Bár első ránézésre frivol, szex-pozitív, progresszív csajbulinak tűnik, a Szex és New York valójában klasszikus tündérmese. Királylányokkal, sikertelen kérőkkel, fehér lovas hercegekkel, békakirályfival, meseszép ruhákkal, üvegcipellőhegyekkel, még sárkányok, gonosz mostohák és mérgezett almák is akadnak. Persze, az alkotók anno a tévéforradalom hajnalán igyekeztek mélységet is belevinni a négy barátnő történetébe, de valójában az összességében derűs hangvétel és a kötelezően bekövetkező happy end mind-mind a gyerekkori mesevilágba repítette a nézőt, és akkor az olyan cinikus megjegyzéseimet még le is halkítottam, hogy „naná, hogy mese az egész, miből fizetne ilyen puccos belvárosi lakást meg luxuscipellőket egy csóró újságíró, hagyjuk már”. Nem volt ezzel semmi gond, nem csak a lánctalpakon érkező drámákra van szükség, ugyanakkor öröm látni, hogy amint a szereplői megöregedtek, úgy a Szex és New York, mint történet is megérett, megkomolyodott, és a folytatás-reboot, az És egyszer csak… nem ijed meg a saját árnyékától.
Mint azokat a régi barátokat, akikkel kimaradt hónapok, évek után is ugyanolyan akadálytalanul folytatjuk tovább a beszélgetést, olyan élmény újra látni a Szex és New York főszereplőit. Carrie, Miranda és Charlotte épp egy kávézóban várják az asztalukat, amikor évtizedek múltán újra látjuk őket, és azonnal azt érezzük, nem telt el egy perc sem. Persze, az ötödik X-en túl járnak, és ez látszik is – a gyűlölködő kommentelők harcát az öregedni merészelő Sarah Jessica Parkerrel ismerjük, de nem értjük: ezek a nők egészen csodálatosak, igaziak is, mégis olyan klasszul néznek ki, ahogy csak ilyen jólétben lehet. És bár változott a kor, az élet, a mindennapok ritmusa is, ráérős kávézgatás-koktélozás helyett mindenki siet ezer dolgára, de a kémia, az összepasszolás némi kezdeti akadozás után hamar megolajozódik, és alig pár perce megy a sorozat, máris ott vagyunk újra abban a világban, amitől anno elköszöntünk.
Pontosabban annak a mai verziójában – mert itt már Carrie lepedőnyi nyomtatott újság hasábjai helyett egy podcastban regél a kapcsolatok és a szex viszontagságairól, és bizony, míg egykor ő volt a korát megelőzően bevállalós és szókimondó szexguru, addig mára a maga ciszheteroszexuális, idilli házasságával bizony le van maradva a kortól, melyben neve és mozaikszava van minden elképzelhető orientációnak, identitásnak, kinknek és szokásnak. Azért persze igyekszik tartani a lépést, ehhez pedig minden támogatást megkap Mr. Bigtől is, házasságukat láthatólag a koronavírus-karantén sem ronthatta el, megkapóan domesztikált mindennapjaikban halvacsorák és bakelitlemezek váltották fel a klubtechnót és a koktélmámort, szerelmük nem kopott meg, csak megérett.
A reboot alkotói ugyanis láthatóan nem akartak kizárólag a múltra visszatekintgetni: valós történetet akartak valós problémákkal, drámákkal, aktuális kihívásokkal, így aztán a főszereplő hölgyek mind megkapták az adagjukat a jelen idejű gondokból. Míg Carrie a munkahelyén küzd, majd rövid úton a teljes világa felborul, addig barátnői sem maradnak ki a nehézségekből. Eleve Samantha eltűnt közülük, hogy hova és miért, azt nem spoilerezném el – no meg nem is ennek a szálnak a megoldása sikerült a legerősebbre a folytatásban –, mindenesetre a négyesfogatból trió lett, még ha van is már jelölt a felszabadult negyedik helyre. Charlotte két, egymásra semmiben sem hasonlító lánya túl gyors kamaszodásával, és ezzel a tőle való eltávolodásukkal küzd, érzi, hogy hamarosan kiürül a fészek, amire még messze nem áll készen, még ha kamaszlányokat nevelni maga a pokol is időnként. Miranda szintén kamasz fiával és annak barátnőjével küzd, plusz az ijesztően öregedő, hallását lassan elvesztő férje miatti aggodalmával, és még egy újonnan kezdett iskolával is, mindezt pedig a középkorú nők körében terjedő elegáns zugalkoholizmussal fejeli meg. Egyelőre nem tudjuk, miért iszik, azon kívül, hogy a látszat ellenére érezzük, élete nem pont úgy alakult, ahogy szerette volna, most pedig, az öregedés egyre egyértelműbbé válásával egyre nyilvánvalóbban érzi a vesztét. Ki tudja, mindenesetre azt már most érezni, hogy ennek a piálás-témának még fontos szerepe lesz az események későbbi alakulásában.
Baj tehát akad mindenkinél – a hangulat mégsem lesz éjsötét, csak élesen kontrasztos, és ami fontosabb, sokkal valódibb, mint valaha. Az eredeti szériát és a mozifilmeket is jegyző ötletgazda-forgatókönyvíró, Michael Patrick King kívül-belül ismeri ezt a történetet és a szereplőit is, és ebben a mostani folytatás-reboot mixben is megtalálta annak módját, hogy életszerűen, hitelesen, és mégis az eredeti sorozat atmoszféráját megtartva folytassa a sztorit. És valóban folytassa, ne csak úgy tegyen – pedig nem kis feladat évtizedekkel később felvenni a fonalat egy történetben úgy, hogy az ne kizárólag cseppfolyósított nosztalgiázás legyen, hanem térben, időben beágyazottan, a meglévő szereplők személyiségének megfelelően tovább haladjon a jövő felé, miközben visszautal a múltra.
A sorozat jelenbe ágyazását például egészen elegánsan sikerült megoldani: az alaphelyzet az eredeti sorozat örökségéhez híven fejlődéspárti és modern, így például Carrie-ék természetesen haladtak a korral, nem lettek boomerek, nem tesznek úgy, mintha nem történt volna meg az okostelefon-robbanás, vagy nem köszöntött volna be a közösségi média kora. Emellett szerencsésen megugrották azt a kihívást is, hogy valahogy a Covid-korszakot is beemeljék a sztoriba, mégpedig azzal, hogy nem is tesznek úgy, mint hogyha sosem lett volna világjárvány, de nem is tulajdonítanak neki túlzott jelentőséget. Az persze kissé visszás, ahogy a sorozat már egy az egyben a múlt egy nehéz, de győzedelmesen meghaladott időszakaként kezeli a járványt, miközben, ugye, annak a vége éppenséggel nem jött még el, de ennyi optimizmus engedtessék meg egy ilyen jóléti világban játszódó sztorinak. És még egy siker a sorozat jelenbe ágyazása kapcsán: afféle levegőbe bokszolós ünneplésre ad okot, ahogy a sorozat a woke-korszakot, a túltolt polkorrektséget és általában a különféle kisebbségekkel kapcsolatos nyelvhasználati, kudarcra ítélt zsonglőrmutatványt beemelték a sorozatba. Ezek az egykor oly szókimondó, harsány nők saját privilegizált helyzetük tudatában, amiatt szinte bűntudatosan, összeszorulva igyekeznek nem lépni senki lábujjára ebben a mindenen megsértődő korban: ha Magyarországon nem is, de Amerikában ez az élmény alighanem elég sokaknak ismerős.
Hogy ezt mennyire értékelik a nosztalgiázni érkező, könnyed, édes kis szórakozásra vágyó – és egyébként az első epizód utolsó jelenetéig ezt a mézesmadzagot meg is kapó keményvonalas rajongók, – az már más kérdés. De valójában gondoljunk csak bele, mennyire művi, mennyire ordas nagy kamu lenne azt állítani, hogy ötven felett az életünkben nem lesznek testi-lelki fájdalmak, tragikus veszteségek, eltávolodott és/vagy az agyunkra menő barátok, „nagy gyerek: nagy gond” jellegű problémák, velőnkig fájó élethazugságok és társaik. Lesznek. Ideális esetben ehhez védőhálónk is lesz majd barátokból és (választott) családból, és főleg saját lelkierőnkből. Bár egyelőre csak két részt láttunk, szinte biztosra vesszük, hogy Carrie, Charlotte és Miranda is megtalálja majd egymásban ezt a védőhálót.
Az És egyszer csak… a HBO Go-n nézhető, egyelőre az első két epizóddal, a továbbiak hetente, csütörtökönként érkeznek majd. 24.hu: 7/10
