Füst Milán olvasói jól tudják, hogy A feleségem története a férj története. A feleség, Lizzy mellékszereplő, szinte már statiszta Jakob Störr életében és képzelgéseiben, kelléke annak a mániának, amelyet a holland hajóskapitány hosszú éveken át dédelget. Störr megszállottan hiszi, hogy a felesége megcsalja, Füst pedig ennek a megszállottságnak a természetrajzát, egy gyanakvással töltött élet kínjait mutatja be.
Nem könnyű filmet forgatni egy olyan regényből, ami bő háromszáz oldalon keresztül egyetlen központi hős csapongó gondolatait, időben és térben is folyton összegabalyodó emlékeit és anekdotáit közli. Enyedi Ildikó viszont régóta készül rá, hogy megfeleljen ennek a kihívásnak. Füst regényére kamaszkorában talált rá, a nagyjátékfilm-forgatókönyv első változatát több mint harminc évvel ezelőtt írta meg belőle. Akkoriban mutatták be pályaindító nagyjátékfilmjét, Az én XX. századomat, amely valamivel A feleségem története előtt, a századforduló körül játszódik, de ugyancsak több országot érintő, a modern európai kultúrába ízig-vérig beágyazott kosztümös történet.
Nem nosztalgiával közelít hozzá – Az én XX. századom felütésében önmagát ágyúból kilövő alak jelenete mutatja, pontosan hogyan is alakult az a bizonyos évszázad –, hanem a saját, mai problémáinkat találja meg ebben a korszakban.
Innen nézve A feleségem története Enyedihez illő alapanyag. Egy olyan férfiról szól, aki alkatilag képtelen a boldogságra, és hiába próbálja meg rendszeresen elemezni és megérteni a saját érzelmeit, valójában nem tud valódi közelséget kialakítani a feleségével, nem tud igazi kapcsolatba, párbeszédbe lépni vele. Eleve azért nősül meg, mert unatkozik, és mert a társadalmi közmegegyezés ezt kívánja. Enyedi filmváltozatában Störr játékból az első nőnek tesz házassági ajánlatot, aki belép egy étterem ajtaján. Ezzel A feleségem története máris fontosabb szereplővé teszi Lizzyt, mint amilyen a regényben, ahol meg sem tudjuk, pontosan hogy ismerkedtek meg Störr-rel és mi járhat ennek a nőnek a fejében.
Enyedi Lizzyje sokkal elevenebb, gazdagabb karakter, Léa Seydoux pedig a tőle szokásosnak mondható femme fatale-os vibrálás mellett a nő rejtettebb, igazibb személyiségét is meg tudja sejtetni. Kibontani már nem, mert a férje egyáltalán nem akarja megismerni Lizzyt. Störr megelégszik azzal, hogy birtokolja őt és kedvét töltse rajta, mikor hazatér több hónapon át tartó hajóútjairól. Mindeközben tényleg megszereti, de erre csak akkor jön rá, amikor már elveszítette – amíg együtt vannak, a szerelmet, amitől talán megijed, a férfi inkább mérgező féltékenységbe fordítja.
A terjedelmes játékidő próbára teszi a türelmünket, de alkotói szempontból érthető, hogy Enyedi többet is meg akar mutatni Störr és Lizzy egymáshoz meglehetősen hasonló és folyton félrecsúszó találkozásaiból, mert ezek az ismétlődő, kis kudarcok őrlik fel a kapcsolatukat.
Mindez egy kicsit fájdalmasabb is, mint Füstnél, mert a film főhőse sokkal rokonszenvesebb figura, mint a regényé. Störr kapitány a férfiasságról alkotott tévképzetei foglya, de amíg a regényben agressziója és érzelmi hidegsége teszi őt már-már visszataszító figurává, addig a film főszerepére az utolsó pillanatban kiválasztott Gijs Naber bumfordisága közelebb hozza a karaktert. Störr kedves fickó is lehetne, ha nem lenne megveszekedett idióta – ezt érezzük Naber evickélését figyelve, örömmel nyugtázva azokat a pillanatokat, amikor Störr félszegségét őszinte, bár többnyire ugyancsak elügyetlenkedett gesztusok váltják fel.
A feleségem története lassan, apránként formálódó párkapcsolati drámáját Störr gyönyörű tájakra vezető utazásainak és a házaspár párizsi, majd hamburgi társasági életének jelenetei teszik képileg is gazdag, új felfedezésekre hívó moziélménnyé. Félő, hogy ezeket a gondosan berendezett, a figurák jellemrajzát is árnyaló tereket megüli a mívesen elkészített kosztümös filmek unalma, de Rév Marcell operatőr szinte mindig talál valamilyen formai megoldást – váratlan látószögeket, bonyolult koreográfiát, különleges szín- és fényjátékokat –, amivel frissességet visz a korhű díszletekbe. Ha a jelenléte visszafogottabb is, A feleségem történetéből sem hiányzik teljesen az a formai játékosság, ami Az én XX. századomat olyan egyedi filmélménnyé tette a nyolcvanas évek végén.
Több mint harmincévnyi tervezgetés után filmadaptációt készíteni kamaszkorunk rajongásig szeretett regényéből kockázatos vállalkozás, mert benne van a túlhordott filmtervek minden ballasztjának, a saját elképzelését dédelgető alkotó öncélú ötleteinek veszélye. Ehhez képest A feleségem története, ha helyenként vontatott is, nem tartozik a totálisan korszerűtlen és idejétmúlt kosztümös melodrámák közé, amelyekhez az amerikai és az európai filmgyártások is a mai napig vonzódnak.
A feleségem története, 2021, 169 perc. 24.hu értékelés: 7,5/10.
