Azt nem lehet mondani, hogy Kelemen Kristóf megijedne a kihívásoktól. A Radnóti Színházban először rendező fiatal dramaturg saját előadásaiban nem először kísérletezik bonyolult formai koncepciókkal, rendszerkritikus történetekkel és generációs tapasztalatok megfogalmazásával, sőt lehetőleg mindezzel egyszerre. Ennek a törekvésnek korábbi csúcspontja a dokumentumszínházi alapokon nyugvó Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című előadás. „Ha a neve ott szerepel egy színlapon, annak általában örülni lehet, mert nem unatkozunk majd” – írtuk róla őszi színházajánlónkban.
Kelemen most a 2003-ban elhunyt chilei szerző, Roberto Bolaño egyik főművéből rendezett kamaraszínházi előadást. A Vad nyomozók első magyar kiadása 750 oldalra rúg; több mint ötven elbeszélőt mozgat; tér- és időszerkezete egyaránt kiismerhetetlen, alig rekonstruálható, ellenáll a racionális, krimiszerű megfejtésnek. Kelemen és az előadás dramaturgja, Sándor Júlia azonban úgy lehettek vele, hogy könnyű feladattal próbálkozni sem érdemes, kiválasztották hát azt, amely bizonyosan csak kudarccal végződhetett. Tették ezt azért, mert úgy érezték, az eredetileg a kilencvenes évek végén megjelent mű a saját közegükről és generációjukról is szól.
Az előadás nagyobbik részében a regény legkönnyebben érthető, nagyjából lineárisan haladó cselekményszálát, a naplóformában elmesélt kerettörténetet dolgozza fel. Ebben Juan García Madero, a tizenhétéves egyetemi hallgató odacsapódik a mexikóvárosi irodalmi élet két rejtélyes alakjához, Ulises Limához és Arturo Belanóhoz, akik a zsigeri realizmusnak nevezett mozgalom vezetőinek mondják magukat. Tervük, hogy felkutassák a mozgalom alapító anyját, Cesarea Tinajerót, ha még életben van. Mikor meg kell szöktetniük ismerősüket, egy Lupe nevű kurvát annak erőszakos stricijétől, García Maderóval kiegészülve négyen kocsiba pattannak és felautóznak Észak-Mexikóba, a Sonora-sivatagba, Tinajero nyomában és Alberto elől menekülve.
Miközben ez a cselekményszál kalandos és fordulatos, benne borzongással, szexszel, rejtélyes sírfeliratokkal és egy apró termetű torreádor szenvedélyes szerelmének történetével, valójában mellékes része a regénynek. A zsigeri realizmus tartalmatlan, fennhéjázó ostobaság; valami, amivel ismerkedni lehet a bulikban. Amit valójában jelent, vagyis a szabadság ígéretét, hogy valamiben mégis érdemes hinni ebben az elátkozott világban, azt a regény középső szakasza fejti ki. Ez a hosszú egység időben már a sivatagi kaland után játszódik, 1976-tól 1996-ig, és több tucat különböző figura nézőpontjából, az ő monológjaikon keresztül meséli el, mi történt Limával és Belanóval, miután eljöttek Mexikóból.
Ha van a regényben nyomozás, az nem Tinajero, hanem Lima és Belano után zajlik, akik – már csak a monológokra osztott regényszerkezet miatt is – mintha folyton eltűnnének a saját történetükből, a saját életükből. Hol Párizsban bukkannak fel, hol Izraelben; egyikük Barcelonába és a háborús Közép-Afrikába megy, a másikuk Nicaraguában tűnik el szem elől. Mindenhol idegenek, csak az irodalomban, a róluk szóló beszámolókban vannak otthon, amelyek egyúttal egy egész írónemzedék fontos alakjairól kínálnak rejtett vagy egyértelmű portrékat.
Kelemen az ötven különböző elbeszélőből csak néhányat tart meg, jeleneteiket a Tinajero utáni kutatás részei közé ékeli. A nyolcfős szereplőgárdából öten több szerepet játszanak, ahogy vadul ugrálunk az időben. Természetes, hogy a színészeknek nem minden figura áll jól: Sodró Elizától a mexikóváros irodalmi élet femme fatale-ja, María Font tűnik idegennek, Mészáros Blankától a borzasztó élete hányattatásain utcai bölcsességgel felülemelkedő Lupe karaktere. Ugyanakkor mindketten képesek élettel megtölteni a többi szerepüket, Belano és Lima percekre alakot öltő, elmúlt és későbbi szerelmeit. A két főhőst Baki Dániel és Porogi Ádám játssza. Bakinak van könnyebb dolga, mert Belano – Bolaño átrajzolt alteregója – valószerűbb, elevenebb regényalak, míg Lima gyakran fantomszerű jelenés, szótlan vándor marad. Eleven kérdőjel, akit Porogi úgy tud színpadra vinni, hogy ironikusabbá, harsányabbá teszi, ami érthető színészi és rendezői döntés, de Ulises karaktere óhatatlanul megsínyli.
Egyébként is feltűnő, hogy Kelemen túl gyakran nyúl az irónia és a szatíra nyelvéhez és eszközeihez, ami az én olvasatomban a regény félreértése. Persze, a zsigeri realizmus körüli fontoskodás meg García Madero kamaszos szólama ironikussá is teszi a Vad nyomozókat, de mégsem ironikus mű, mert Belano és Lima mozgalmas kitérőkkel ugyan, de alapvetően az önelvesztés, az önfelszámolás útján haladnak, és ez komoly dolog. Az egyes elbeszélők monológjai sokszor humorosak – főleg az irodalmi élet kisszerűségét bemutató történetek –, de mögöttük is vérre menő konfliktusok nyílnak. Ezeket az átmeneteket anekdota és egzisztenciális téttel bíró vallomás között a Vad nyomozók színészei közül Pál András teremti meg a legtermészetesebben.
Pál egyik karaktere egy drag queen, Miseria, aki nincs benne a regényben. „Nem foglalkozom politikával, a politika foglalkozik velem” – mondja, majd elmesél egy viccet a pápáról.
Kelemen Belanója és Limája két sodródó fiatal értelmiségi Budapestről, akik kétségbeesetten próbálnak értelmet találni az életüknek. Bolaño regényének nagyszerűségét bizonyítja, hogy a maga radikálisan más és radikálisan egyéni miliőjéből is kiolvashatók a mai magyar közállapotok, pontosabban az az otthontalanság, amelyet itt és most érezhetnek a Radnóti előadásának alkotói.
A Vad nyomozók olvasói fájlalhatják az ironikus megoldásokat, a parodisztikus jeleneteket és azt az amúgy teljesen érthető döntést, hogy a García Madero elbeszélte Tinajero-nyomozás áll az előadás középpontjában. De akik szeretik a regényt, visszaigazolva láthatják annak értékét abban, hogy a Radnóti művészei éppen rajta keresztül akarnak megfogalmazni valamit aktuális közérzetünkről. Belano és Lima Cesarea Tinajeróban hisznek, Kelemen Kristóf pedig Roberto Bolañóban, ez pedig nem is csekély vigasz.
A Vad nyomozókat szeptember 7-én mutatta be a Radnóti Színház. Ebben az évadban az előadást a Radnóti Tesla Laborban játsszák.
