Nem nagyon tudok elképzelni pokolibb élményt, ami a hétköznapokban érhet egy embert, mint végigülni egy kötelező vasárnapi ebédet egy olyan családban, melynek tagjai valójában nem szeretik egymást, vagy ha „szeretik” is, azt inkább a vérség kényszere miatt, s nem azért, mert olyan nagyon remek embernek tartanák egymást. Kinek ne lennének olyan rokonai, akikkel, ha nem lennének rokonok, eszükbe sem jutna együtt lógni. Közös téma nincs, a közös emlékek nem túl derűsek, ki azért duzzog, mert nem laktózmentes a meggyes piskóta, ki azért, mert a tetemes számú passzív-agresszív megjegyzések egyikének célpontja lett. Valójában mindenki sokkal jobban érezné magát a többiek java része nélkül, de azért a színjáték megy, egyeseknek jobban, mint másoknak. De miért is? Erről a fojtogató pokolról mesél a Katona Kamra új premierje, az Isten, haza, család Tarnóczi Jakab rendezésében.
A darab tulajdonképpen egy újrafeldolgozása ismert görög mitológiai alakok összefonódó történetének, melyet három ókori szerző, Aiszkhülosz, Euripidész és Szophoklész külön történeteiből ismerhetnek a különösen érdeklődő magyar faktos diákok. Konkrétan a mitológiai Agamemnón király és felesége, Klütaimnésztra, Menelaosz, Helené, Kasszandra, Aigiszthosz, Elektra és Oresztész története ez – de ez inkább csak a rend kedvéért álljon itt, mert ezt a nézőnek nem kell megfejtenie, a befogadáshoz, a megértéshez és a jelenre vontakoztatáshoz semmi szüksége nem lesz. A darab hősei ugyanis nem tógás, furcsa nyelven szónokló alakok, hanem mai, a szomszédokra, a saját családunkra emlékeztető, esendő figurák, akiknek végzetes sorsa nemcsak átérezhető, de még divatosnak is mondható: hisz tulajdonképpen a ma oly népszerű transzgenerációs traumák terepén mozgunk.
Árpád és Emese rég házasok, három gyereket nevelnek, a kissé fura, fogyatékosnak beállított, ám valójában mindent éber figyelemmel követő Ilonát, valamint az ikreket, Elektrát és Oresztészt. Történetünk kezdetén a család Árpád születésnapját ünnepli, ám neki semmi kedve az ünnepléshez, rosszat álmodott, és amúgy sincs bulis hangulatban, így ránézésre már hosszú évtizedek óta. A szülinap fényét Árpád testvére, Attila fokozza, aki, mióta neje megszökött, Árpádéknál húzza meg magát, kesereg, iszik, és feleségét, Helenét próbálja utolérni telefonon, sikertelenül. Ebbe a nem túl derűs családi tablóba rondít bele egy régi ismerős, Hunor érkezése, akit, mint kiderül, egy régi családi ügy miatt utálnak a férfiak, Emese viszont cseppet sem bánja a férfi betoppanását.
A feszültségeket pálinkázásba fojtják, majd „legyen tánc” jeligére buli indul, melyben hirtelen annyi minden történik, mintha forgószél seperne végig a családon: pillanatok alatt érkezik félrelépés, halál, telefonhívás, zokogás. Attila útnak indul, hogy hazahozza hirtelen felbukkant feleségét, Árpád pedig elkíséri, otthagyva a káosz közepén a családot. Helené hazahozása ugyanakkor más irányt vesz, sem ő és Attila, sem Árpád nem tér haza, legalábbis hosszú éveken keresztül. A harmadik felvonás több évvel később tér vissza a családhoz, amely már egy teljesen eltérő képlet szerint él – már ameddig.
Fel lehet-e oldani az évtizedek, generációk óta fennálló görcsös gyűlölködést? Van-e megbocsátás, újrakezdés, béke, vagy hőseink kénytelenek a bosszú és a bántás megállíthatatlan dervistáncát járni? E témában keresgéli a megfejtés-morzsákat a Katona a Kamra üvegkalitka-díszletében, ahol mi, a közönség vagyunk a kert, ahol időnként sorsfordító dolgok történnek, s a pálinkázás a konfliktusok kikerülésének, mélyre nyomásának alapeszköze.
A tempó ráérős, lassú – majd’ négyórás a darab két szünettel –, de inkább a téma nehézsége, nem valami időhúzós szépelgés miatt. Egyszerűen nem lehet ennél gyorsabban ennyire nehéz, rég nyúzó fájdalmakat, már-senki-sem-emlékszik-hogyan-miért-kezdődött haragtartást, mérgezett kapcsolatokat felépíteni, szinte pórusokon át szivárogtatni, sugározni. Az eposzi jelleg leginkább a nyúlfarknyi második felvonásra szorítkozik, melyben Norvégiában járunk. Saját benyomás csupán, de ezzel a skandináv helyszínnel bennem a shakespeare-i tragédiák – „valami bűzlik Dániában” – is megidéződnek, elvégre hasonló mérgezett viszonyokról szólnak azok is. A norvégiai jelenet formalista, szigorú, a helyiek a klasszikus görög drámák kórusát idézik, tornyosul a füst, ahogy a feszültség, a díszlet még erősebben zárt, élet meg éppenséggel senkiben sem mutatkozik, csak a minden rossz okozójaként hirdetett Helenében, akiben valójában csak a szabadság- és életvágy bántja a miliőjükbe beleszürkült-sárgult többieket. Ő lehet a kiút is egyébként, már ha lehet – mert ez nem válaszként, hanem kételkedő, ideges, kétségbeesett kérdések során át robban ki belőle a csúcsponton elhangzó monológban, amely alaposan megrázza a nézőt.
És miközben az atmoszféra fojtó, a történet sötét, és úgy arat a halál, hogy csak kapkodjuk a fejünket, az Isten, haza, család azért megőrzi humorát, még ha ez a humor többnyire keserű és fekete. Gyűlöllek, takarodj – igyunk, ünnep van – igyunk, felborzolt idegekre, szívfájdalomra, örömre, bánatra, csak igyunk, emlékezik meg finom iróniával a darab a magyarok kulturális tevékenységként aposztrofált alkoholizmusáról, és a családi viszonyok káosza is bőven kínál keserű humorforrást, melyet a rendező nem is enged veszni, kellenek ezek az apró feloldások.
A színészeknek igazi műhelymunka és ezerszínű stílusgyakorlat felépíteni ezt az előadást, változó színekben és szerepekben, változó játékmódokkal zsonglőrködnek, óriási munka, igazi szellemi maraton minden szerep, a kisebbek is, nem is tudok kiemelni senkit, aki a többiek elől lopná a reflektorfényt. Jordán Adél olyan mélységet és gazdagságot ad Helené sokszor egyszerű szépasszonnyá fakított karakterének, hogy az egészen újszerű, de Fullajtár Andrea megkeseredett feleségként, majd másodvirágzó MILF-ként épp ugyanolyan fenséges, Fekete Ernő önmaga rabjaként és felszabadulva, Elek Ferenc lúzerként és megvilágosodva, Pálos Hanna norvég Kasszandraként, Mészáros Béla a tenyérbemászó féreg karakterében szintén hatalmas, Rujder Vivien metsző figyelme, ártatlanságtól éjsötétig terjedő skálája meg aligha lep meg bárkit, aki látta már színpadon.
És a finom szómágia! Az ősmagyar és a mitológiai görög nevek keveredése nem csak geg, üzenet is: nem vagyunk mi, magyarok, olyan távol az egykori Hellász eposzaitól, történeteink épp olyan ostoba ellenségeskedéssel, átkokkal, generációkra visszatekintő gyűlölködéssel, testvérháborúkkal vannak teli, mint az olyan réginek, távolinak, idegennek tűnő görög sorstragédiák. Hogy épp egy, a politikában nem ritkán használt fordulatot választott címeként az előadás, azt jelzi, miként közéleti és aktuális a jó színház: direkt kiszólások helyett finom, az előadások szövetébe munkált gondolatokkal beszél, most éppen arról, hogy bár imádjuk hirdetni, itt minálunk éppen hogy Isten, haza meg család nincsen, de még ha van is, hát elég boldogtalan. További intézkedés, azaz tetemes múltrendezés nélkül pedig az is fog maradni.
