A velencei filmfesztivál idén erős dokufelhozatallal érkezett: tíz dokumentumfilmet mutattak be versenyen kívül. Ráadásul idén úgy alakult, hogy ebből a tízből feltűnően sok volt zenei témájú. A Becoming Led Zeppelin évtizedes adósságot törlesztve mutatja be soha nem látott felvételek révén a zenekar felemelkedését, Leonard Cohen hasonlóképp kapott egy saját doksit (Hallelujah: Leonard Cohen, a Journey, a Song), amit szintén a Lido közönsége láthatott Európában először – Amerikában is csak egy nappal korábban mutatták be, a Telluride filmfesztiválon. De több olasz zenészről is debütáltak filmek: Ezzio Bossóról, a fiatalon elhunyt olasz zeneszerzőről, a költő-zenész Fabrizio De Andréról, a tavaly elhunyt filmzenei mester Ennio Morriconéról. Ám az erős zenei fókusz mellett azért belefért néhány további téma is, háború, diktatúra, filmművészet – és az HBO bravúros bűnügyi dokumentumfilmje, a Life of Crime 1884-2020 is.
Jon Alpert problémaérzékeny, széles látókörű rendező, az amerikai nagyvárosi mindennapok, különös tekintettel annak peremterületeire ugyanúgy érdeklik, mint távoli országok történetei, termékeny, türelmes és szorgalmas filmes, és ez nemcsak filmográfiája hosszából látszik, hanem azon is, hogy mennyi időt fektet a témáiba. Néhány éve a Netflixen debütált Cuba and the Cameraman című dokujában például Kuba három családjának életét követte negyvenöt (!) éven át, keresztül politikai rendszereken. A Velencében debütált Life of Crime 1984-2020 a konkurens HBO-é lett, ám hasonló koncepcióra alapoz: szintén három főhős, szintén több évtizednyi története bontakozik ki Alpert kamerája előtt. A szervező erő pedig, ami e három szereplőt összeköti: a bűnözés.
Rob, Freddie és Deliris ismerik egymást, mindannyian a New Jersey-i Newark városában élnek, hasonló környéken, hasonló társadalmi közegben, a város lepusztult, leszakadó peremén, elszegényedett, küszködő közösségben. Hogy hogyan és mikor kerültek ide ezek az emberek, vagy mióta ilyen ez a környék, az nem derül ki, érzésre mintha öröktől fogva itt lennének, és a városrész felett is mintha évtizedek óta állna az idő, elfelejtve az ország vezetői és boldogabb lakossága által. Sejthető is, egy-egy megjegyzésből fel is villan az értékrendi hiányosságok eredete – alkoholista szülők, többgenerációs szegénység, vagy egyszerűen csak a tény, hogy latino, vagy a „white trash” kisebbségbe születtek –, de a film nem sokat lamentál a múlton, in medias res robban a jelenbe, melyben hőseink vagy még romlatlanul, vagy piti bűncselekményekkel, vagy már börtönlátottan próbálnak boldogulni.
Rob kispályás tolvaj, boltokból emel el bármit, ami mozdítható és pénzéé tehető, kisebb fajta hálózata is van már arra, hogy a lopott holmit eladja, a pénz pedig többgenerációs, boldogtalanságát hangoskodással és röhécseléssel leplező családját eteti. Fogatlan, idült alkoholista apja szégyennel vegyes félelemmel néz fiára: szégyelli, hogy az ivás miatt ott tart a család, ahol, szégyelli az egykori veréseket, de már jó ideje fia az erősebb, és sejthetően helyre is teszi az öreget, ha lobbanékony természete úgy kívánja. És úgy kívánja: ebben a házban valakit mindig épp megütnek, leordítanak, és többnyire valamely női lakónak – a viszonyok tisztázatlanok, a nők gyakran cserélődnek – épp magzat nő a hasában, a szemünk láttára teremtve újra a lecsúszottság ciklusát. A csendes-békés együttlét helye nem ez a környék, se kinn az utcán, se benn a házakban.
Delirisszel először Rob barátnőjeként találkozunk, kapcsolatuk kezdetén, nagy a szerelem, az előző nőnek már híre sincs, valahol másutt kezdi el egyedülálló anyasága éveit. Deliris fiatal és reményteljes, Rob is optimistán néz a világba, a seftek sikeresek, és mindketten sikeresen távol maradtak a droghasználattól. Ekkor még. Amikor következő alkalommal találkozunk velük, akkor ez a helyzet már messze nem így néz ki. Harmadik szereplőnk, Freddie köztük a legtapasztaltabb, ő már rövidebb ideig börtönben is volt, ám amikor megismerjük, épp a frissen szabadultak meggyőződésével, az újrakezdés lelkesedésével indul neki a szabad életnek – de a legalitás útja szűkös hely, nem hagy túl sok mozgásteret, így természetesen Freddie is hamarosan újra bűnözésben, drogozásban, végül börtönben találja magát.
Ez a „természetesen” és „újra” a film tragikus jelszavai, melyek a hősök életét szervezik, és a film által felölelt harminchat éven keresztül ciklikusan vissza-visszatérnek: rablások, prostitúció, droghasználat és -kereskedelem, bíróság, börtön, szabadulás, újrakezdés, remény, feladás, újra belecsúszás a rablásokba, prostitúcióba, drogba, és a kör újraindul. A kulcsszereplő, persze, a cucc: a kábítószerfüggőség az, ami végső soron újra és újra felülkerekedik hőseinken, akiknek sem személyes képességeik, sem szociális hálójuk nincsen arra, hogy hogyan maradjanak távol attól a világtól, amelyben gyakorlatilag összes barátjuk, ismerősük, családtagjuk tocsog.
Alpert nem szépeleg, nem marad kívül, de nem is avatkozik be. Közelről ismeri szereplőit, akik – hogy tudatlanságból-e ilyen gyanútlanok, vagy tényleg nem zavarja őket a kamera, nem tudni – beengedik őket a legbelsőbb köreikbe is, a kamera szemcsés, homályos képe nemcsak a családi otthonokban készülnek, de konkrétan a kamionokban is, ahol a szexmunka elvégzése történik, és jelen van akkor is, amikor a tű beszúrja az akcióval keresett pénzből vett drogot. Jelen van a meddő munkakeresésnél, a visszaesőknek járó közönyös tárgyalásokon, jelen van az öntudatlanul kókadozó betépettség perceiben, a korán megöregedett gyerekek fájdalmas mondatainál. Ítélet nincs, de megoldás sem, csak az újra és újra induló körforgások ritmusa, amelyből, úgy tűnik, kitörni legfeljebb az élet végével sikerülhet. Minden pátoszt nélkülöző prózai, hétköznapi hangvételű film ez, mely épp ezzel a neutralitással viszi be a gyomrost, hiszen a többségi társadalom is nagyjából ennyit tud tenni az elesettjeiért: figyel, segédkezet nyújt, de eszközei kevesek, gyengék, és túl gyakran teljesen hiábavalók.
A Life of Crime 1984-2020-at a velencei filmfesztiválon láthattuk, de az HBO hamarosan Magyarországra is elhozza.
