A világ hirtelen rájött, hogy a drag queenek nemcsak szórakoztatnak, hanem mély üzeneteik is vannak az egyenlőségről és a felhatalmazásról, rengeteg show van, újabb és újabb drag queenek születnek. Hogy élitek meg a drag népszerűségének csúcsát?
Bob: A „csúcsán” szó valamelyest azt feltételezi, hogy következő lépésként majd elindul lefelé a lejtőn. Ilyen értelemben egyáltalán nem gondolom, hogy a drag művészet – bár jelenleg valóban hihetetlenül népszerű – elérte volna a csúcsot. Én magam is egy az egyben a RuPaul’s Drag Race terméke vagyok. Amint láttam az első epizódot a műsorból, tudtam, hogy ezt akarom csinálni, akarok egy szeletet ebből a tortából, be akarok kerülni ebbe az őrült közösségbe, része akarok lenni ennek az abszurd világnak. Tizenhárom éve foglalkozom draggel (az említett RuPaul’s Drag Race ugyanennyi évad óta fut – a szerk.), amit egyébként kimondani is felfoghatatlan, és persze, látom, hogy a világ rengeteget változott az utóbbi időben, hálaistennek, de azért bőven van még ebben lehetőség. A drag egy karrier, egy hobbi, és fontos, hogy ne beszéljünk úgy a drag queenekről, mintha ők maguk egy marginalizált csoporthoz tartoznának, mert nem ez a helyzet: fehér ciszheteró férfiak is csinálnak draget. Nem tudhatom, merre megy majd tovább a drag, de ha az elmúlt tizenhárom évből levonhatok bármilyen következtetést, akkor eltűnni bizony nem fog.
Shangela: Nagyon hálás vagyok a megnövekedett láthatóságért, ami most a drag művészetet övezi, meg az egész LMBTQIA+ létezést, és az egyenlőség szükségességéről szóló közbeszédet. Csak az ilyen párbeszédek tudják elérni, hogy ezek az emberek és élethelyzetek láthatóbbá váljanak, csak ennek révén tudunk közelebb kerülni egymáshoz. És még valami: csak így jöhetnek rá az emberek, hogy a drag nemcsak egy elvont fogalom, hanem mi egyébként a testvéreitek vagyunk, az apáitok, nagybácsijaitok, a szomszédaitok – hogy valóságosak vagyunk.
Az embereknek felszabadító egy olyan közösséggel találkozni, amelynek tagjai azt mondták, kitörnek a sztereotípiák falai közül, és szabadon fognak élni, vállalva önmagukat, nem szégyellve semmit, ami egyedivé teszi őket. A drag közösség ennek a munkának az éllovasa volt évtizedeken keresztül anélkül is, hogy kamerák követtek volna bennünket mindenhová. Mert hát nem mi vagyunk a drag queenek első generációja, ugye. Csak a korábbi generációknak nem adatott meg ez a fajta hozzáférés a világ legváltozatosabb pontjaihoz.
Az, hogy van egy közösség, amely képes volt újra és újra felülkerekedni a lenézésen, remélem, hogy sokaknak inspiráló lehet, függetlenül attól, hogy része-e az LMBTQ-közösségnek. És remélem, a továbbiakban is megkapjuk majd ezt a fajta támogatást, mert imádom az utazást, imádom a munkám, és imádok alkotni, szóval a támogatás mindig jól jön. Halleloo!
Mi a fő különbség az Itt vagyunk első és második évadja között, és mi volt a legnagyobb kihívás a két évadban?
Bob: Szerintem nagyon fontos, hogy mostanra nagyon jól összeállt a stábunk, és megtaláltuk a sodrást. Ez az HBO első unscripted (forgatókönyv, szerkesztés nélküli – a szerk.) realityje, így aztán mindannyian menetközben tanultunk bele ebbe a munkába. Muszáj kiemelnem, hogy a drag, amit ebben a műsorban mutatunk – a jelmezek, a parókák, a sminkek, a történetmesélés –, abszolút a legjobb dragek között van, amit valaha tévében láthattak a nézők.
Shangela: Igen, az első évadban az volt a legnehezebb, hogy – mivel akkor csináltuk először – rájöjjünk, miként tudnánk a legigazibb, legsérülékenyebb önmagunk lenni a műsorunkban szereplő emberek előtt, hogy ők is komfortosan érezzék magukat annyira a jelenlétünkben, hogy ugyanígy nyitottan, őszintén és sérülékenységeiket felvállalva lehessenek jelen. Nyilván az is kihívás volt, hogy összeállítsunk egy nagy drag show-t, azon a színvonalon, ahogy mi azt elvártuk magunktól, úgy, hogy a drag gyermekeink (az a drag queen, aki először öltöztet dragbe egy embert, az illető drag anyja lesz, az érintett pedig az ő drag gyereke, drag leánya – a szerk.) első színpadi élménye mesés és feledhetetlen legyen. A második évadra sok mindenre rájöttünk már, így az igazán nagy kihívás az volt, hogy végigcsináljunk egy olyan évet, amilyen a 2020-as vagy a 2021 év egy része volt a világjárvánnyal, és hogy a szigorítások mentén is tudjuk úgy folytatni a munkát, hogy mindenki biztonságban érezhesse magát, de ne csökkenjen a műsor minősége. Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült ezt összehozni.
Az első évad még le tudott forogni a járvány bedurvulása előtt, viszont a második évadra már keményen rányomta bélyegét a pandémia. Volt olyan megkönnyebbülés-hangulata a fellépéseknek, hogy végre ismét élőben nézhetünk valamit?
Shangela: Ez egy dokumentarista műsor, szóval, amit a világ megtapasztalt, az érezteti hatását nálunk is. Így például a második évad első pár epizódjának készültekor a szabályok még szigorúbbak voltak, mint később, limitált létszámban lehettünk együtt. De a műsorban résztvevők, főleg a drag gyerekeink szellemisége annyira inspiráló és motiváló volt, mert ők nagyon lelkesen és izgatottan készültek arra, hogy végre újra összekapcsolódhassanak az emberekkel. Az Itt vagyunk valójában leginkább a közösségről szól, és arról, hogy miként találj, vagy hogyan építs közösséget egy olyan helyen, ahol nem hinnéd, hogy alkalmas erre a terep. Akik eljöttek, azok nagyon izgatottak voltak. Amikor Del Rio városában forgattunk, akkorra csúcsosodott ki ez az élmény: álltunk hárman, Eureka, Bob és én a backstage-ben, és amikor bemondták a mikrofonba, hogy „készen álltok egy drag show-ra?”, olyan elsöprő tapsvihar hangzott fel, hogy annak az ereje egészen robbanásszerű volt. Egymásra néztünk, és majdnem sírtunk. Mert, ahogy a legtöbb előadóművész, úgy a drag előadók sem léphettek fel hosszú-hosszú ideig.
A műsorban nagyon sok szerepben kell helyt állnotok, nemcsak műsorvezetők és a fellépések házigazdái vagytok, hanem a résztvevők drag anyái, mentorai is. Mit gondoltok, hogyan tud a drag segíteni az embereknek?
Shangela: A dragnek megvan az a csodálatos képessége, hogy általa az emberek nem ritkán képesek megtapasztalni saját maguk legerősebb és legszabadabb verzióját. Amikor rákényszeríted magad, hogy átmenj a félelmen ahelyett, hogy körülötte toporogj vagy elsétálj előle, akkor erősebben jössz ki a túloldalon, és rájössz, mennyi bátorságod és mennyi erőd is van valójában.
Bob: Ugyanakkor azt fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem vagyunk terapeuták. Amit csinálunk, az szerintem egyszerűen annyi, hogy összekapcsolódunk ezekkel a szereplőkkel abban az ember-lét élményében, abban a tapasztalásban, hogy mit is jelent embernek lenni. A terápiában én hallgatok, te elmondod a történeted, míg a mi esetünkben sokkal inkább az történik, hogy odavissza megosztjuk a történeteinket egymással.
Mert ha én azt kérem tőled, hogy állj ki a színpadra, és vállald fel a saját sérülékenységedet, akkor nekem is illik felvállalni a saját sérülékenységemet, hogy igazán láss engem, no meg, hogy példát mutassak.
És emellett igen, nagyon sok feladatunk is van: mi találjuk ki a fellépések koncepcióját, a fellépőruhákat, sminket, hajat, és aztán van egy csapatunk, amely segít nekünk megvalósítani ezeket a terveket.
Az Itt vagyunk sokaknak segített a pandémia alatt, ha máshogy nem is, némi eszképizmussal. Hogyan segített nektek a drag?
Bob: Mindig azt mondom, a drag megmentette az életemet. A legszeretettelibb, legelfogadóbb, legcsodálatosabb és legtehetségesebb emberekkel találkozhattam a dragnek köszönhetően. Tizenhárom éve azért költöztem New Yorkba, hogy komikus és színész legyek, és egy olyan hebrencs, queer, fekete férfinek, mint én, nagyon kicsi piac kínálkozik, és azok az emberek, akikkel versenyeznem kellett volna ezért a piacért, igazából sokkal tehetségesebbek voltak nálam. Ugyanazokra a melókra jelentkeztem, mint Titus Burgess és Billy Porter, és hát ők mindketten tudnak énekelni is. Én meg csak valami komikus vagyok. Szóval csak akkor találtam meg az irányt, amikor összeállt Bob the Drag Queen karaktere.
Shangela: Nagyon egyszerű: a drag és a Drag Race megváltoztatta az életemet. És nemcsak érzem, de konkrétan tudom a legelső epizód óta, amit leforgattunk, hogy ez a műsor is képes megváltoztatni azoknak az életét, akik részt vesznek a műsorban, mint fellépők. Azt viszont nem sejtettem, hogy mekkora hatása tud lenni a műsor azokra, akik csak nézik azt. Aztán elkezdtek érkezni az üzenetek Facebookon, Twitteren, Instagramon arról, hogy mennyire meghatódtak a műsoron. Mindegy, milyen életutad van, ezekhez a történetekhez lehet kapcsolódni.
Mit gondoltok, mik a társadalmi hatásai a műsornak, és várhatunk-e harmadik évadot?
Bob: Én egész biztosan imádnám, ha lehetne harmadik évad is, ha tudtok valamit, szóljatok! Egyelőre nem tudunk róla, hogy zöld lámpát kaptunk volna a következőre, de arra a munkára nagyon büszkék vagyunk, amit az első és a második évadban végeztünk. A társadalmi hatásról szerintem még korai beszélni: sok esetben csak hosszú-hosszú évekkel később derül ki, hogy milyen hatása volt egy-egy popkulturális produktumnak. A mi műsorunknak még csak ez lesz a második éve, de már most is rengeteg üzenetet kapunk, amikben arról írnak emberek, hogy a műsor hatására bújtak elő a családjuknak, vagy együtt nézték a családdal a műsort, és ez segített nekik, vagy közelebb kerültek egymáshoz a családtagjaikkal. Szóval abban bízom, hogy ilyen hatásokat fogunk látni nagyobb léptékben is.
Hogyan hatnak a személyiségetek különbözőségei a műsorra?
Bob: Mivel mi vagyunk a házigazdák, ezért az, hogy milyenek az interakcióink, nagyban meghatározzák a műsort. Ugyanakkor szerintem nagyon jót tesz, hogy valójában nem vagyunk együtt állandóan a műsor készítése közben, mint ahogy azt sokan hinnék. Sok az önálló munka, amikor mindenki maga dolgozik az egyes elemeken, és nagyban megkönnyíti a munkát, hogy nem kell mindenben trióként, közösen döntenünk. Fontos, hogy már tudjuk, kinek mi az erőssége, és hogyan lehet ezeket a legjobban belecsatornázni a műsorba, hogyan navigáljuk együtt ezt a show-t. Nagyon élvezem, hogy velük dolgozhatok, tényleg, de azt is nagyon szeretem, hogy alkalmam nyílik önállóan, magamban dolgozni.
Shangela: Mindeközben fontos az is, hogy, bár sok örömünk van a műsorban, de sok fájdalmunk is, sok nehéz érzést tapasztalunk meg, és ezekkel is foglalkozunk. Hálás vagyok a két műsorvezető társamért, a két nővéremért, mert hasonló élményeket élünk át a forgatások során, így mindannyian tudjuk, miről beszél a másik.
Ebben az évben az amerikaiak leváltottak egy olyan elnököt, aki az LMBTQ jogok ellen foglalt állást. Mint drag queenek, a polgárjogi mozgalmak örökösei vagytok, hogy kezeltétek az előző rendszer kihívásait, és mit vártok a jövőtől most?
Bob: Nézd,
mint fekete amerikait, engem nem igazán ért újdonságként az, hogy egy politikus ellenem és a közösségem ellen van. Annak idején a queer közösség sok fehér tagja kiakadt, hogy »úristen, most ezek az emberek ellenünk vannak«, mire én: »kislány, nekem ez csak egy újabb átlagos csütörtök!«
Ezzel együtt akkor is adott volt a lehetőség, hogy összefogjunk, erőt merítsünk egymásból, és fenntartsuk a méltóságunkat egy méltatlan, kemény helyzetben. Hogy miben bízom most? Hogy tovább haladhatunk az elfogadás, a megértés, a kitettség útján, értve ez utóbbi alatt, hogy az emberek találkozzanak minél többféle emberrel, értékrenddel, mert a műsorban is azt látjuk, hogy azokon a településeken, ahol a közösség találkozik a mássággal, jobban el is fogadja azt. Nagyon könnyű azt mondani, hogy utálod, például, a muzulmánokat, amikor még eggyel sem találkoztál, egyet sem ismersz. Mindjárt más a helyzet, ha a szomszédban lakik egy barátságos muzulmán, aki sütit süt neked, vagy segít, ha defektet kaptál, vagy a gyerekeid együtt játszanak odakint.
Az első és a második évad között erősödött fel a Black Lives Matter mozgalom. Hatott ez a drag közösségre, és megmutatkozik-e ez a második évadban?
Shangela: A leghatározottabban igen. Ahogy többször elmondtam, ez egy dokumentarista műsor, így az, ami velünk, házigazdákkal vagy a résztvevőinkkel történik, azt a show is visszatükrözi. Nem lehet elmesélni egy életből vett történetet úgy, hogy nem meséled el a teljes történetet.
Európaiként én rengeteget tanultam a műsorból a vidéki Amerikáról. Mi az, amit ti megtanultatok a hazátokról a forgatás során?
Bob: Milyen szépen fogalmazol, „vidéki Amerika”. Sokkal kedvesebbnek hangzik így, mint ahogy mi nevezzük ezeket az államokat, ezeket a kisvárosokat: „the sticks”. (A nagyon kieső, városoktól távoli területekre használják, szó szerint botokat jelent, azaz fadarabokat, amikből az ilyen falusi-tanyasi területeken van sok, talán dzsindzsának lehetne leginkább fordítani – a szerk.) De komolyra fordítva: én magam is egy efféle kisvárosból származom, szóval olyan nagy meglepetésre nem számítottam, de egyvalami mégis szinte sokkolt: sok esetben ezeken a vidékeken nagyon is virágzó queer közösségek léteznek. Az én élményem ezekről a kisvárosokról, hogy a queer emberek elmennek valamelyik nagyvárosba, ahogy én is tettem, és azt hittem, hogy mindenkinek így alakult a története. Úgy tűnik, ez egyáltalán nincs így.
Shangela: Mivel én is egy nagyon konzervatív texasi kisvárosban nőttem fel, pontosan tudom, mennyi előítélettel állnak sokan a magamfajtákhoz, épp ezért én próbálok nem így hozzáállni ezekhez a közösségekhez. Tudom, hogy még az én kisvárosomban is, ahol jelen van az előítélet és a gyűlölet, még ott is akadnak olyan emberek, akik a szeretetet képviselik, így minden városban, ahol forgatunk, abban bízom, hogy megtaláljuk ezeket az embereket. Természetes, hogy vannak prekoncepcióink emberekről, helyekről, de ha van bennünk nyitottság az újra, akkor lerombolhatjuk a sztereotípiákat, és megláthatjuk a valóságot. Rengeteg helyen ért pozitív csalódás, még annál is pozitívabb, mint amire számítottam, a felénk áradó szeretet miatt. És néha – nincs jobb szavam rá – a gyűlölet miatt is. Mert én úgy járok-kelek a világban, hogy „wow, mindenkit imádok, engem is imádni fog mindenki”. És amikor valaki elhajt mellettünk, és kikiabál a kocsiból, hogy „menjetek haza, köcsögök”, alig hiszek a fülemnek. Miközben minden ilyen jó emlékeztető arra, hogy bármennyire is azt hisszük, hogy nagy utat tettünk meg az elfogadás, az egyenlőség, az inkluzivitás és a láthatóság terén, még mindig van min dolgozni. És még valami: azt tanultam meg az országomról, hogy mindannyian sokkal inkább hasonlítunk egymáshoz, mint amennyire különbözünk. Azt gondolom, ez egy hatalmas erejű felismerés.
Az Itt vagyunk című dokureality első évadja a HBO Go-n nézhető, a második évad pedig október 12-én indul ugyanott.
