Bár a Legjobb tudomásom szerint az első nagyjátékfilmjük, Nagy Bálint és Lőrincz Nándor több mint tíz éve dolgozik együtt – előbbi operatőrként, utóbbi forgatókönyvíró-rendezőként veszi ki a részét a közös munkából. Az összeszokott páros sikerét mi sem mutatja jobban, hogy első nagyjátékfilmjük világpremierje Észak-Európa egyetlen A-listás fesztiválján, a Tallinn Black Nights filmfesztiválon volt, a Riviera Nemzetközi Filmfesztiválon pedig a Legjobb tudomásom szerintnek ítélte a Kenneth Lonergan (A régi város) által vezetett zsűri a fődíjat. December közepén a magyar mozikba is megérkezett a nemi erőszak témáját érdekes szempontból bemutató párkapcsolati dráma.
Nóra és Dénes kissé fásult, de biztosan működő párkapcsolatába új reménysugár érkezik azzal, hogy a hosszú örökbefogadási procedúra végén végre egy kisbaba alakja sejlik fel. Karnyújtásnyira vannak attól, hogy szülők legyenek, amelyet aztán egy borzalmas incidens rombol porig, de nemcsak a szülővé válás, hanem a párkapcsolatuk is komoly veszélybe kerül. Egy alkoholmámoros éjszaka után hazafelé a buszon összekapnak, Nóra dühösen hagyja ott a buszon férjét, Dénes pedig otthon várja, hogy a felesége lehiggadva térjen haza, átbeszéljék a dolgokat, és menjen minden tovább a régi kerékvágásban. Nóra azonban zaklatottabban tér haza, mint valaha, Dénesnek kell egy kis idő, hogy felfogja, nem egy nagyobb hisztiről van szó. Nóra állítása szerint éjjel egy férfi megtámadta és megerőszakolta, a tehetetlen férjben a fájdalom mellett azonnal felébred az igazságérzet is: menni kell a rendőrségre. Ezzel veszi kezdetét a kálváriájuk, amely a személyes tragédia mellett
– ezen a téren a Legjobb tudomásom szerint már-már a román újhullámos alkotások valóságábrázolását és problémafelvetését idézi.
Szerepet kapnak az incidens mellékszereplői is, akik érthető módon sokkal gyorsabban túllépnek a problémán, az ebből fakadó érzéketlenséget rendkívül jól szemlélteti a film: ugyan mindannyian nagyon sajnálják a történteket, Dénes főnöke egy héttel később már bicskanyitogató stílusban fogja munkára a férfit, az örökbefogadói szervezet pedig még arra sem képes, hogy időben felhívják a családot a rossz hírrel.
A Legjobb tudomásom szerint fő erőssége, hogy egy kevésszer látott nézőpontból meséli el egy nemi erőszak történetét: az áldozat partnerének szemszögéből. Dénes közvetett áldozat, neki kéne most a romokban heverő feleségét összekaparnia, állnia a súlyosan traumatizált nő gyakran meggondolatlan tetteinek következményeit, ám mindez rendkívül nehezen megy neki.
Ahogy azonban újabb és újabb részletek derülnek ki, úgy inog meg mindez: a nő története egyre változik, az állítólagos erőszaktevő egy rendesnek tűnő tanár, és a rendőrség álláspontja szerint a nő szavain kívül semmi bizonyíték nincsen az esetre, ezzel párhuzamosan kezd kételkedni Dénes abban az egyetlen dologban, amiben nem szabadna: a felesége igazmondásában. Ez érthető módon tovább ront a helyzeten, és éket ver a közé a két ember közé, akiknek most minden eddiginél jobban össze kéne tartaniuk.
A Legjobb tudomásom szerint egyben párkapcsolati dráma, ahol épp az egyik legsúlyosabb trauma szolgáltatja a konfliktus gyújtópontját, az erőszak tényétől elvonatkoztatva is rámutat Dénesék kívülről harmonikusnak tűnő, ám belülről kiüresedett kapcsolatára: a bizalmatlanságra és az egymással kommunikálás teljes csődjére. Nóra az esetről nem tud beszélni férjével, Dénesnek viszont fogalma sincs, hogy az önjelölt nyomozáson túl hogyan segíthet a feleségén: egyikük kezében sincsen ott az iránytű a traumához, fogalmuk sincsen, miként találják meg közösen a kiutat a helyzetből. Bár Dénes szemén keresztül látjuk az eseményeket, nem feltétlenül ő az, akivel azonosulni lehet.
A film fokozatosan építi Dénesben és a nézőben is a kételyt, de a kétórás játékidő e törekvés ellen dolgozik: a cselekmény néha meg-megbicsaklik, olykor kiegyensúlyozatlan, a film befejezése mégis meglepően gyorsan elvarrja a történetet. Bár érthető, miért döntöttek úgy a készítők, hogy végül nem hagyják vaksötétben a nézőt az igazsággal kapcsolatban, páratlanul egyedi és bátor – egyben kellően gonosz – megoldás lett volna a nézőre hagyni a döntést.
Az alkotók részéről tudatos húzás volt az, hogy egy kevéssé ismert arcot válasszanak Dénes szerepére. Bodolai Balázs a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja remekül hozza azt a suta kisembert, aki az ügy előrehaladtával kezdi kitörni addigi határozatlanságából, bár játéka némiképp haloványabb a színésztársánál. Ezt ellensúlyozza magabiztosan Hámori Gabriella, akire érezhetően nagyobb feladat hárul, de azt maradéktalanul teljesíti is, szenvedése, dühkitörései, könnyei hitelesek és szívszorítóak. A mellékszerepekben pedig ismert magyar színészek asszisztálnak a két főhős drámájához: feltűnik Fenyő Iván, Borbély Alexandra, Szirtes Gábor és Jakab Juli is.
Bár a Legjobb tudomásom szerint nem hibátlan, de témájával, nézőpontjával és kérdésfelvetéseivel rendkívül fontos film. Több, mint ígéretes nagyjátékfilmes debütálás egy olyan alkotópárostól, akik az egy évtizednyi tapasztalattal még mindig a pályájuk elején járnak. Főleg, hogy a film végén a megannyi morális kérdés mellett egy volt a fejemben, ami mindennél jobban izgatott:
Legjobb tudomásom szerint, 2021, 123 perc. 24.hu: 7/10
