá változtassa, ami elvileg és eredetileg tudattalan, így tehát hiteles és igaz.
Federico Finchelstein: Fasiszta hazugságok
21. Század Kiadó, 2020
