A napokban elém került egy azokból a ritka, pontos megállapításokból, amelyeket a sok szemét között nagy néha kitermel a közösségi média. Arról szólt: nem szabad alábecsülni azokat, akik megtörnek egy ciklust, ők ugyanis nemcsak megtapasztalták a generációkon átívelő traumákat, de azt mondták: ez itt, most, velem véget ér – ami hatalmas bátorságot és erőt igényel, és nem kevés áldozattal jár. A Tina címen bemutatott Tina Turner-dokumentumfilm kapcsán ez a gondolat újra eszembe jutott – ő ugyanis, ha sokáig is tartott, de megtörte a traumái körforgását, ez pedig már önmagában is inspiráló lenne. Tina Turner életében ráadásul nem csak ennyi van – épp azért alkalmas ennyire arra, hogy egy ilyen film készüljön róla.
Ez nem egy leegyszerűsítő, de érzelmileg túlfokozott, cukormázas, zenés nagyjátékfilm, hanem ilyen komótos, elegáns, klasszikus dokumentumfilm, amely azért nem reszeli le a történtek kétségkívül érzelmileg is hatásos jellegét. Nagy szerencse, hogy ezt Tina Turner, valamint Daniel Lindsay és T. J. Martin is így látta – mert azért tagadhatatlanul csábító lehetett a blockbustertől várható kasszacsörgés. De Turnernek az, mármint a nagyjátékfilm egyrészt már megvolt, másrészt meg láthatólag – beszél is erről –
A méltóság mint érték alighanem azért is lett idős korára ennyire Tina Turner életének egyértelmű iránytűje, mert nem volt alapértelmezetten jelen, csak hosszú évtizedek kínlódása után harcolta ki magának. A Memphistől nem messze lévő Nutbush nevű kisváros, ahol az ártatlan és a művésznevénél jóval kevésbé hangzatos Anna Mae Bullock néven megszületett, nem volt épp a világ közepe, gyapotföldek idézték az ültetvényesi múltat, és bár a film sajnálatosan kihagyja a témái közül, a szegregáció is vélhetően éreztette hatását. Cserébe viszont ott vagyunk a rockzene gyökereinek kellős közepében, és ez Anna Mae életének is mentsvára lett: a templom, az éneklés a gospelkórusban volt a hét fénypontja neki is, mint oly sok kortársának, főleg, hogy otthon igazi pokol volt. Apja rendszeresen verte feleségét, a gyerekei füle hallatára, a nő pedig egy napon egyszerűen csak meglépett a folyamatos bántalmazások elől, és hiába várták, hogy majd visszajön a gyerekekért, ez nem történt meg, így amikor apu is úgy döntött, hogy ő ebből a családfenntartó életből kilép, a gyerekek magukra maradtak, rokonokhoz kerültek, és meg kellett tanulniuk az önállóság fortélyait.
Anna Mae iskolába járt, meg templomba, ahol énekesi tehetsége hamar kiderült, de formális zeneoktatást nem kapott – így is rá figyelt mindenki, ha kieresztette a hangját. Így került be Ike Turner zenekarába is: tizenhét évesen Anna Mae egy St. Louis-i koncerten látta először fellépni az akkor nagyjából mindenki másnál menőbbnek számító Ike-ot és zenekarát, és azonnal beajánlkozott énekelni, ám senki nem vette komolyan a kislányt, aki azonban addig járt a koncertekre, míg egy nap a dobos a kezébe nem adott egy mikrofont, hogy akkor tessék, mutassa, mit tud. Minthogy a lány gyakorlatilag azonnal bekerült a zenekarba, el lehet képzelni, milyen meggyőző teljesítményt nyújtott, ezzel pedig elkezdődött nemcsak hősünk zenei karrierje is – hétköznap iskolapad, hétvégén flitteres ruhák és színpad –, de az a pokolbéli viszony is, ami Ike Turnerhez fűzte.
Pedig nem indult veszélyesen a dolog: Ike eleinte inkább kishúgaként tekintett a lányra, úgy is bánt vele, pláne, hogy hamar rájött, igazi aranytojást tojó tyúk került a kezébe. Ám sem a testvéri viszonyt, sem az egészséges szakmai kapcsolatot nem sikerült tartaniuk, egymásba szerettek, Ike Turner igazi zenei őstehetség volt, akinek Rocket 88 című dalát a világ legelső rockdalaként is emlegetik, ám sokáig rendre ugyanarra a lyukra futott: írt és felvett egy dalt egy énekessel, ami aztán sláger lett, az énekes pedig az így szerzett hírnevével továbblépett. Ezt a hibát azonban Tinával már nem volt hajlandó elkövetni, így amikor a frissen, a megkérdezése nélkül átnevezett énekesnővel kiadta az első lemezt, már biztosra ment, és saját zenekarbeli szerepét és nevét is kidomborította, így született meg az Ike & Tina Turner Revue.
Ráadásul Tina esetében attól sem kellett tartania, hogy énekese továbbáll, az ugyanis, talán a kezdeti húg-báty viszony, vagy a gyerekkorából hozott nem épp egészséges kötődési minták miatt rendíthetetlenül hűséges volt hozzá, és eszébe sem volt lelépni. Pláne, hogy Tina tökéletesen fogalmatlan volt az éneklésen kívül a zenei szakma egészével kapcsolatban: koncertszervezés, menedzsment, jogdíjak és tárgyalások nem mondtak neki semmit, nem is igazán érdekelték, Ike pedig biztosra ment az ügyben, hogy mindebbe ne is tanuljon bele. Igazi autoriter vezetőként a lehető legkevesebb szabadságot adta a zenekar tagjainak, így Tinának is: esetleg gondolkodhat néha a flitteres kis fellépőrucikon, meg a vokalista lányokkal kitalálhatja, mi legyen a színpadi koreográfiájuk, de ezen kívül inkább csak énekeljen, azt is úgy, ahogy Ike mondja. A zsarnoki rendszer mindazonáltal nem látszott kívülről sem szakmailag, sem emberileg: az Ike & Tina Turner Revue, amely érzékiségével, vadságával eltért a kor elegánsra hangolt hasonló együtteseitől, a ’60-as évek abszolút csúcsbandájává fejlődött, Ike és Tina pedig az ügyeletes híres álompárok egyikeként szerepelt mindenütt.
Pedig a párkapcsolati erőszak hamar elkezdődött, nagyjából azon a ponton, amikor Tina legelőször komolyabban ellentmondott Ike-nak. Ekkorra már férj és feleség voltak, Tina pedig közölte, hogy nem szeretne állapotosan is folyamatosan úton lenni a turnék kedvéért. Ike ekkor brutálisan megverte – ennek gyomorforgató részleteiről Tina Turner meglehetősen leplezetlenül beszél is a filmben –, megerőszakolta, ezzel hangsúlyozva, hogy igenis az lesz, amit ő mond. Klasszikus bántalmazó kapcsolati ciklus kezdődött el ezzel: verések és szexuális erőszak, „a te hibád, rákényszerítesz, hogy megverjelek” és „szegény, hogy felzaklattam, hogy így megvert”, sajnálat, kibékülés, maradás, majd hamarosan a kör indult újra elölről. Mindeközben nagyon intenzíven turnéztak, nem ritkán napi négy fellépéssel, és kívülről irigyelt élettel: siker, pénz, csillogás, puccos Los Angeles-i otthon, ahol Tina négy gyereket nevelt, Ike két korábbi házasságból származó gyerekét, az ő egyik korábbi kapcsolatából származót, és a közös gyereküket. Már amennyire nevelés az, amikor egy évből nyolc hónapot Tina és Ike úton volt, négyet voltak csak a gyerekekkel. A film egyébként kevés szót ejt Tina anyaságáról, épp azért, mert érezhető, hogy ezen a fronton túl sok a fájdalom és a megoldhatatlan trauma: Tina a film tanúsága szerint minden örömét a gyerekeivel élte meg, és szeretett volna sokkal többet velük lenni, de Ike-nak eszébe sem volt lazítani a gyeplőn.
Ekkor kezdődtek az öngyilkossági kísérletek – ahogy a film egyik fontos mondata fogalmaz: Tina Turner körül „mindenki boldog volt, csak ő volt szomorú”. Hát persze: nem kezelhette saját idejét, a pénzt, amit keresett, Ike uralta, ő utalta ki a megfelelőnek ítélet zsebpénzt, rendszeres volt az erőszak, ami Ike drogozásával csak fokozódott, ráadásul a férj rendszeresen hetyegett más nőkkel – miközben a világ csodás alkotótársakként, a tökéletes művészházaspárként tekintett rájuk –, ami egyébként, mármint a látszat őrzése, szintén sok esetben jellemző a bántalmazó kapcsolatokra.
Míg a legtöbb nő, aki hozzá hasonlóan hosszú évek szenvedése után otthagyja bántalmazó férjét, nem tudja, honnan lett ereje a kilépéshez, Tine Turner pontosan tudja, még ha a válasz meglepően is hangozhat a rock királynője szájából: a buddhizmusból. Turner huzalma a természetfeletti felé pedig több helyütt egyértelműen kiviláglik a filmből, baptista neveltetése és a gospel istenhite is erre mutat, de, ami azt illeti, a látóját is emlegeti. Tőle kért ugyanis tanácsot, mielőtt leült a People magazin riporterével, hogy a sajtó nyilvánossága elé álljon azzal, hogy milyen is volt valójában az ő oly irigyelt házasságuk Ike-kal. Az 1981-ben megjelent interjú aztán média- és zenetörténeti jelentőségű volt, nem beszélve arról, milyen hatása volt a nőjogi mozgalmak ügyére – még ha teljesen szándékolatlanul is. Arra ugyanis nagyon fontos emlékeztetni magunkat, hogy manapság már egyre inkább közszájon forog a párkapcsolati, családon belüli erőszak témája, 1981-ben ez még nagyon nem volt így: még egymás között is kevesen beszélték meg bántalmazó férjeik viselt dolgait, nemhogy a nyilvánosság előtt, a hírességek között pedig pláne ritka volt az ilyen típusú előbújás.
Így Tina Turner, ahelyett, hogy – mint szerette volna – egyszer s mindenkorra lezárta volna az Ike-ügyet magában és a nyilvánosság előtt azáltal, hogy első kézből tisztázta a történteket, gyakorlatilag szimbólummá, története inspirációvá vált nők milliói számára, a sajtó meg éppenséggel vadászkutyaként harapott rá a sztorira. Pedig ekkor tizenhat éven át tartó kapcsolatuknak már öt éve vége volt, és Tina ugyanennyi ideje dolgozott azon, hogy megértesse a világgal, hogy ő szólóelőadó, és Ike nélkül is érvényes, mi több, már válásuk is több éve hivatalos volt. Tina fiatalkori zeneipari naivitása, tudatlansága itt ütött vissza, ugyanis minden szerződés, minden egyes dokumentum Ike malmára hajtotta a vizet, aki így a váláskor el is vitt mindent az utolsó fillérig. Tina egyetlen dologért harcolt, azt meg is tarthatta: a nevét, mely sokkal inkább volt márka és az ő évtizedes munkájának szimbóluma, mintsem a pocsék házasságuk emlékeztetője.
A házassággal ugyan leszámolt, de annak árnyait, hiába próbálta interjúkkal, könyvvel, filmmel, sosem tudta lerázni teljesen. Ezt vélhetőleg végül maga Tina Turner is elfogadta, minthogy ez a film elég erősen az ő jelenlétével, s mint ilyen, az ő preferenciáit tiszteletbe véve készült, és persze, végig megyünk a teljes íven, a szokatlan, kései szólókarrier csúcsain is, és a győzedelmes idol is kirajzolódik, de ennek ellenére itt is az Ike-ügy és az abból való felszabadulás áll a középpontban. Pedig számos archív felvétel emlékeztet arra, mennyire irritálta őt éveken át, hogy másról sem tudják kérdezni – ám mire ehhez a filmhez elért, már minden oka megvolt arra, hogy ezen felül emelkedjen, és meg is tette. A filmhez készült interjúkban is beszél a bántalmazásokról, és bár közönyössé messze nem vált a történtek iránt, messze nem ez az a téma, ami a leginkább felkavarja.
A film érzelmi csúcspontja máshol van: az anyjával elkezdődött, és sokáig minden párkapcsolatában újra megismétlődött szeretetlenség fájdalmának említésekor. Ennek döbbenete sokáig a nézővel marad, ahogy vele maradt Turnerrel is: ahogy benne is láthatóan haláláig ott lesz a gyerekkori fájdalom, de már csak a háttérben, a megtalált boldogság hátterében, úgy a nézői élmény is valami ilyesmi, az együttérzéstől nehéz szívet végső soron a diadalmas katarzis könnyíti ki. A film ilyen értelemben abszolút példamutató lehet arra nézvést, hogy lám, az őszinteség, a bukások és gyarlóságok megmutatása nem vezet szükségképpen nyomorpornóhoz, és nem csak a sötét oldalt eltakarva lehet tiszteletet adni egy ikonnak, épp ellenkezőleg: a felemelkedés diadala, inspiráló hatása is sokkal erősebb, ha a nehézségek kontrasztjait nem tompítják le.
Így aztán, bár sok újdonság nem ér minket sem tartalmilag, sem formailag, a Tina filmes hatása abszolút tud olyan erős lenni, mintha játékfilmmé dramatizálták volna, sőt. Turner leplezetlen, „no-filter” személyiségéhez nagyon is illik ez a faksznimentes stílus. Így például nem montázsoltak össze minden kötelező slágert: amely dal elhangzik, az elhangzik elejétől végéig, ezzel is megadva a tiszteletet Turner munkásságának. A bevágott archívokat szintén nem egy PR-csapat válogatta, így Turner korábbi megszólalásaiból ténylegesen kirajzolódik valami a személyiségéből – a filmhez nyilatkozó beszélő fejek adnak dicshimnuszt épp eleget. Vannak kisebb hiányérzetek, Turner afroamerikaisága és annak élményei például nem igazán kapnak teret, pedig sejthetően volna épp miről beszélni, Ike reakcióiról az erőszakvádakkal kapcsolatban semmit nem tudunk meg, és a kései életmű is elég kis súllyal esik a latba – bár ez utóbbi döntés onnan nézve védhető, hogy egy világsztár világsikereit boncolgatni nem túl izgalmas. A Tinától ezzel együtt ne várjon senki nagy leleplezést, döbbenetet, mocskos kis titkokat: Tina Turner azokat ugyanis már egy ideje kitette az asztalra, őt már nem kell leleplezni. Így amit a film csinált, az nemcsak elég, de éppenséggel még így is meghaladja a hasonló portréfilmek javát abban, hogy nem lesz ízléstelenül behízelgő – erre tudnánk hazai példát is mondani –, és nem hallgatja el az emberi gyarlóságokat – lásd a nemrég kijött Aretha Franklin-film. A Tina szép és érzékeny, alanyára vigyázó, de azt nem túlajnározó portré és felemelő példabeszéd, mely épp olyan felszabadító és erőt adó, mint egy tisztességesebb rockkoncert.
A Tina című dokumentumfilm 118 perces, és az HBO jegyzi, de nálunk moziban lehet megnézni november 4-től.
