A századforduló időszakára a legtöbbször igyekszünk úgy visszatekinteni, mint a korra, amikor hirtelen világvárosok nőttek ki a földből, egy szempillantás alatt mindennapossá váló technológiai újítások könnyítették meg az ember életét, és írók, költők, illetve festők töltötték meg az irodalmi kávéházakat, ahol sorra születtek a modern irodalom legszebb darabjai.
A valóság ettől persze jócskán eltért: a britek ekkor még egy óriási gyarmatbirodalmat tartottak ellenőrzés alatt, a világ állatkertjeiben afrikai bennszülötteket (egy csoportjuk Budapesten is járt), indiánokat, tuaregeket, illetve eszkimókat mutogattak, az emberek pedig tolongtak, ha egy testi fogyatékossággal élőket pénzért bemutató úgynevezett szörnycirkusz, vagy liliputi színház érkezett, illetve telepedett meg a városban.
A különböző előadások, illetve a kor leghíresebb vagy leghírhedtebb arcait bemutató panoptikumok sokszor meglepő részleteket tartogattak, közülük is kiemelkedett azonban a bagolyemberként emlegetett Joe Laurello produkciója, aki a két világháború között számtalanszor döbbentette meg az amerikaiakat.
A legfontosabb tengerentúli társulatok tagjaként a teljes kontinenst bejárt férfi Martin Emmerlingként, 1885-ben született a németországi Nürnbergben, majd száz évvel ezelőtt hajózta át az óceánt, remélve, hogy a tengerentúlon kamatoztathatja majd a tehetségét.
Az érkezése után ismeretlen okból nevet váltó Laurello ekkorra már három évet szentelt a furcsa hobbijának, így
Ezzel persze nem volt megelégedve, így milliméterről milliméterre tágította tovább a határait, miközben megpróbálta pénzzé változtatni a kivételes tehetségét.
Előbb a tavasztól őszig szabadtéri szórakoztatónegyedként működő New York-i Coney Islanden, a korábban egy szörnyű baleset miatt országos hírűvé vált (az itt dolgozó idomárt egy oroszlán épp a műsora közepén tett félkezűvé) Dreamland Circus Sideshowban színpadra lépett férfit rövidesen már Bagolyemberként emlegették, bár a baglyok ritkán voltak képesek arra, hogy
Ő azonban épp ezt tette, legfontosabb kitűzött céljait azonban sosem érte el, hiszen cigarettáznia, illetve lélegeznie a kicsavart helyzetben sosem sikerült.
A hangzatos Bobby The Boy With The Revolving Head (Bobby, a fiú, akinek megfordul a feje) névvel hirdetett produkció rövidesen bezárt, a férfi pedig a következő években leghíresebb társulatok tagja lett: a 2017-ben megszűnt Ringling Bros and Barnum & Bailey csapatával szabadtéri előadások ezrein mutatta be a szokatlan képességét, a téli hónapokban pedig a Times Square-en működő Hubert’s Museum-ot erősítette.
Laurello néhány év múlva már száznyolcvan fokban képes volt megfordítani a fejét, így felkeltette a furcsa tárgyakat, tényeket és embereket bemutató Riplay’s Believe It or Not! Odditorium figyelmét. Ők rövid úton le is szerződtették, majd a következő, nem túl kreatív reklámmal hirdették:
A világ egyetlen embere, aki képes előre menni, miközben hátra néz.
A műsorát kísérő macskákat és kutyákat szabadidejében idomító Laurello magánélete ennyire nem alakult fényesen: megházasodott, majd fia született, rövidesen azonban elvált, hogy egy másik nőt vehessen feleségül. Második házassága sem volt hosszútávú, hiszen újabb két gyermeke születése után elhagyta a feleségét.
A nő ezért feljelentést tett, aminek eredményeként Laurellót 1931. április 30-án, egy Baltimore-ban tartott előadása alatt letartóztatták, mégpedig nem is akármilyen körülmények közt: a New York Times szerint
Az ötszáz dolláros óvadék kifizetése után szabadon távozó mutatványosnak azonban távolról sem ez volt a legkellemetlenebb ügye – idézi fel az All That Is Interesting, ami arról számol be, hogy
Az oldal szerint a társulat egy másik híres tagja, az arca, illetve túlzott szőrnövekedése miatt szakállas nőként, vagy egyenesen majomnőként emlegetett Percilla Bejano (1911-2001) így mesélt erről:
Náci volt, és nem szerette az amerikai zászlót. Mindenféle furcsa emberrel lehet találkozni az ilyen műsorokban – még nálam rosszabbakkal is!
Laurello későbbi pályája nem ismert: az 1939-1940-ben megrendezett New York-i világkiállításon biztosan feltűnt, sőt, még hatvanhét éves korában, 1952-ben is megmutatta magát a közönségnek.
A három évvel később, szívrohamban elhunyt mutatványos titka vele együtt a sírba szállt, hiszen nem készült olyan röntgenfelvétel, ami akár csak részleges bizonyítékot is jelentene. Sokan születési rendellenességre gyanakodtak – a szakemberek egy része szerint csigolyái nem voltak teljesen rögzítettek, mások pedig úgy gondolták, hogy teljes gerincoszlopa meg volt csavarodva –, maga Laurello azonban azt állította, hogy elegendő gyakorlással bárki képes lehet utánozni őt. Mostanáig ez még senkinek sem sikerült, leszámítva egy pakisztáni fiút, akinek a videója 2017-ben végigjárta az internetet:
